Öt évvel ezelőtt történt a brüsszeli kettős terrortámadás. Először a repülőtéren, majd pedig az egyik metróállomáson robbant pokolgép. 32 halálos áldozata volt az öngyilkos támadásoknak, ez Belgium történelmének legsúlyosabb ilyen jellegű merénylete. A tettesek öngyilkos merénylők voltak, a támadást az Iszlám Állam vállalta magára.
Szubjektív emlékképek arról a napról és az azóta eltelt időszakról.
A füst
Egy piros lámpánál álltam az autóval, éppen a metró szellőzője fölött, Brüsszelben, az uniós negyedben. 2016. március 22-én kilenc óra után kicsivel. Kékes füst jött a szellőzőnyílásból, lassan terjedt az autó körül, mindefelé útnak indult a négy sávos úton. Pár pillanatig tartott ez a tétovaság. Aztán kitört a pánik, emberek rohantak az egyik irányból, megállt a közlekedés. Másfél órával voltunk az első, repülőtéri robbantás után, és nem sokkal a másik támadást követően, amelyet egy metrómegállóban hajtottak végre. Attól a megállótól voltam én pár száz méterre, a föld alól előbukkanó füst a robbantásból származott. A tudósítónak persze ilyenkor is tudósítania kell, úgyhogy kinéztem egy biztonságos pontot, a miniszterelnöki hivatal előtt. Ez nem volt messze onnan, ahol álltam – persze akkor már jöttek a hírek az újabb robbantásról. Azt viszont senki sem tudta, hogy lesz-e következő. A miniszterelnöki hivatal természetesen egy jó terrorista célpont, de arra gondoltam, akkor ennek megfelelően védik is. Szóval a következő pár órát ott töltöttem, a család biztonságban volt, mindenkit bezártak munkahelyre, iskolába. A hangulat azonban hihetetlenül feszült volt. Mindenki úgy nézett a másikra, mint potenciális terroristára. Miközben az egész városban megállt az élet, rendőrautók, katonai autók, mentőautók százai cirkáltak, szirénázás mindenhonnan, helikopterek a levegőben. És hiába rohangáltak állig felfegyverzett kommandósok körülötted azért, hogy megvédjenek, a kiszolgáltatottság volt a legerősebb érzés azon a napon.
Molenbeek
A támadás előtt és azt követően is viszonylag sokat jártam Brüsszel Molenbeek kerületében, amely a világ minden pontján terroristafészekként, a dzsihadisták menedékeként szerepelt a híradásokban. Focimeccsekre jártam oda elsősorban, az RWD Molenbeek egy nagy hagyományokkal bíró klub, 12 ezres stadionnal, pár viharos és csődökkel tarkított év után akkor éppen a belga ötödosztályban játszottak, jelenleg a másodosztályban erős középcsapatnak számítanak. A Molenbeek valamikor a hetvenes években bajnokságot is nyert, az akkori csapat ma is élő tagjait mint valami ereklyét minden meccs előtt körbehordozzák és megünneplik. Mert a klub jelmondata: „A legenda sosem hal meg”. De az is tény, Molenbeekben húzódtak meg a brüsszeli és a párizsi terrortámadások kitervelői, végrehajtói, a kerületben működő mecsetek pedig a fanatikus iszlám híveinek találkozóhelye és kiképzőközpontja volt. Azért a múlt idő, mert az elmúlt években elég nagy tisztogatást hajtottak végre a kerületben a rendőrök, nagyon sok embert tartóztattak le, sokakat figyelnek meg ma is a nap 24 órájában. Az a metróvonal, amelyen a robbantás törént, átmegy Molenbeeken is, vagyis a merénylők tudták, hogy a mintegy felerészben muszlimok lakta városrész lakói közül is sokan a szerelvényen utazhatnak. Az egyik áldozat például egy háromgyermekes muszlim óvónő volt. Ezért is mondhatjuk, hogy a terroristák nem szabadságharcosok, hanem gyáva gyilkosok. Molenbeek most is gyakran bekerül a hírekbe. Nemcsak a focicsapat, és nemcsak a Molengeek nevű startup-közösség miatt, hanem a kábítószerfogyasztásnak, az utcai balhéknak köszönhetően is. De a dzsihadizmusról kevesebbet lehet hallani. Nyilvánvalóan nem tűntek el, sokkal valószínűbb, hogy a közösségi értékeket, a többségi társadalmat el nem fogadók máshol élik ki pusztító hajlamaikat. Drogoznak, vagy szilveszterkor autókat gyújtogatnak. Persze ilyenkor kiderül, hogy ezeknek a fiataloknak semmi közük semmilyen valláshoz.
A társadalom
Egy olyan világból érkezve, ahol minden devianciának büntetés a jutalma, nem is lehet megérteni, hogyan gondolkodnak a belgák. Függetlenül attól, hogy a háromnyelvű országban melyik nyelvi közösséghez, vagy melyik valláshoz tartoznak. A társadalmi problémákra ugyanis a társadalom is válaszokat ad, és igyekszik közösségként reagálni. Úgyhogy nemcsak abból áll a terrorellenes küzdelem, hogy összefogdossák a gyanús elemeket és bezárják őket, hanem abból is, hogy kézen fogják azokat, akik kísértésbe eshetnek. Intézményrendszerek, tanárok, edzők, lelkészek, imámok, sportolók és zenészek hálózata figyeli, hogy kik azok, akiket megkörnyékezhetnek a terroristák, akik kiábrándultak a világból és az életükből. Beszélgetnek velük, igyekezve bevonni őket a közösségbe. Vagyis a megoldás keresése nemcsak arról szól, hogy szűnjön meg a probléma, hanem arról is, hogy szerezzünk belőle tapasztalatokat, építkezzünk a jövőre nézve, és értsük meg, mi és miért történik. Még akkor is, ha ez sokkal macerásabb, drágább és néha reménytelennek tűnik.