Az esélyegyenlőség jegyében nincs középiskolai felvételi a belga oktatásban, ennél egy sokkal kifinomultabb eszközt alkalmaznak: a sorshúzást.
Belgiumban a március az iskolai beiratkozások hónapja, legalábbis abban az iskolai rendszerben, amelyben érintettek vagyunk. Ez a flamand közösség oktatási hálózata, jól felismerhetők például az egyforma, piros-fehér iskolabuszok, amelyeken virít a “GO” felirat, amely konkrétan a “Gemeente onderwijs – önkormányzati oktatás” rövidítése. A beiratkozás nem bonyolult. Abban az esetben van rá szükség, ha valaki iskolát kezd, iskolát akar váltani, vagy elérkezett a továbbtanulás időszaka, ami a hatodik osztály végét jelenti, itt ugyanis a 6+6-os rendszer az általánosan elfogadott.
Miközben arról olvasgatok, hogy magyarországi ismerősen gyermekei középiskolai felvételiket írnak ökölbe szorult gyomorral, de a választott iskola iránti vágyakozással, eszembe jut, hogy ezen én is átestem még a nyolcvanas évek közepén. Az akkor eléggé ritkának számított, mindenesetre életem első komoly erőpróbájaként maradt meg bennem. De sikerült.
A most középiskolába készülő, majdnem 12 éves fiamnak ez az adrenalinlöket kimarad az életéből – nincs felvételi. Nem akarok elveszni a részletekben, az oktatási rendszerek közötti számtalan tény- és mentalitásbeli különbséget összevetni, mert felesleges ítéletet mondani egyik vagy másik rendszer fölött, nem az én dolgom. De felvételi nincs, pedig túljelentkezés – legalábbis az általunk bejelölt két iskolában – van. Néhány évvel ezelőtt még érkezési sorrendben történt a diákok beíratása, aztán mikor kialakultak az egész éjszakás sorok, úgy gondolták, hogy ezt hagyjuk abba, mert embertelen.
Azóta sorsolnak
Igen, kihúzzák a felvettek neveit egy gömbből. Tehát mindegy, hol és hogyan tanult addig a gyerek, ugyanannyi az esélye mindenkinek. Pontosabban, vannak egyenlőbbek. Akinek a testvére már ott tanul, annak zöld utat adnak. Aztán külön belső kvótája van azoknak, akik szociálisan hátrányosabb helyzetben vannak: vagy rendszeres pénzügyi segélyre szorulnak, vagy pedig a gyermek édesanyjának nincs középfokú végzettsége. Nekik is könnyebb bekerülni. És azoknak is, akiknek egyik szülőjük legalább középfokon beszél hollandul. Az én gyerekemnek szerencséje van, mert az apja beáldozott egy évet az életéből a cél elérése érdekében.
Nem kell nagyon meglepődni azon, hogy a szülők nem beszélnek hollandul, de a gyereket holland oktatásba akarják adni. Brüsszel alapvetően francia nyelvű város, míg Belgium többségét a holland anyanyelvű flamandok alkotják. Brüsszeltől pár kilométerre, minden irányban már flamand települések találhatók. Ugyanakkor sok francia nyelvű család a saját gyermeke érdekében választja a holland oktatást, mert ha valaki érvényesülni akar például a közigazgatásban, vagy a legtöbb szakmában, akkor tudnia kell a francián kívül hollandul is – hiszen ezek a hivatalos nyelvek (valamint a német is, a keleti határ mellett élő német kisebbség miatt). Ha már a nyelveknél tartunk, a brüsszeli buborékban minden diáknak 18 éves korára három nyelven kell tudnia: franciául, hollandul és angolul. Talán nem kell ecsetelni, hogy önmagában ez a tény mekkora előnyt jelent egy pályakezdő számára.
A választás persze nem teljesen esetleges, a középiskolák rendszere meglehetősen tagolt és az általános iskolák feladata, hogy a gyereket megfelelő irányba tereljék, szempontokat adjanak a családnak a választáshoz. Az adott iskolában azonban mindenki tiszta lappal indul. Mivel nincsenek összeválogatva az elitgyerekek, jól elkülönítve a szegény családok kevesebb esélyt és támogatást kapó fiaival és lányaival, az oktatási rendszer vállalja a felelősséget, hogy megfelelő alapokat nyújtson a továbbiakhoz.
