Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Álomidők Párizsban

Kislány bébicsínóval Párizs 15. kerületében 2021 júniusában
Kislány bébicsínóval Párizs 15. kerületében 2021 júniusában

Több mint fél év lezárás után, június 9-én ismét teljesen kinyithattak az éttermek Franciaországban, bár a teraszokon már május közepétől fogadhatták a vendégeket. A kétévesem számára mindez olyan, mintha egy új világba csöppent volna. Az utcákon ugyanis egy csomó ember beszélget, és maszk helyett általában mosoly ül az arcukon.

Ha autóval haladunk át a városon, kinéz az ablakon, és folyamatosan integet a brasserie-k előtt ülőknek:

„Bonjour people!” – kiálltja frenglish-ül. Jó napot, emberek!

Még nagyobb boldogság számára, ha mi is leülünk valahol, mert akkor nemcsak az emberek arcát láthatja, hanem még valami finomat is ehet.

Május közepén, amikor több mint fél év kihagyás után elmentünk Párizs 15. kerületében egy kávézóba, rendeltünk pár croissant-t és mellé teát, kávét. Ő csendben figyelt. Hosszasan nézegette a mellettünk lévő asztalnál beszélgető párost, akik már rég befejezték az evést-ivást, és belemerültek a pletykálkodásba, ismerősök kibeszélésébe.

Az elmúlt egy évben főleg a parkban szocializálódott a gyerek, akivel naponta járunk sétálni, virágot szedni, a szökőkutakban halakat nézni és a tó mellett kiskacsákat és kislibákat etetni (nem baguette-tel!), elkezdte összevetni a maszk nélkül, nyugodtan beszélgető felnőttek látványát az eddigi kis élete során tapasztaltakkal. Aztán hirtelen megszólalt:

„Anya, Daddy, Baba mammam. People nem mammam, people háp-háp.”

Azaz: mi eszünk, ezek az emberek nem esznek, hanem beszélgetnek.

Micsoda döbbenet! Emberek, akik odakint ülnek és egymással beszélgetnek. Nem rohannak, nem lépnek egymástól megijedve hátrább, nem takarják el a fél arcukat. Nekünk végre minden kicsit olyan, mint régen. A kisgyerek számára pedig mily csodás ez az új világ!

Napsütés és ebédre terített asztalok a Roland Garros kerületében, Bolougne-ban
Napsütés és ebédre terített asztalok a Roland Garros kerületében, Bolougne-ban

Az első bébicsínó

Egyik szombaton örömmel vettük észre, hogy ahol leültünk, még bébicsínó (babyccino) is volt a mobilunkkal lefotózott QR-kód által betöltött digitális menün. Az eszpresszós csészében felszolgált, kakaóporral megszórt tejhabot olyan élvezettel kanalazgatta, mintha egész életében mást sem csinált volna.

A babakávénak valószínűleg volt valami placebó koffeinhatása, mert olyan boldogsághormonok öntötték el, hogy örömében minden előttünk elhaladó járókelőt mosolyogva és integetve lebonzsúrozott. Kiváltképp az idősebb néniket részesítette előnyben.

A koronavírus megváltoztatta a párizsiakat

A pandémia előtt, amikor a nagyobb gyerek volt annyi idős, mint most a kicsi, az volt a tapasztalatom, hogy a franciák, még a nagymama-korabeli francia nők sem szeretnek gőgicsélni a gyerekeknek. Ha az utcán vagy bárhol mégis hozzájuk szóltak, az mindig olyasmi volt, hogy:

„Hát illik-e így bömbölnie egy ilyen nagylánynak?”

„Miért eszel az utcán?”

„Nem tudod azt mondani, hogy köszönöm (bocsánat, jó napot vagy kérem szépen)?”

De a legjellemzőbb általában az, hogy a gyerek a legtöbb párizsi számára általában egyszerűen láthatatlan, kivéve ha esetleg túl hangos. Akkor viszont biztosan észreveszik.

Egyszer a metrón egy igen jól szituált hölgy mérgelődve ült el mögülünk, mert a nagyobbik, akkor hároméves lányom magában dúdolgatott. A hölgy aztán kiskosztümös konszolidált külsője ellenére szúrós szemmel kiabált át nekem az új helyéről:

„Normális körülmények között én szeretem a gyerekeket, de a magáét! Na! A magáét, azt nem szeretem! A maga gyereke dúdol, és ez elviselhetetlen!”

Erről egyből az a blogbejegyzés jutott eszembe, amelyet egy többgyerekes, itt élő magyar anyuka jegyzett le még jóval azelőtt, hogy ideköltöztünk. Abban azt olvastam, hogy az óvodákban, ha a gyerekek valami rosszat csináltak anno (esetleg dúdoltak, ha nem volt szabad), büntetésképpen belecsavarták őket a szőnyegbe.

Mielőtt felhúztam volna magam azon, hogy egy vagon ember előtt utastársunk közhírré tette, hogy nem szereti a gyerekemet, arra gondoltam:

„Ugyan, mit várjak szegénytől? Lehet, hogy őt is szőnyegbe csavarva hallgattatták el, amikor kicsi volt.”

A terasznyitás első napján, május 19-én zuhogott az eső Párizsban, vizes terasz várta hiába a vendégeket az Île Seguinon
A terasznyitás első napján, május 19-én zuhogott az eső Párizsban, vizes terasz várta hiába a vendégeket az Île Seguinon

Bonjour, kávé és egy névjegykártya

Most azonban a kávézó teraszán azt tapasztaltam, hogy a koronavírus utáni Párizs nem ugyanolyan, mint annak előtte. Az első csinos néni ugyanis egyből visszaköszönt. Bár mentegetőzve visszafordult, hogy megjegyezze: „Ő köszönt rám!”

Volt aztán olyan, aki integetett vagy bisou-t (puszit) dobott. Egy apró virágcsokrot szorongató nénike pedig szinte megszédült a meglepettségtől, és az asztalunkban kapaszkodott meg, majd közölte, hogy a gyerek nagyon mignonne (cuki) és amicable (barátságos).

A néni, akit a lányunk a kávézó teraszára csábított, úgy döntött, hogy ha már ott van, leül a velünk szemben lévő asztalhoz. Rendelt egy eszpresszót, és amíg Catherine Deneuve-ös frizuráját igazgatta tovább „beszélgetett” a kétévesünkkel.

Kiderült, hogy a járvány alatt dédimamává avanzsált, de a kilenc hónapos toulouse-i dédunokáját majd csak most hétvégén fogja először látni. Elmondta, hogy járt már Ausztráliában tudományos konferencián, ott is, ahol a férjem született. Arról, hogy én magyar vagyok, csak az jutott eszébe, hogy a takarítónője lengyel, és hát Magyarország is egyre „keletebbre” kerül megint a térképen.

Közben kihozta a számlánkat a pincér, akit megkértem, hogy ha már így süt a nap és ilyen boldogok vagyunk, adja hozzá a néni eszpresszóját is. A néni maga is épp fizetni akart, és amikor megtudta, hogy már rendeztük a számláját, meglepődött. Átsétált hozzánk, és remegő ujjal nagy nehezen előkotort a pénztárcájából egy kis pasztellszínű névjegykártyát, amelyet átnyújtott, és meghívott magához.

Eszembe jutott, hogy erről is olvastam már egy könyvben (Nadeau Barlow: Sixty Million Frenchmen Can't Be Wrong: Why We Love France but Not the French), amely azt állította, hogy az idősebb francia generáció a privátszférája megsértésének veszi, ha a munkájáról vagy ne adj isten a nevéről faggatják.

Ezért ők sem kérdeznek rá mások nevére, viszont ők sem nagyon mutatkoznak be, hanem kinyomtatott kis kártyákat hordanak magukkal, amelyeket akkor nyújtanak át vadidegeneknek, ha esetleg a kislányuk csak úgy „lebonzsúrozza” őket az utcán.

Vagy ha meghívják őket egy eszpresszóra.

Milyen csodálatos is, hogy megnyitottak a párizsi teraszok!

Milyen csodálatos, hogy újra nyitnak az emberek!

Hívogató teraszok, újranyitó éttermek Párizsban
Hívogató teraszok, újranyitó éttermek Párizsban

Az egykori császár képe a dómtemplom kriptájának kövén
Az egykori császár képe a dómtemplom kriptájának kövén

Onnan tudtam meg, hogy idén Napóleon éve van, hogy vezetés közben a France Musique – általában klasszikus zenét sugárzó – rádióadón hallottam egy dalt, amelyben azt harsogták, hogy „Szeretem a hagymát olajban sütve!”. Először azt hittem rosszul hallok, ezért hangosabbra vettem a rádiót. Így aztán még dörgedelmesebben zengték a kórus tagjai: „Szeretem a hagymát, amikor finom!”.

„Szeretem a hagymát! Szeretem a hagymát!”

Aztán arra gyanakodtam, hogy biztos félreértem az énekelt franciát, ezért a következő piros lámpánál rákerestem a dalszövegre. A dal nem volt más, mint a Le Chant de l'oignon, azaz a Hagymadal, amelyet Napóleon katonái előszeretettel énekelgettek és amelynek refrénje tényleg az, hogy imádják az olajban sült hagymát.

A rádióműsorban Napóleon és a zene kapcsolatát járták körbe, abból az alkalomból, hogy pontosan 200 évvel ezelőtt május 5-én halt meg az egykori francia császár. Így hát ez a Hagymadal hívta fel a figyelmemet arra, hogy a bicentenárium miatt az idei évet hivatalosan – bár elég óvatosan – Napóleon évének („Année Napoléon 2021") nyilvánították.

Napóleon sírja a Párizs 7. kerületében lévő Invalidusok házában.
Napóleon sírja a Párizs 7. kerületében lévő Invalidusok házában.

Napóleon 2021-ben: ciki vagy mégsem?

Azért óvatosan, mert a franciák még mindig nem tudják eldönteni, hogy a volt császár mennyire volt haladó reformer vagy ciki diktátor. Ezért minden megemlékezés során, minden róla szóló műsorban elhangzik, hogy bár Napóleon nagyszerű dolgokat tett az országért az államigazgatás, a jog, az oktatás és a bürokrácia terén, de mégiscsak dupla-puccsal, a forradalom utáni első demokratikus szárnypróbálgatásoknak véget vetve jutott a trónra, hogy aztán végig gyilkolja fél Európát. Sőt! Még a rabszolgaságot is visszaállította a francia gyarmatokon és ez, a Black Live Matters mozgalom fényében Napóleont most inkább a kínos kategóriába helyezi.

Nem volt ez sem mindig így. Születésének bicentenáriumán 1969-ben Georges Pompidou akkori francia elnök még azt mondta: „Nincs dicsőségesebb név Napóleonénál. A semmiből kiindulva, mindentől megfosztva, mindent megszerzett".

Napóleonhoz tehát a mai napig igen ambivalens érzések fűzik a franciákat. Macron is nagyon óvatosan beszélt az idei megemlékezésen, amelyen annak ellenére beszédet tartott, hogy baloldali politikusok kifejezetten arra kérték, hogy ezt ne tegye.

A Rodin múzeum kertjéből látható az Invalidusok dómja.
A Rodin múzeum kertjéből látható az Invalidusok dómja.

A France24 jelentése szerint az elnök egyből azzal kezdte mondandóját, hogy „nem enged azoknak, akik törölni akarják a múltat azért, mert az nem felel meg a jelenről alkotott elképzelésüknek". Viszont a rabszolgaság visszaállítását egyenesen „hibának", „a felvilágosodás szellemének elárulásának" nevezte.

A France Inter rádiónak adott interjújában a szélsőjobboldali Marine Le Pen döbbenten kérdezte:

„Miért ne ünnepelhetnénk Napóleont?... Annyit tett az országért, és annyit adott a világnak."

Napóleon politikai szerepét és katonai sikereit, bukásait tehát nem lehetne megvitatni egyetlen egy blogposztban, de valószínű, hogy a zeneszeretetére és zenei tudására pont elég lesz ezer szót áldozni.

Napóleon zeneszeretete

Napóleon számára a zene szinte nélkülözhetetlen volt. Egyik kedvesének 1794-ben egy szerelmes levelében azt írta: „A zene a szeretet lelke, az élet édessége, a bánat vigasztalása és az ártatlanság őrzője”.

Napóleon a brienne-i katonai iskolában maga is tanult zenét, de az anekdoták szerint valójában borzalmasan rikácsoló és fals hangja volt. A Napóleon Alap magazinjában idézik komornyikjának, Louis Constant Wairy-nek memoárját, aki azt írta, hogy Napóleon nagyon szeretett dudorászni reggeli öltöztetése során és főleg a Marseillaise-t énekelte ilyenkor. (A dalt azonban császársága idején betiltotta forradalmiságára hivatkozva.)

„Ha Őfelsége a Malbrook-t [„Marlbrough s’en va-t-en guerre:” Marlbrough háborúba megy című dalt, amely jelenleg főleg az angol változatáról ismert, és amelynek címe „For he is a jolly good fellow”] dallamát fütyülgette, számomra az biztos jele volt annak, hogy a hadsereg hamarosan elindul a frontra. Emlékszem, hogy sosem fütyült annyit, és sosem tűnt annyira túlhevültnek, mint az orosz kampány kezdete előtt.”

A zene iránti imádata azonban sokat tett a párizsi zenei életért is. Rendszeresen járt színházba és operába. Élete során 164 különböző operát látott, és több mint 300 előadáson vett részt. Ő maga is rendszeresen szervezett zenei esteket a Tuileriákban.

Gyerekek játszanak Párizs hadtörténeti múzeumának, a Musée de L’Armée-nak az udvarán Napóleon kalapokban 2018 márciusában.
Gyerekek játszanak Párizs hadtörténeti múzeumának, a Musée de L’Armée-nak az udvarán Napóleon kalapokban 2018 márciusában.

Bolondult az olasz operákért

Kedvencei az olasz muzsikusok voltak. Az olasz zeneszerzőt, Paisiello-t Párizsba hozatta, ő vezényelt a Notre-Dame-ban is a császár koronázásán. A legjobban mégis szép nők szájából szerette hallani az olasz áriákat. Állítólag viszonyt is folytatott Giuseppina Grassini olasz énekesnővel.

Az olaszokról egyenesen azt állította, hogy csak ők tudnak operát írni. A marengói csatát megelőző napokban a következőket jegyezte le: „Az olasz éneknek olyan varázsa van, amely mindig új”.

Pont a marengói csatához fűződik a Hagymadal története is. Állítólag Napóleon éppen a gránátos osztaga előtt sétálgatott, mikor meglátta, hogy a katonák valamit a kenyérhéjra dörgölnek.

„Mi az ördögöt dörzsöltök a kenyérre?” - kérdezte tőlük.

„Ez hagyma, tábornok!” - felelék a gránátosok.

„Ah! Nagyon jó! Nem is kell semmi más ahhoz, hogy a dicsőség útján masírozzunk!” - felelte Bonaparte tábornok.

A Hagymadal és az opera

A történetet megörökítő dalnak a szerzője ismeretlen. Sokan azt hiszik, hogy egyszerűen a katonák szerzeménye. Mások szerint valószínűleg az a mára már elfelejtett Étienne Méhul szerezte, aki korának nagy klasszicista zeneszerzője volt, és aki egyszer még Napóleont is becsapta, miután operáit érzelemmentesnek titulálta.

„Akadémiai, mindig akadémiai a zene, amelyet ön ad nekünk. A kegyelem, a dallam, a vidámság pontosan olyan dolgok, amelyeket ön, mint francia, sőt német zeneszerzők sem képesek megadni nekünk!” - bírálta Méhul munkásságát a császár.

Méhul ettől a megjegyzéstől felpaprikázódva titokban írt egy olaszos (L'Irato) operát, amelyet meghallgattatott Napóleonnal. Napóleon természetesen élvezte az „olasz zenét”, és miután kiderült a turpisság ,azt mondta a híres zeneszerzőnek: „Bármikor becsaphatsz engem, de én örülni fogok annak a dicsőségnek, ami neked jár és annak az élvezetnek, amihez én jutok a műtől”.

Lehet tehát, hogy Méhul volt az, aki egyik már meglévő operájának „A fiatal Henrik vadászata” (La Chasse du Jeune Henri) nyitányának egyik részletére ráültette a Hagymadal szövegét. (Vagy az is lehet, hogy a Hagymadalt írta bele az operába.)

Személye megosztó, még a halálon túl is

Elképzelem tehát Napóleont, akiért egy operanyitányból egy „hagymadalt” írnak, aki forradalmárból császár lesz, aki otthon mindent megreformál, de Afrikában újra rabszolgákat tart, aki imádja a Marseillaise-t dúdolgatni, de mégis betiltatja, aki csodálja a zenét, de hamisan énekel, akit saját hazájában mai napig az egyik oldal forradalmárnak, a másik vérszomjas diktátornak tart – elképzelem, s meglepődve tapasztalom, hogy egyáltalán nem is nehéz mindezt elképzelni.

Belehallgatok a France Musique róla szóló műsorának többi dalába. Felzendül egy őt és győzelmeit magasztaló, 1848-ban írt dal, a L’Ajaccienne. Miután visszaszállították az egykori császár hamvait Párizsba, Korzika kérte, hogy írják át azt a törvényt, amely kitiltotta a Bonaparte családot a szigetről. Napóleon unokaöccse volt aztán az első, aki 1848-ban visszatért az egykori császár szülővárosába Ajaccio-ba, ahol fogadtatása alkalmából elmondja azt az azóta elhíresült mondatot, hogy: „Napóleon! Éljen a császár, éljen a köztársaság!”.

Paradox? Persze.

Napóleon nemcsak életében, halála után is ambivalens figura maradt. Száműzöttként halt meg, s alig pár évre rá a L’Ajaccienne -ben mégis „a dicsőség tékozló fiaként” ünnepelték. Nem csoda, hogy hazájában kétszáz év után sincs vele kapcsolatban teljes egyetértés.

Talán csak annyi, hogy nagyon-nagyon szerette a zenét. (És az olajban sült hagymát.)

Készült a Frane24, a Napoleon.org és a France Musique rádió anyagainak felhasználásával.

Továbbiak betöltése

XS
SM
MD
LG