A lakhatási válság nemcsak a legszegényebbeket sújtja, egyre jobban átszövi az egész társadalmat, és az elmúlt tíz évben rosszabb lett a helyzet – mondja az Utcáról Lakásba! Egyesület két alapítója, Bende Anna és Kovács Vera. Az egyesület több mint tíz éve foglalkozik lakhatási programokkal, otthonhoz, munkához segít hajléktalan, kilátástalan helyzetben lévő embereket. A kegyelmi botrány kirobbanása után, 2024 februárjában rendezett influenszertüntetés szervezőinek felkérésére, a demonstráció utáni közadakozásból összegyűlt 219 millió forintból korábbi állami gondozott fiatalok életkezdését, lakhatását segítik.
Ez a Szabad Európa podcast-sorozatában elhangzott beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
A teljes beszélgetést itt hallgathatja meg:
Bende Anna és Kovács Vera 2007 óta dolgozik együtt. Mindketten részt vettek a hajléktalanokkal, lakhatási szegénységben élőkkel foglalkozó, alulról szerveződő csoport, A Város Mindenkié munkájában, majd 2014-ben megalapították az Utcáról Lakásba! Egyesületet.
Miért gondoltátok, hogy ezzel foglalkozni kell?
B. A. Azért, mert mindenkinek jár egy otthon. Én utcai szociális munkásként dolgoztam a hajléktalanellátásban. Világossá vált, hogy biztos lakhatás nélkül elég kilátástalan ezeknek az embereknek a helyzete. Korán elköteleződtünk a Housing First, vagyis az elsőként lakhatást szemlélet mellett. Ennek lényege, hogy ha van az embernek egy biztos lakhatása, arra lehet építkezni, ez a kezdete a segítő munkának.
K. V. Én az egészségügyben, a mozgássérültek intézetében kezdtem a munkát 2002-ben. Láttam, mennyire nehéz megoldani a lakhatást azoknak, akiknek letelt a nekik járó időszak az intézetben, és költözniük kell. Utána Angliában dolgoztam, ahol megtapasztaltam, ahogy a mozgássérültek, a különböző támogatásra szoruló ügyfelek a saját otthonaikban élnek, a legenyhébb támogatási szükséglettől a legkomolyabbig megkapják azt a társadalmi segítséget, amire szükségük van. Valójában nagyon sok hajléktalan embert már nagyon pici támogatással is hozzá lehet segíteni az önálló élethez.
Milyen szociális hátterű emberekkel foglalkoztok?
K. V. A terebesi erdőben kezdtük a munkát, még A Város Mindenkié színeiben. Ott a saját építésű kunyhókban élő hajléktalanok között találkoztunk a tizenéves fiataltól kezdve a középkorúakon át nyugdíjas korúakig minden korosztállyal. Akkor is voltak és most is vannak olyan fiatalabb ügyfeleink, akik korábban állami gondozottak voltak.
Hogyan találnak meg titeket a segítségre szorulók?
B. A. Kezdetben a terebesi munka mentén alakult ki az a közös munka a Kőbányai Önkormányzattal, amelynek köszönhetően most már több mint tíz éve együttműködési szerződésben állunk velük. Minden évben két lakással hozzájárulnak a programunkhoz. Ezeket a lakásokat mi felújítjuk, cserébe pedig jelölhetünk bérlőt. Ez már annyira régi és bejáratott program, hogy az ottani hajléktalan emberek ismerik. Tudják, hogy év elején szoktuk kiírni a pályázatot, amit aztán olyan kerületi intézményeknek, szervezeteknek küldünk ki, amelyek kapcsolatban állnak hajléktalanokkal. Így az érintettek a szociális munkásokon keresztül tudnak pályázni. Meghallgatjuk a jelentkezőket és meghatározott szempontok mérlegelésével eldöntjük, hogy abban az évben kiket tudunk jelölni.
Milyen szempontokat mérlegeltek?
Az egyesületnek több lakhatási programja van, mindegyiknél pályázati úton történik a jelentkezés, de eltérőek a kiválasztási szempontok. Mindig azt a metszetet keressük, hogy ki az a legrászorultabb ember, aki az adott lakhatást fenn tudja tartani. Nyilván, egy kunyhós hajléktalan esetében nem feltétlenül kizáró ok, ha a jelentkezés pillanatában nincs munkája, de fontos, hogy legyen elképzelése, szándéka azzal kapcsolatban, hogyan tudna előrelépni. Ugyanakkor a lakásügynökségi lakásnál nagyon fontos, hogy az érintett kezdettől ki tudja fizetni a lakbért. A legutóbbi programunknál, ami a tavalyi közadakozásnak köszönhetően jöhetett létre és állami gondozásból kikerülő fiataloknak próbál segíteni, mi keressük fel a leendő ügyfeleket.
Az influenszerek szervezte demonstrációról van szó. A kegyelmi botrány után hatalmas tüntetés volt a Hősök terén. Adakozásra kérték a résztvevőket, az volt a minimális cél, hogy összegyűljön 25 millió forint egy állami gondozásban nevelkedett fiatal lakhatására. Ehhez képest 23 ezer ember adakozásának köszönhetően 219 millió forint gyűlt össze.
B. A. A tüntetés előtt jött a szervezőktől a felkérést, akkor még úgy gondoltuk, hogy ez beilleszthető lesz a már meglévő programjainkba. Aztán ámulattal figyeltük, ahogy pár nap alatt ez a hatalmas összeg összegyűlt. Elég hamar kiderült, hogy nem csak egy ügyfél lesz, hanem több, és nem az egyik programba beilleszthető része lesz a munkánknak, hanem külön erre létre kell hoznunk egy stábot, szakmai programot, költségvetést. Nagyon lelkesek voltunk és örültünk, de ezúttal nem volt fél évünk vagy egy évünk felkészülni. Azonnal el kellett kezdenünk ezen dolgozni, már csak azért is, mert hatalmas volt a közfigyelem, az elvárás, hogy mindenről azonnal tájékoztassuk a nyilvánosságot. Azért ez okozott némi fejtörést.
K. V. Korábbi munkáink során is voltak olyan ügyfeleink, akik állami gondozásban nőttek fel, ez pedig egy nagyon durva rendszerhiba eredménye; az utógondozásból kilépő fiatalok öt százalékának nincs hová mennie. Ez nagyjából azt jelenti, mintha minden gimnáziumi évfolyamból lenne olyan gyerek, aki otthontalanná válik, amikor nagykorú lesz. Ez elképesztő. Nyilván, az állami gondozott gyerekek huszonháromezres létszámához képest csepp a tengerben a segítségünk, de fel kell hívni a társadalom figyelmét erre a mulasztásra. A lakhatás a minimum, ami jár minden volt állami gondozott gyereknek.
A lakás az első lépés, de vajon tudják, megtanulták ezek a fiatalok, hogyan menedzseljék az életüket?
K. V. Sokan közülük nem tudják, hogyan gondoskodjanak magukról. Hogyan vállaljanak munkát, fizessék a rezsit, intézzék hivatalos ügyeiket. Ezért a szociális munkásaink az élet minden területén segítik őket. Az influenszerek felhívására összegyűlt pénzből most vesszük az ötödik lakást, önkormányzati partnerek is mellénk álltak, így összesen nagyjából egy tucat fiatalnak tudunk komplex segítséget nyújtani.
Amikor kiderült, hogy több fiatalnak tudtok segíteni, legalábbis elindítani őket valamelyest, mi volt a következő lépés?
B. A. Megismerkedtünk a fiatalokkal, gyerekvédelmi szakellátásban dolgozó szakemberek segítségével. Szerveztünk találkozókat, elmondtuk, hogy mi mit tudunk nyújtani. Közös bennük, hogy mindannyian gyermekotthonban nőttek föl, de senki sem egyforma. Nagyon fontos ebben és a többi programunkban is, hogy mindenki személyre szabott segítséget kapjon. Ott lépünk be az életébe, ahol éppen ő tart, és onnan tudunk építkezni az együttműködés során. Beazonosítjuk azokat a területeket, ahol szeretnének és képesek is változtatni, legyen szó akár tanulásról vagy az egészségükről.
Mindenkin lehet segíteni?
K. V. Közhely, de azon lehet segíteni, aki legalább szeretné ezt. A programjainkra az ügyfelek maguk jelentkeznek, ez iszonyú fontos. Egy sor olyan rehabilitációs munka van, amit nem kezdenek el a szakemberek anélkül, hogy az ügyfelek ne fejeznék ki határozott szándékukat az együttműködésre. Ez az egyik oldala az éremnek. A másik oldala pedig szerintem az, ami a szociális munkában alapvetés: ott találkozz az ügyfeleddel, ahol él. Erre törekszünk. Lehet, hogy valaki tényleg nagyon rossz állapotban van, kint él az utcán, szert is használ, alkoholt is fogyaszt, munkája sincs, de ott van benne a szándék, hogy ebből ki kell jönni. Ezért vele ott kell találkozni, ahol ez a nagyon nagy mélység van, onnan kell építkezni.
A legsérülékenyebbekkel, az utcán élőkkel kezdtük el a munkát 2012-ben, de nagyon hamar érzékeltük, hogy a lakhatási válság nemcsak őket sújtja. Az egész társadalmat egyre jobban átszövi, mostanra pedig nemhogy nem javult, inkább rosszabb lett a helyzet.
Több mint tíz éve létezik az utcáról lakásba egyesület. Hogy látjátok, hogyan változott az emberek hozzáállása, a társadalom szociális érzékenysége? Jobb vagy rosszabb lett?
B. A. Ma már mindenki tudja, hogy a lakhatás mekkora kincs. Hetente olvasni olyan cikket, amelyben ez a "lakhatási válság" szókapcsolat megjelenik. Pár éve ez még nem így volt, a döntéshozók sem igazán foglalkoztak vele, csak mi hajtogattuk, hogy baj van. Ma már eljutottunk odáig, hogy azok a pártok, amelyek hajlandóak egy választás előtt programot írni, beleírják a lakhatást. Az, hogy ki milyen megoldást tervez rá, más kérdés, de maga a probléma megjelenik. A közterületi hajléktalanságról tartják magukat sztereotípiák, és van, amikor ezeket politikusok a saját pozíciójuk erősítésére, hangulatkeltésre használják. Nyilván senkinek sem az az álma, hogy olyan aluljárókba sétáljon, ahol emberek fekszenek a földön, de azt gondolom, hogy a többség inkább segíteni szeretne. Sok támogató üzenetet kapunk, és szerintem az is mutatja a szolidaritást, hogy évek óta nagyon sok egyéni adományozónk van, aki havonta áldoz arra, hogy a munkánkat segítse.
K. V. A lakhatás és lakáspolitika terén nagy szemléletformáló munkát végeztek a civil szervezetek és köztük mi is az elmúlt másfél évtizedben, hiszen az, hogy a lakhatás közügy, mondjuk húsz éve még fel sem merült. Nem volt konzisztens lakáspolitika, maximum az egyéni ingatlanszerzést segítő, viszonylag gyakran változtatott támogatások léteztek. Most pedig az a gondolat, hogy a lakhatási válságot kezelni politikai feladat, szerintem alapvetően van benne a köztudatban, még akkor is, hogyha a megoldásokban nem értenek egyet a politikai szereplők.
Ami a hajléktalan embereket illeti, még nem igazán sikerült átütni a társadalom betonszemüvegét. Egy csomó mítosz tartja magát arról, hogy nem is akarnak máshogy élni, akkor pedig megérdemlik a sorsukat. Szerintem ez azért jelenik meg ilyen erősen a köztudatban, mert nem akarunk szembesülni azzal, hogy ezeket az embereket össztársadalmi szinten, intézményes szinten igenis a sorsukra hagytuk. Egy társadalmi védekező mechanizmusról van szó, de akiknél ezt sikerül átütni, azok általában segíteni akarnak. Tehát ha valaki beengedi azt az érvet, hogy a lakhatás emberi jog és közügy, onnantól kezdve az utcán élő hajléktalanokban is azt látja meg, hogy segíteni kell nekik.
Az interjú elkészítése óta kiderült, hogy miután a Trump-adminisztráció leállotta az Egyesült Államokból kimenő nemzetközi segélyezési források jelentős részét, az Utcáról Lakásba! Egyesület (ULE) menekültprogramjának egyik fő donora, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága is kénytelen volt csökkenteni 2025-ös támogatási keretét. Az ULE programja így a korábban már megítélt támogatás ötven százalékától, negyvenmillió forinttól esett el. Közösségi oldalukon az írják, hogy a megszorítások miatt harminc menekült család támogatásának forrásától estek el. Alapműködésük és munkatársaik bérének fedezete is bizonytalanná vált.z
