Onnan tudtam meg, hogy idén Napóleon éve van, hogy vezetés közben a France Musique – általában klasszikus zenét sugárzó – rádióadón hallottam egy dalt, amelyben azt harsogták, hogy „Szeretem a hagymát olajban sütve!”. Először azt hittem rosszul hallok, ezért hangosabbra vettem a rádiót. Így aztán még dörgedelmesebben zengték a kórus tagjai: „Szeretem a hagymát, amikor finom!”.
„Szeretem a hagymát! Szeretem a hagymát!”
Aztán arra gyanakodtam, hogy biztos félreértem az énekelt franciát, ezért a következő piros lámpánál rákerestem a dalszövegre. A dal nem volt más, mint a Le Chant de l'oignon, azaz a Hagymadal, amelyet Napóleon katonái előszeretettel énekelgettek és amelynek refrénje tényleg az, hogy imádják az olajban sült hagymát.
A rádióműsorban Napóleon és a zene kapcsolatát járták körbe, abból az alkalomból, hogy pontosan 200 évvel ezelőtt május 5-én halt meg az egykori francia császár. Így hát ez a Hagymadal hívta fel a figyelmemet arra, hogy a bicentenárium miatt az idei évet hivatalosan – bár elég óvatosan – Napóleon évének („Année Napoléon 2021") nyilvánították.
Napóleon 2021-ben: ciki vagy mégsem?
Azért óvatosan, mert a franciák még mindig nem tudják eldönteni, hogy a volt császár mennyire volt haladó reformer vagy ciki diktátor. Ezért minden megemlékezés során, minden róla szóló műsorban elhangzik, hogy bár Napóleon nagyszerű dolgokat tett az országért az államigazgatás, a jog, az oktatás és a bürokrácia terén, de mégiscsak dupla-puccsal, a forradalom utáni első demokratikus szárnypróbálgatásoknak véget vetve jutott a trónra, hogy aztán végig gyilkolja fél Európát. Sőt! Még a rabszolgaságot is visszaállította a francia gyarmatokon és ez, a Black Live Matters mozgalom fényében Napóleont most inkább a kínos kategóriába helyezi.
Nem volt ez sem mindig így. Születésének bicentenáriumán 1969-ben Georges Pompidou akkori francia elnök még azt mondta: „Nincs dicsőségesebb név Napóleonénál. A semmiből kiindulva, mindentől megfosztva, mindent megszerzett".
Napóleonhoz tehát a mai napig igen ambivalens érzések fűzik a franciákat. Macron is nagyon óvatosan beszélt az idei megemlékezésen, amelyen annak ellenére beszédet tartott, hogy baloldali politikusok kifejezetten arra kérték, hogy ezt ne tegye.
A France24 jelentése szerint az elnök egyből azzal kezdte mondandóját, hogy „nem enged azoknak, akik törölni akarják a múltat azért, mert az nem felel meg a jelenről alkotott elképzelésüknek". Viszont a rabszolgaság visszaállítását egyenesen „hibának", „a felvilágosodás szellemének elárulásának" nevezte.
A France Inter rádiónak adott interjújában a szélsőjobboldali Marine Le Pen döbbenten kérdezte:
„Miért ne ünnepelhetnénk Napóleont?... Annyit tett az országért, és annyit adott a világnak."
Napóleon politikai szerepét és katonai sikereit, bukásait tehát nem lehetne megvitatni egyetlen egy blogposztban, de valószínű, hogy a zeneszeretetére és zenei tudására pont elég lesz ezer szót áldozni.
Napóleon zeneszeretete
Napóleon számára a zene szinte nélkülözhetetlen volt. Egyik kedvesének 1794-ben egy szerelmes levelében azt írta: „A zene a szeretet lelke, az élet édessége, a bánat vigasztalása és az ártatlanság őrzője”.
Napóleon a brienne-i katonai iskolában maga is tanult zenét, de az anekdoták szerint valójában borzalmasan rikácsoló és fals hangja volt. A Napóleon Alap magazinjában idézik komornyikjának, Louis Constant Wairy-nek memoárját, aki azt írta, hogy Napóleon nagyon szeretett dudorászni reggeli öltöztetése során és főleg a Marseillaise-t énekelte ilyenkor. (A dalt azonban császársága idején betiltotta forradalmiságára hivatkozva.)
„Ha Őfelsége a Malbrook-t [„Marlbrough s’en va-t-en guerre:” Marlbrough háborúba megy című dalt, amely jelenleg főleg az angol változatáról ismert, és amelynek címe „For he is a jolly good fellow”] dallamát fütyülgette, számomra az biztos jele volt annak, hogy a hadsereg hamarosan elindul a frontra. Emlékszem, hogy sosem fütyült annyit, és sosem tűnt annyira túlhevültnek, mint az orosz kampány kezdete előtt.”
A zene iránti imádata azonban sokat tett a párizsi zenei életért is. Rendszeresen járt színházba és operába. Élete során 164 különböző operát látott, és több mint 300 előadáson vett részt. Ő maga is rendszeresen szervezett zenei esteket a Tuileriákban.
Bolondult az olasz operákért
Kedvencei az olasz muzsikusok voltak. Az olasz zeneszerzőt, Paisiello-t Párizsba hozatta, ő vezényelt a Notre-Dame-ban is a császár koronázásán. A legjobban mégis szép nők szájából szerette hallani az olasz áriákat. Állítólag viszonyt is folytatott Giuseppina Grassini olasz énekesnővel.
Az olaszokról egyenesen azt állította, hogy csak ők tudnak operát írni. A marengói csatát megelőző napokban a következőket jegyezte le: „Az olasz éneknek olyan varázsa van, amely mindig új”.
Pont a marengói csatához fűződik a Hagymadal története is. Állítólag Napóleon éppen a gránátos osztaga előtt sétálgatott, mikor meglátta, hogy a katonák valamit a kenyérhéjra dörgölnek.
„Mi az ördögöt dörzsöltök a kenyérre?” - kérdezte tőlük.
„Ez hagyma, tábornok!” - felelék a gránátosok.
„Ah! Nagyon jó! Nem is kell semmi más ahhoz, hogy a dicsőség útján masírozzunk!” - felelte Bonaparte tábornok.
A Hagymadal és az opera
A történetet megörökítő dalnak a szerzője ismeretlen. Sokan azt hiszik, hogy egyszerűen a katonák szerzeménye. Mások szerint valószínűleg az a mára már elfelejtett Étienne Méhul szerezte, aki korának nagy klasszicista zeneszerzője volt, és aki egyszer még Napóleont is becsapta, miután operáit érzelemmentesnek titulálta.
„Akadémiai, mindig akadémiai a zene, amelyet ön ad nekünk. A kegyelem, a dallam, a vidámság pontosan olyan dolgok, amelyeket ön, mint francia, sőt német zeneszerzők sem képesek megadni nekünk!” - bírálta Méhul munkásságát a császár.
Méhul ettől a megjegyzéstől felpaprikázódva titokban írt egy olaszos (L'Irato) operát, amelyet meghallgattatott Napóleonnal. Napóleon természetesen élvezte az „olasz zenét”, és miután kiderült a turpisság ,azt mondta a híres zeneszerzőnek: „Bármikor becsaphatsz engem, de én örülni fogok annak a dicsőségnek, ami neked jár és annak az élvezetnek, amihez én jutok a műtől”.
Lehet tehát, hogy Méhul volt az, aki egyik már meglévő operájának „A fiatal Henrik vadászata” (La Chasse du Jeune Henri) nyitányának egyik részletére ráültette a Hagymadal szövegét. (Vagy az is lehet, hogy a Hagymadalt írta bele az operába.)
Személye megosztó, még a halálon túl is
Elképzelem tehát Napóleont, akiért egy operanyitányból egy „hagymadalt” írnak, aki forradalmárból császár lesz, aki otthon mindent megreformál, de Afrikában újra rabszolgákat tart, aki imádja a Marseillaise-t dúdolgatni, de mégis betiltatja, aki csodálja a zenét, de hamisan énekel, akit saját hazájában mai napig az egyik oldal forradalmárnak, a másik vérszomjas diktátornak tart – elképzelem, s meglepődve tapasztalom, hogy egyáltalán nem is nehéz mindezt elképzelni.
Belehallgatok a France Musique róla szóló műsorának többi dalába. Felzendül egy őt és győzelmeit magasztaló, 1848-ban írt dal, a L’Ajaccienne. Miután visszaszállították az egykori császár hamvait Párizsba, Korzika kérte, hogy írják át azt a törvényt, amely kitiltotta a Bonaparte családot a szigetről. Napóleon unokaöccse volt aztán az első, aki 1848-ban visszatért az egykori császár szülővárosába Ajaccio-ba, ahol fogadtatása alkalmából elmondja azt az azóta elhíresült mondatot, hogy: „Napóleon! Éljen a császár, éljen a köztársaság!”.
Paradox? Persze.
Napóleon nemcsak életében, halála után is ambivalens figura maradt. Száműzöttként halt meg, s alig pár évre rá a L’Ajaccienne -ben mégis „a dicsőség tékozló fiaként” ünnepelték. Nem csoda, hogy hazájában kétszáz év után sincs vele kapcsolatban teljes egyetértés.
Talán csak annyi, hogy nagyon-nagyon szerette a zenét. (És az olajban sült hagymát.)
