Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Álomidők Párizsban

Egy agyonhasznált YOYO pihen Párizs 15. kerületében egy belső udvaron.
Egy agyonhasznált YOYO pihen Párizs 15. kerületében egy belső udvaron.

Olvasom a minap a hírekben, amit már amúgy is tudtam, hogy lopják Párizsban a babakocsikat - főleg azt a faját, amilyennel mi is rendelkezünk. Az újságcikk azt írja, hogy azért pont azt, mert ezeket percek alatt újra el lehet adni az online használt piacon. Ez sem lep meg, mert ez volt az egyik fő érvem mikor rábeszéltem a férjemet anno, hogy vegyünk egy YOYO-t.

„Kérek egy nagy korsó sört!”- szólt oda a férjem annak az olasz étteremnek a bárpultosának, ahova 2018 októberében betértünk, miután befejeztük a babadiszkontban a vásárlást. Majd magyarázni kezdte a pultosnak, hogy miért is van szüksége az italra: „Most költöttem el több száz eurót egy ici-pici babakocsira!”.

„Nem fogod megbánni!” – nyugtatgattam, de ő csak a szemét forgatta. Jó pár hónap győzködés előzte meg ezt a jelenetet, ugyanis az első gyerek után ránk maradt két babakocsi, tehát a józan ész azt diktálta, hogy valóban nincs szükségünk egy harmadikra. A bökkenő csak az volt, hogy ezek közül egyik sem volt alkalmas a párizsi létre.

Az első gyerek Ausztráliában született, és ott a járdák és az utcák is olyan szélesek, hogy akár egy tankban is lehetne tologatni a gyerkőcöt. Ezzel szemben itt, a házunkhoz vezető két utcából az egyik járdája alig fél méter széles, s azt is korlátok választják el az autóúttól. Az én két ausztrál „tankomat” tehát lehetetlen volt itt a járdán tologatni.

Párizsi korhű pillanatkép

Nap végén az iskola előtt: anyukák, gyerekek és YOYO-k.
Nap végén az iskola előtt: anyukák, gyerekek és YOYO-k.

Már terhes voltam, mikor a Luxembourg-kert hintái előtt várakozva feltűnt, hogy a sorban álló többi hat család mindegyikénél ugyanolyan apró méretű babakocsi van: az egyiké sötétkék, a másiké fekete, két halvány zöld, egy sápadt rózsaszín, meg egy szürke. Először azt gondoltam, hogy ez valami vicc, vagy legalábbis valami reklámfogás, de rá kellett jönnöm, hogy ez csak egy korhű pillanatkép a mai párizsi kisbabás családok világáról.

A szülőket ezután figyelemmel kísértem, s csodáltam, hogy milyen könnyedén tologatják a gyerekeket a kavicsos parki sétányokon is, ami igazán megnyerővé tette számomra a szerkezetet. Később, egy metrózás alkalmával láttam egy anyukát, akinek a hasán a hordozóban lógott a gyerek, a vállán pedig egy összecsukott babakocsi. Mikor kiszállt, felment a mozgólépcsőn és az utcán, mint egy esernyőt, egy gombnyomással kinyitotta a babakocsit, amelybe egy-két könnyed mozdulattal beletette az alvó gyereket.

Én a már meglévő gyerekemmel és a már meglévő nagy babakocsinkkal csupán csak egyszer szálltam tömegközlekedésre Párizsban, de azt is úgy megbántam, hogy a kétéves gyereket soha egy percre nem ültettem újra babakocsiba. Inkább rászoktattam a hosszú sétákra és a lépcsőzésre.

Tudniillik a párizsi metrókhoz gyakran nem járnak liftek. A lépcsők pedig még akkor is folytatódnak, mikor az ember már megvan róla győződve, hogy ennél a szintnél már nincsen lejjebb. Egy gyerekkel teli babakocsit fel-le rángatni ezeken a végeláthatatlan lépcsőzeteken pedig szinte cirkuszi mutatványnak minősíthető.

A párizsiak kedvenc babakocsija a Palais Royal kertjében 2019. február 3-án.
A párizsiak kedvenc babakocsija a Palais Royal kertjében 2019. február 3-án.

Kezdett bennem megfogalmazódni: szeretnék egy ilyen babakocsit!

Lassan ki is nyomoztam, hogy ez a francia BabyZen cég által készített YOYO babakocsi, amelyet egy Julien Chaudeurge nevű francia apuka és Jean-Michel nevű tervező édesapja álmodott meg és dobott piacra 2012-ben, hasonló okok miatt, mint amiket felsoroltam.

Végignéztem egy csomó videót és teljesen meggyőztem magam, hogy erre nekünk szükségünk van. A gond már csak az volt, hogy az ára is elég „francia-dizájnos”. Így ki kellett találnom, hogyan győzöm meg a közgazdász férjemet arról, hogy ez a befektetés még akkor is meg fog számunkra térülni, ha a jövőben már nem lesz több gyerekünk.

A végső lökést itt élő magyar barátaink adták meg, akik egy parki séta során, nemcsak elég meggyőzően demonstrálták a babakocsi praktikusságát, hanem azt is elárulták, hogy hol van az a babadiszkont, ahol jelentős összeget spórolhatunk azzal, ha kiváltjuk a törzsvásárlói kártyát. Abban a pillanatban eldöntöttem: babadiszkont törzsvásárlók leszünk. Ez a gondolat még engem is megrázott, ugyanis vásárolni utálok, nem vagyok költekező típus, és a divatőrületek követése sem áll hozzám túl közel.

Aztán a második terhességem nyarán hazarepültünk. A párizsi reptéren az előttünk álló családtól megkérdezte a beszállást intéző légiutaskísérő, hogy a babakocsi, amiben a kisgyerek fekszik YOYO-e? A bólogató szülőknek egyből intettek is, hogy akkor indulhatnak fel a repülőre. A nő kivette a gyereket, a férfi összecsapta a babakocsit, aztán odabent a gépen szépen becsúsztatta a fejük felé a csomagtartóba. Ekkor láttam, hogy a férjem arcán is megcsillant valami, ami éltette bennem a reményt.

Tudtam, hogy a végső érvemet minél előbb be kell dobjam, s hála Istennek az egyik párizsi baba-mama Facebook csoportban megláttam, hogy a használt YOYO-kért mennyit kérnek a helyi anyukák: „Te, ezeket szinte az eredeti vételáron lehet eladni” – lelkendeztem, s pár hónapra rá már a babadiszkontban válogattunk.

Egy többgyermekes francia képzőművész (Petit Berge) alkotásában a YOYO-t a párizsi ikonok között ábrázolja.
Egy többgyermekes francia képzőművész (Petit Berge) alkotásában a YOYO-t a párizsi ikonok között ábrázolja.

Hogyan jöttem rá arra, hogy lopják a YOYO-kat?

Szintén ebben a párizsi baba-mama csoportban olvastam egy felbőszült anyuka bejegyzését, miszerint egy múzeumlátogatás során lerakatták vele a babakocsit a ruhatárban. A látogatás végén rémülten tapasztalta, hogy nincs mibe ültetni a gyerekét, mert a YOYO-t bizony ellopták. A múzeum dolgozói semmi felelősséget nem vállaltak.

Az anyuka aztán az egész hercehurcáról tudósította csoportot: mit mondtak a rendőrségen, mit írt a múzeum vezetőségének stb. A posztja alatt a többiek pedig arról csevegtek, hogy az övékét honnan - a lakások folyosójáról, vagy éppen a bölcsőde elől - lopták el.

Idén májusig már 270 babakocsit loptak el a főváros környékéről, amelyeknek túlnyomó része YOYO. A lopások száma azonban 2019-ben volt a legmagasabb, akkor pontosan 773 párizsi kisgyermeket fosztottak meg a négy kerekétől.

Pont ebben a rekorddöntögető évben történt meg velem az az eset, amelyen a szomszédom még mindig röhög. Elindultam az iskolába felvenni az idősebb gyereket. A kicsit kitoltam a házból az autóig, az autóba betettem a gyereket és elhajtottam. Mikor megérkeztem az iskola elé meglepve tapasztaltam, hogy nincs a csomagtartóban a babakocsi. Azért nem volt ott, mert nem raktam bele.

Otthagytam a járdaszélen a házunk előtt. Ekkor egy percig megbántam, hogy valaha elolvastam a múzeumozó nő esetét és a posztja alatt lévő (legalább) 263 szörnyű kommentet. Félájultan hívtam a szomszédot, hogy rohanjon le az utcára, s nézze meg ott van-e még a kocsi. Ott volt. A szomszéd csak röhögött. Könnyen tette, hiszen ő sosem volt még tagja semmiféle baba-mama csoportnak és azt sem tudhatta, hogy nekem mennyi győzködésbe és eurómba került az a YOYO.

Az elmúlt két év során a babakocsit azonban jól kihasználtuk, amíg lehetett, vittük repülni és több ezer kilométert tologattuk a parkban is. Sokáig attól tartottam, hogy mire az eladásra kerül a sor, olyan agyonhasznált állapotban lesz, hogy a vásárlás mellett szóló egyik fő érvem már nem lesz valós.

De nem félek már ettől sem. Nemrég ugyanis azon kaptam a férjem, hogy egy padon ülve a babakocsiban (vagy az abban alvó gyerekben) gyönyörködik. „Te, néha elgondolkozom, hogy mennyivel könnyebbé tette ez a babakocsi az életünket!” - mondta, majd hozzátette: „Ez minden pénzt megért!”

S azt hiszem rajta kívül ezt nagyon jól tudja több ezer másik párizsi szülő és babakocsitolvaj is.

Kislány bébicsínóval Párizs 15. kerületében 2021 júniusában
Kislány bébicsínóval Párizs 15. kerületében 2021 júniusában

Több mint fél év lezárás után, június 9-én ismét teljesen kinyithattak az éttermek Franciaországban, bár a teraszokon már május közepétől fogadhatták a vendégeket. A kétévesem számára mindez olyan, mintha egy új világba csöppent volna. Az utcákon ugyanis egy csomó ember beszélget, és maszk helyett általában mosoly ül az arcukon.

Ha autóval haladunk át a városon, kinéz az ablakon, és folyamatosan integet a brasserie-k előtt ülőknek:

„Bonjour people!” – kiálltja frenglish-ül. Jó napot, emberek!

Még nagyobb boldogság számára, ha mi is leülünk valahol, mert akkor nemcsak az emberek arcát láthatja, hanem még valami finomat is ehet.

Május közepén, amikor több mint fél év kihagyás után elmentünk Párizs 15. kerületében egy kávézóba, rendeltünk pár croissant-t és mellé teát, kávét. Ő csendben figyelt. Hosszasan nézegette a mellettünk lévő asztalnál beszélgető párost, akik már rég befejezték az evést-ivást, és belemerültek a pletykálkodásba, ismerősök kibeszélésébe.

Az elmúlt egy évben főleg a parkban szocializálódott a gyerek, akivel naponta járunk sétálni, virágot szedni, a szökőkutakban halakat nézni és a tó mellett kiskacsákat és kislibákat etetni (nem baguette-tel!), elkezdte összevetni a maszk nélkül, nyugodtan beszélgető felnőttek látványát az eddigi kis élete során tapasztaltakkal. Aztán hirtelen megszólalt:

„Anya, Daddy, Baba mammam. People nem mammam, people háp-háp.”

Azaz: mi eszünk, ezek az emberek nem esznek, hanem beszélgetnek.

Micsoda döbbenet! Emberek, akik odakint ülnek és egymással beszélgetnek. Nem rohannak, nem lépnek egymástól megijedve hátrább, nem takarják el a fél arcukat. Nekünk végre minden kicsit olyan, mint régen. A kisgyerek számára pedig mily csodás ez az új világ!

Napsütés és ebédre terített asztalok a Roland Garros kerületében, Bolougne-ban
Napsütés és ebédre terített asztalok a Roland Garros kerületében, Bolougne-ban

Az első bébicsínó

Egyik szombaton örömmel vettük észre, hogy ahol leültünk, még bébicsínó (babyccino) is volt a mobilunkkal lefotózott QR-kód által betöltött digitális menün. Az eszpresszós csészében felszolgált, kakaóporral megszórt tejhabot olyan élvezettel kanalazgatta, mintha egész életében mást sem csinált volna.

A babakávénak valószínűleg volt valami placebó koffeinhatása, mert olyan boldogsághormonok öntötték el, hogy örömében minden előttünk elhaladó járókelőt mosolyogva és integetve lebonzsúrozott. Kiváltképp az idősebb néniket részesítette előnyben.

A koronavírus megváltoztatta a párizsiakat

A pandémia előtt, amikor a nagyobb gyerek volt annyi idős, mint most a kicsi, az volt a tapasztalatom, hogy a franciák, még a nagymama-korabeli francia nők sem szeretnek gőgicsélni a gyerekeknek. Ha az utcán vagy bárhol mégis hozzájuk szóltak, az mindig olyasmi volt, hogy:

„Hát illik-e így bömbölnie egy ilyen nagylánynak?”

„Miért eszel az utcán?”

„Nem tudod azt mondani, hogy köszönöm (bocsánat, jó napot vagy kérem szépen)?”

De a legjellemzőbb általában az, hogy a gyerek a legtöbb párizsi számára általában egyszerűen láthatatlan, kivéve ha esetleg túl hangos. Akkor viszont biztosan észreveszik.

Egyszer a metrón egy igen jól szituált hölgy mérgelődve ült el mögülünk, mert a nagyobbik, akkor hároméves lányom magában dúdolgatott. A hölgy aztán kiskosztümös konszolidált külsője ellenére szúrós szemmel kiabált át nekem az új helyéről:

„Normális körülmények között én szeretem a gyerekeket, de a magáét! Na! A magáét, azt nem szeretem! A maga gyereke dúdol, és ez elviselhetetlen!”

Erről egyből az a blogbejegyzés jutott eszembe, amelyet egy többgyerekes, itt élő magyar anyuka jegyzett le még jóval azelőtt, hogy ideköltöztünk. Abban azt olvastam, hogy az óvodákban, ha a gyerekek valami rosszat csináltak anno (esetleg dúdoltak, ha nem volt szabad), büntetésképpen belecsavarták őket a szőnyegbe.

Mielőtt felhúztam volna magam azon, hogy egy vagon ember előtt utastársunk közhírré tette, hogy nem szereti a gyerekemet, arra gondoltam:

„Ugyan, mit várjak szegénytől? Lehet, hogy őt is szőnyegbe csavarva hallgattatták el, amikor kicsi volt.”

A terasznyitás első napján, május 19-én zuhogott az eső Párizsban, vizes terasz várta hiába a vendégeket az Île Seguinon
A terasznyitás első napján, május 19-én zuhogott az eső Párizsban, vizes terasz várta hiába a vendégeket az Île Seguinon

Bonjour, kávé és egy névjegykártya

Most azonban a kávézó teraszán azt tapasztaltam, hogy a koronavírus utáni Párizs nem ugyanolyan, mint annak előtte. Az első csinos néni ugyanis egyből visszaköszönt. Bár mentegetőzve visszafordult, hogy megjegyezze: „Ő köszönt rám!”

Volt aztán olyan, aki integetett vagy bisou-t (puszit) dobott. Egy apró virágcsokrot szorongató nénike pedig szinte megszédült a meglepettségtől, és az asztalunkban kapaszkodott meg, majd közölte, hogy a gyerek nagyon mignonne (cuki) és amicable (barátságos).

A néni, akit a lányunk a kávézó teraszára csábított, úgy döntött, hogy ha már ott van, leül a velünk szemben lévő asztalhoz. Rendelt egy eszpresszót, és amíg Catherine Deneuve-ös frizuráját igazgatta tovább „beszélgetett” a kétévesünkkel.

Kiderült, hogy a járvány alatt dédimamává avanzsált, de a kilenc hónapos toulouse-i dédunokáját majd csak most hétvégén fogja először látni. Elmondta, hogy járt már Ausztráliában tudományos konferencián, ott is, ahol a férjem született. Arról, hogy én magyar vagyok, csak az jutott eszébe, hogy a takarítónője lengyel, és hát Magyarország is egyre „keletebbre” kerül megint a térképen.

Közben kihozta a számlánkat a pincér, akit megkértem, hogy ha már így süt a nap és ilyen boldogok vagyunk, adja hozzá a néni eszpresszóját is. A néni maga is épp fizetni akart, és amikor megtudta, hogy már rendeztük a számláját, meglepődött. Átsétált hozzánk, és remegő ujjal nagy nehezen előkotort a pénztárcájából egy kis pasztellszínű névjegykártyát, amelyet átnyújtott, és meghívott magához.

Eszembe jutott, hogy erről is olvastam már egy könyvben (Nadeau Barlow: Sixty Million Frenchmen Can't Be Wrong: Why We Love France but Not the French), amely azt állította, hogy az idősebb francia generáció a privátszférája megsértésének veszi, ha a munkájáról vagy ne adj isten a nevéről faggatják.

Ezért ők sem kérdeznek rá mások nevére, viszont ők sem nagyon mutatkoznak be, hanem kinyomtatott kis kártyákat hordanak magukkal, amelyeket akkor nyújtanak át vadidegeneknek, ha esetleg a kislányuk csak úgy „lebonzsúrozza” őket az utcán.

Vagy ha meghívják őket egy eszpresszóra.

Milyen csodálatos is, hogy megnyitottak a párizsi teraszok!

Milyen csodálatos, hogy újra nyitnak az emberek!

Hívogató teraszok, újranyitó éttermek Párizsban
Hívogató teraszok, újranyitó éttermek Párizsban

Továbbiak betöltése

XS
SM
MD
LG