Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Álomidők Párizsban

Nagymama végre újra az unokákkal
Nagymama végre újra az unokákkal

Franciaországba immár szabadon jöhetnek azok az uniós turisták, akik be vannak oltva. De ha keleti oltást kaptak, továbbra is marad a régi rend: szükséges a PCR-teszt az utazás előtt 72 órán belül.

Készülődünk, mintha karácsony lenne. Takarítunk, mosunk, főzünk. Már egy hónapja számoljuk vissza a napokat.

„Hányat kell még aludni?”

„Már csak ötöt!”

„Már csak kettőt?”

„Holnap tényleg jön a Mama?”

„Igen, holnap jön a Mama!”

A gyerekek alig bírnak magukkal. A lakásunkban 2020 márciusa óta nem sok vendég járt, rokon pedig egyáltalán nem. Másfél éve nem tette be hozzánk a lábát se nagymama, se nagypapa, se unokatestvér, se nagybácsi, se nagynéni.

Nyáron ugyan hazamentünk Magyarországra, de annak is lassan egy éve. Pontosan ennyi ideje pótoljuk mi ketten a férjemmel a két gyerek életében az összes rokoni kapcsolatot, az összes puszit, a sok ölelést.

Nem panaszkodhatunk

A pandémia alatt igencsak elfáradtunk, de nem hagyhattuk el magunkat, nem eshettünk kétségbe. Az elmúlt 17 hónapban mindig csak arra gondoltunk, hogy nem kesereghetünk, hiszen nincs rá okunk. Négyünk közül egyikünk sem kapta el a vírust, és bár odahaza a szüleim betegek lettek, és nehéz volt őket így látni videohívásokon, végül felépültek.

Nem panaszkodhatunk!

A család másik fele Ausztráliában él, ahol előfordulnak lezárások, de az élet javarészt visszatért a régi kerékvágásba, mert nagyjából kiűzték a kontinensről a vírust. S bár a nagymama kilencvenedik születésnapjára sem jutottunk haza, mégis örülünk, hogy ő is jól van.

Nem panaszkodhatunk!

Az iskolában az elmúlt két tanév alatt összevissza négy hónapot (az összes lezárással töltött hetet számolva) oktattam itthonról: franciául és angolul, és mindezt úgy, hogy közben egy kisbaba éppen járni tanult, a férjem pedig folyamatosan videokonferenciázott. De hálásak lehetünk a franciáknak, mert amint lehetett, újraindították az iskolákat, miközben a világon rengeteg gyerek maradt le az oktatásban.

Tehát nem panaszkodhatunk.

A szomszéd néni, akinek a lánya alig tíz perc autóútra lakik, a bezárások idején olyan egyedül érezte magát, hogy enni sem tudott. Három hónap alatt tizenkét kilót fogyott és öngyilkos gondolatokkal küzdött. Kedélyjavító tablettát kapott. Mostanra jobban van, de velünk ilyen nem fordulhatott volna elő, sőt néha úgy tűnt, hogy nekünk sok is volt az összezártság.

Így hát nem panaszkodhattunk.

Karácsonykor is videohívásban bontottunk a rokonokkal ajándékot, és a kétéves gyerek mai napig puszit dob, ha a tévében megjelenik Emmanuel Macron, mert azt hiszi, hogy ő is csak egy bejelentkező családtag. (Az elmúlt két évben elég sokszor láttuk a képernyőn bejelenteni valamit.) De a technológiának köszönhetően virtuálisan sokakkal tarthattuk a kapcsolatot, így hát nem panaszkodhatunk.

Nem panaszkodhatunk? Miért nem?

Nemrég itt élő idős anglikán ismerőseink átküldtek egy videoklipet, amelyben egy férfi elmondja, hogy mennyi veszteség érte az embereket a pandémia alatt. A klip címe (minden angol sztereotípiát félretéve) ez volt: Lament (Siránkozás).

A férfi mindenről panaszkodott: a digitális oktatásról, a maszkról, a bezártságról, a nyaralások elhalasztásáról, nemcsak a halálról, nemcsak a betegségről, hanem minden apró kellemetlenségről, amivel ez a járvány a nyakunkba szakadt.

Mindenről, amiről… mi nem panaszkodhatunk.

Megértettem, hogy bár nem panaszkodhatunk, de ez nem jelenti azt, hogy nem gyászolhatunk. Attól, hogy én elgyászolom az engem ért veszteségeket, nem fosztom meg azokat a gyászuktól, akik nálam sokkal nagyobb csapásokat szenvedtek el. Sőt! Ebben a két évben szinte senki nincs, akit ne ért volna valamilyen megpróbáltatás. A világjárványnak mindenki vesztese volt. A veszteség pedig mindannyiunkat összeköt.

Akarva-akaratlanul végigszaladt egy könnycsepp az arcomon, és arra gondoltam, hogy most már elég. Valaki jöjjön és öleljen meg engem is és a gyerekeimet is!

És ott, a szófán ülve, azonnal vettem anyukámnak egy repülőjegyet.

Franciaországba nem jöhet be teszt nélkül, aki keleti oltást kapott

Pont jól időzítettünk, mert a franciák megnyitották a határokat az beoltottak előtt. Anyu már volt koronás, és erre kapott még két oltást is. Amikor behívták az első oltásra, könyörögtem, hogy ne menjen el. Kínait ajánlott neki a körzeti orvos. Egészen az utolsó pillanatig kérleltem telefonon, hogy ne adassa be, mert nem fog tudni utazni.

„Nem fogják jóváhagyni, Anyu! Nem engednek majd be Franciaországba olyan könnyen!”

A váróteremben egy férfi is majdnem lebeszélte róla, neki Luxembourgban lakik a lánya. De mivel Magyarországon éppen akkor kezdődött a harmadik hullám, anyu beadatta.

„Nyugi, el fogják fogadni!”- nyugtatgatott.

Azért adatta be, hogy minél előbb visszakaphassa a szabadságát, mert minél előbb jönni akart: hozzánk. Megnézette az utazás előtt az antitestszintjét, és annyi volt neki, mint egy oltatlan, de a betegségen hasonlóan átesett barátnőjének. Hogy ebben a kínai oltásnak mennyi szerepe volt, azt nem tudni.

Június 9-e óta tehát szabadon lehet Franciaországba utazni azoknak, akik (az egészségügyi mutatók alapján meghatározott országosztályozási rendszeren alapuló „zöld” besorolású országokból érkeznek, mint például az uniós országok, és) oltottak. De csak azokat az oltásokat fogadják el, amelyeket az Európai Gyógyszerügynökség (EMA) engedélyezett. Anyutól – hiába van oltva, hiába volt beteg, hiába van ellenanyagtesztje – így továbbra is kérik a PCR-teszt eredményét, amelyet az utazást megelőző 72 órában kell elkészíteni.

A PCR-teszt odahaza minimum húszezer forint, és minimum húsz percet kellett autóznia ahhoz, hogy angolul és időben eredményhez juthasson.

Így a kínai (és az orosz) vakcinával oltott magyarok az európai határok közötti szabad mozgásban korlátozottak lettek. Könnyebben bejuthat Franciaországba még az is, aki olyan „zöld” országból érkezik, amely nem is EU-tagország, de az EMA által jóváhagyott oltást kapott. Ha például ausztrál anyósom akarna hozzánk jönni, két oltás után PCR-teszt nélkül léphetne be Franciaországba.

Pont azt a szabadságot, aminek a megszerzése érdekében sokan rábeszélték magukat a gyanakvással fogadott keleti oltásokra, pont azt nem kapták meg teljesen tőlük.

Lehet, hogy ez a teszt tart majd sokakat vissza szeretteik látogatásától

Azt ajánlottam Anyunak, hívja fel a körzeti orvost, és írassa fel vele a PCR-tesztet, hiszen ő adta neki a kínai vakcinát. Anyu nem is próbálkozott.

De mi van, ha valakinek az a húszezer forintos teszt igenis számít? Ha a több száz eurós repülőjegy mellett emiatt az extra költség és extra hercehurca miatt úgy dönt, hogy mégsem megy el arra az útra. (Vagy mellesleg azért nem, mert a kínai oltás ellenére sincs elég antitestje, és fél így utazni.) Így inkább mégsem látogatja meg a külföldön élő lányát, unokáját, fiát, testvérét vagy valamelyik barátját. Inkább most nem. Inkább marad a hiány, a veszteség, a gyász, amivel megtanul még tovább együtt élni, még akkor is, mikor másoknak már kinyithatott a világ.

De most mi emiatt sem panaszkodhatunk, hiszen nekünk itt a Mama!

"Mintha nem kaptak volna oltást" - antitestek nélkül két dózis vakcina után
please wait

Jelenleg nincs elérhető tartalom

0:00 0:03:19 0:00

Egy agyonhasznált YOYO pihen Párizs 15. kerületében egy belső udvaron.
Egy agyonhasznált YOYO pihen Párizs 15. kerületében egy belső udvaron.

Olvasom a minap a hírekben, amit már amúgy is tudtam, hogy lopják Párizsban a babakocsikat - főleg azt a faját, amilyennel mi is rendelkezünk. Az újságcikk azt írja, hogy azért pont azt, mert ezeket percek alatt újra el lehet adni az online használt piacon. Ez sem lep meg, mert ez volt az egyik fő érvem mikor rábeszéltem a férjemet anno, hogy vegyünk egy YOYO-t.

„Kérek egy nagy korsó sört!”- szólt oda a férjem annak az olasz étteremnek a bárpultosának, ahova 2018 októberében betértünk, miután befejeztük a babadiszkontban a vásárlást. Majd magyarázni kezdte a pultosnak, hogy miért is van szüksége az italra: „Most költöttem el több száz eurót egy ici-pici babakocsira!”.

„Nem fogod megbánni!” – nyugtatgattam, de ő csak a szemét forgatta. Jó pár hónap győzködés előzte meg ezt a jelenetet, ugyanis az első gyerek után ránk maradt két babakocsi, tehát a józan ész azt diktálta, hogy valóban nincs szükségünk egy harmadikra. A bökkenő csak az volt, hogy ezek közül egyik sem volt alkalmas a párizsi létre.

Az első gyerek Ausztráliában született, és ott a járdák és az utcák is olyan szélesek, hogy akár egy tankban is lehetne tologatni a gyerkőcöt. Ezzel szemben itt, a házunkhoz vezető két utcából az egyik járdája alig fél méter széles, s azt is korlátok választják el az autóúttól. Az én két ausztrál „tankomat” tehát lehetetlen volt itt a járdán tologatni.

Párizsi korhű pillanatkép

Nap végén az iskola előtt: anyukák, gyerekek és YOYO-k.
Nap végén az iskola előtt: anyukák, gyerekek és YOYO-k.

Már terhes voltam, mikor a Luxembourg-kert hintái előtt várakozva feltűnt, hogy a sorban álló többi hat család mindegyikénél ugyanolyan apró méretű babakocsi van: az egyiké sötétkék, a másiké fekete, két halvány zöld, egy sápadt rózsaszín, meg egy szürke. Először azt gondoltam, hogy ez valami vicc, vagy legalábbis valami reklámfogás, de rá kellett jönnöm, hogy ez csak egy korhű pillanatkép a mai párizsi kisbabás családok világáról.

A szülőket ezután figyelemmel kísértem, s csodáltam, hogy milyen könnyedén tologatják a gyerekeket a kavicsos parki sétányokon is, ami igazán megnyerővé tette számomra a szerkezetet. Később, egy metrózás alkalmával láttam egy anyukát, akinek a hasán a hordozóban lógott a gyerek, a vállán pedig egy összecsukott babakocsi. Mikor kiszállt, felment a mozgólépcsőn és az utcán, mint egy esernyőt, egy gombnyomással kinyitotta a babakocsit, amelybe egy-két könnyed mozdulattal beletette az alvó gyereket.

Én a már meglévő gyerekemmel és a már meglévő nagy babakocsinkkal csupán csak egyszer szálltam tömegközlekedésre Párizsban, de azt is úgy megbántam, hogy a kétéves gyereket soha egy percre nem ültettem újra babakocsiba. Inkább rászoktattam a hosszú sétákra és a lépcsőzésre.

Tudniillik a párizsi metrókhoz gyakran nem járnak liftek. A lépcsők pedig még akkor is folytatódnak, mikor az ember már megvan róla győződve, hogy ennél a szintnél már nincsen lejjebb. Egy gyerekkel teli babakocsit fel-le rángatni ezeken a végeláthatatlan lépcsőzeteken pedig szinte cirkuszi mutatványnak minősíthető.

A párizsiak kedvenc babakocsija a Palais Royal kertjében 2019. február 3-án.
A párizsiak kedvenc babakocsija a Palais Royal kertjében 2019. február 3-án.

Kezdett bennem megfogalmazódni: szeretnék egy ilyen babakocsit!

Lassan ki is nyomoztam, hogy ez a francia BabyZen cég által készített YOYO babakocsi, amelyet egy Julien Chaudeurge nevű francia apuka és Jean-Michel nevű tervező édesapja álmodott meg és dobott piacra 2012-ben, hasonló okok miatt, mint amiket felsoroltam.

Végignéztem egy csomó videót és teljesen meggyőztem magam, hogy erre nekünk szükségünk van. A gond már csak az volt, hogy az ára is elég „francia-dizájnos”. Így ki kellett találnom, hogyan győzöm meg a közgazdász férjemet arról, hogy ez a befektetés még akkor is meg fog számunkra térülni, ha a jövőben már nem lesz több gyerekünk.

A végső lökést itt élő magyar barátaink adták meg, akik egy parki séta során, nemcsak elég meggyőzően demonstrálták a babakocsi praktikusságát, hanem azt is elárulták, hogy hol van az a babadiszkont, ahol jelentős összeget spórolhatunk azzal, ha kiváltjuk a törzsvásárlói kártyát. Abban a pillanatban eldöntöttem: babadiszkont törzsvásárlók leszünk. Ez a gondolat még engem is megrázott, ugyanis vásárolni utálok, nem vagyok költekező típus, és a divatőrületek követése sem áll hozzám túl közel.

Aztán a második terhességem nyarán hazarepültünk. A párizsi reptéren az előttünk álló családtól megkérdezte a beszállást intéző légiutaskísérő, hogy a babakocsi, amiben a kisgyerek fekszik YOYO-e? A bólogató szülőknek egyből intettek is, hogy akkor indulhatnak fel a repülőre. A nő kivette a gyereket, a férfi összecsapta a babakocsit, aztán odabent a gépen szépen becsúsztatta a fejük felé a csomagtartóba. Ekkor láttam, hogy a férjem arcán is megcsillant valami, ami éltette bennem a reményt.

Tudtam, hogy a végső érvemet minél előbb be kell dobjam, s hála Istennek az egyik párizsi baba-mama Facebook csoportban megláttam, hogy a használt YOYO-kért mennyit kérnek a helyi anyukák: „Te, ezeket szinte az eredeti vételáron lehet eladni” – lelkendeztem, s pár hónapra rá már a babadiszkontban válogattunk.

Egy többgyermekes francia képzőművész (Petit Berge) alkotásában a YOYO-t a párizsi ikonok között ábrázolja.
Egy többgyermekes francia képzőművész (Petit Berge) alkotásában a YOYO-t a párizsi ikonok között ábrázolja.

Hogyan jöttem rá arra, hogy lopják a YOYO-kat?

Szintén ebben a párizsi baba-mama csoportban olvastam egy felbőszült anyuka bejegyzését, miszerint egy múzeumlátogatás során lerakatták vele a babakocsit a ruhatárban. A látogatás végén rémülten tapasztalta, hogy nincs mibe ültetni a gyerekét, mert a YOYO-t bizony ellopták. A múzeum dolgozói semmi felelősséget nem vállaltak.

Az anyuka aztán az egész hercehurcáról tudósította csoportot: mit mondtak a rendőrségen, mit írt a múzeum vezetőségének stb. A posztja alatt a többiek pedig arról csevegtek, hogy az övékét honnan - a lakások folyosójáról, vagy éppen a bölcsőde elől - lopták el.

Idén májusig már 270 babakocsit loptak el a főváros környékéről, amelyeknek túlnyomó része YOYO. A lopások száma azonban 2019-ben volt a legmagasabb, akkor pontosan 773 párizsi kisgyermeket fosztottak meg a négy kerekétől.

Pont ebben a rekorddöntögető évben történt meg velem az az eset, amelyen a szomszédom még mindig röhög. Elindultam az iskolába felvenni az idősebb gyereket. A kicsit kitoltam a házból az autóig, az autóba betettem a gyereket és elhajtottam. Mikor megérkeztem az iskola elé meglepve tapasztaltam, hogy nincs a csomagtartóban a babakocsi. Azért nem volt ott, mert nem raktam bele.

Otthagytam a járdaszélen a házunk előtt. Ekkor egy percig megbántam, hogy valaha elolvastam a múzeumozó nő esetét és a posztja alatt lévő (legalább) 263 szörnyű kommentet. Félájultan hívtam a szomszédot, hogy rohanjon le az utcára, s nézze meg ott van-e még a kocsi. Ott volt. A szomszéd csak röhögött. Könnyen tette, hiszen ő sosem volt még tagja semmiféle baba-mama csoportnak és azt sem tudhatta, hogy nekem mennyi győzködésbe és eurómba került az a YOYO.

Az elmúlt két év során a babakocsit azonban jól kihasználtuk, amíg lehetett, vittük repülni és több ezer kilométert tologattuk a parkban is. Sokáig attól tartottam, hogy mire az eladásra kerül a sor, olyan agyonhasznált állapotban lesz, hogy a vásárlás mellett szóló egyik fő érvem már nem lesz valós.

De nem félek már ettől sem. Nemrég ugyanis azon kaptam a férjem, hogy egy padon ülve a babakocsiban (vagy az abban alvó gyerekben) gyönyörködik. „Te, néha elgondolkozom, hogy mennyivel könnyebbé tette ez a babakocsi az életünket!” - mondta, majd hozzátette: „Ez minden pénzt megért!”

S azt hiszem rajta kívül ezt nagyon jól tudja több ezer másik párizsi szülő és babakocsitolvaj is.

Továbbiak betöltése

XS
SM
MD
LG