Több mint fél év lezárás után, június 9-én ismét teljesen kinyithattak az éttermek Franciaországban, bár a teraszokon már május közepétől fogadhatták a vendégeket. A kétévesem számára mindez olyan, mintha egy új világba csöppent volna. Az utcákon ugyanis egy csomó ember beszélget, és maszk helyett általában mosoly ül az arcukon.
Ha autóval haladunk át a városon, kinéz az ablakon, és folyamatosan integet a brasserie-k előtt ülőknek:
„Bonjour people!” – kiálltja frenglish-ül. Jó napot, emberek!
Még nagyobb boldogság számára, ha mi is leülünk valahol, mert akkor nemcsak az emberek arcát láthatja, hanem még valami finomat is ehet.
Május közepén, amikor több mint fél év kihagyás után elmentünk Párizs 15. kerületében egy kávézóba, rendeltünk pár croissant-t és mellé teát, kávét. Ő csendben figyelt. Hosszasan nézegette a mellettünk lévő asztalnál beszélgető párost, akik már rég befejezték az evést-ivást, és belemerültek a pletykálkodásba, ismerősök kibeszélésébe.
Az elmúlt egy évben főleg a parkban szocializálódott a gyerek, akivel naponta járunk sétálni, virágot szedni, a szökőkutakban halakat nézni és a tó mellett kiskacsákat és kislibákat etetni (nem baguette-tel!), elkezdte összevetni a maszk nélkül, nyugodtan beszélgető felnőttek látványát az eddigi kis élete során tapasztaltakkal. Aztán hirtelen megszólalt:
„Anya, Daddy, Baba mammam. People nem mammam, people háp-háp.”
Azaz: mi eszünk, ezek az emberek nem esznek, hanem beszélgetnek.
Micsoda döbbenet! Emberek, akik odakint ülnek és egymással beszélgetnek. Nem rohannak, nem lépnek egymástól megijedve hátrább, nem takarják el a fél arcukat. Nekünk végre minden kicsit olyan, mint régen. A kisgyerek számára pedig mily csodás ez az új világ!
Az első bébicsínó
Egyik szombaton örömmel vettük észre, hogy ahol leültünk, még bébicsínó (babyccino) is volt a mobilunkkal lefotózott QR-kód által betöltött digitális menün. Az eszpresszós csészében felszolgált, kakaóporral megszórt tejhabot olyan élvezettel kanalazgatta, mintha egész életében mást sem csinált volna.
A babakávénak valószínűleg volt valami placebó koffeinhatása, mert olyan boldogsághormonok öntötték el, hogy örömében minden előttünk elhaladó járókelőt mosolyogva és integetve lebonzsúrozott. Kiváltképp az idősebb néniket részesítette előnyben.
A koronavírus megváltoztatta a párizsiakat
A pandémia előtt, amikor a nagyobb gyerek volt annyi idős, mint most a kicsi, az volt a tapasztalatom, hogy a franciák, még a nagymama-korabeli francia nők sem szeretnek gőgicsélni a gyerekeknek. Ha az utcán vagy bárhol mégis hozzájuk szóltak, az mindig olyasmi volt, hogy:
„Hát illik-e így bömbölnie egy ilyen nagylánynak?”
„Miért eszel az utcán?”
„Nem tudod azt mondani, hogy köszönöm (bocsánat, jó napot vagy kérem szépen)?”
De a legjellemzőbb általában az, hogy a gyerek a legtöbb párizsi számára általában egyszerűen láthatatlan, kivéve ha esetleg túl hangos. Akkor viszont biztosan észreveszik.
Egyszer a metrón egy igen jól szituált hölgy mérgelődve ült el mögülünk, mert a nagyobbik, akkor hároméves lányom magában dúdolgatott. A hölgy aztán kiskosztümös konszolidált külsője ellenére szúrós szemmel kiabált át nekem az új helyéről:
„Normális körülmények között én szeretem a gyerekeket, de a magáét! Na! A magáét, azt nem szeretem! A maga gyereke dúdol, és ez elviselhetetlen!”
Erről egyből az a blogbejegyzés jutott eszembe, amelyet egy többgyerekes, itt élő magyar anyuka jegyzett le még jóval azelőtt, hogy ideköltöztünk. Abban azt olvastam, hogy az óvodákban, ha a gyerekek valami rosszat csináltak anno (esetleg dúdoltak, ha nem volt szabad), büntetésképpen belecsavarták őket a szőnyegbe.
Mielőtt felhúztam volna magam azon, hogy egy vagon ember előtt utastársunk közhírré tette, hogy nem szereti a gyerekemet, arra gondoltam:
„Ugyan, mit várjak szegénytől? Lehet, hogy őt is szőnyegbe csavarva hallgattatták el, amikor kicsi volt.”
Bonjour, kávé és egy névjegykártya
Most azonban a kávézó teraszán azt tapasztaltam, hogy a koronavírus utáni Párizs nem ugyanolyan, mint annak előtte. Az első csinos néni ugyanis egyből visszaköszönt. Bár mentegetőzve visszafordult, hogy megjegyezze: „Ő köszönt rám!”
Volt aztán olyan, aki integetett vagy bisou-t (puszit) dobott. Egy apró virágcsokrot szorongató nénike pedig szinte megszédült a meglepettségtől, és az asztalunkban kapaszkodott meg, majd közölte, hogy a gyerek nagyon mignonne (cuki) és amicable (barátságos).
A néni, akit a lányunk a kávézó teraszára csábított, úgy döntött, hogy ha már ott van, leül a velünk szemben lévő asztalhoz. Rendelt egy eszpresszót, és amíg Catherine Deneuve-ös frizuráját igazgatta tovább „beszélgetett” a kétévesünkkel.
Kiderült, hogy a járvány alatt dédimamává avanzsált, de a kilenc hónapos toulouse-i dédunokáját majd csak most hétvégén fogja először látni. Elmondta, hogy járt már Ausztráliában tudományos konferencián, ott is, ahol a férjem született. Arról, hogy én magyar vagyok, csak az jutott eszébe, hogy a takarítónője lengyel, és hát Magyarország is egyre „keletebbre” kerül megint a térképen.
Közben kihozta a számlánkat a pincér, akit megkértem, hogy ha már így süt a nap és ilyen boldogok vagyunk, adja hozzá a néni eszpresszóját is. A néni maga is épp fizetni akart, és amikor megtudta, hogy már rendeztük a számláját, meglepődött. Átsétált hozzánk, és remegő ujjal nagy nehezen előkotort a pénztárcájából egy kis pasztellszínű névjegykártyát, amelyet átnyújtott, és meghívott magához.
Eszembe jutott, hogy erről is olvastam már egy könyvben (Nadeau Barlow: Sixty Million Frenchmen Can't Be Wrong: Why We Love France but Not the French), amely azt állította, hogy az idősebb francia generáció a privátszférája megsértésének veszi, ha a munkájáról vagy ne adj isten a nevéről faggatják.
Ezért ők sem kérdeznek rá mások nevére, viszont ők sem nagyon mutatkoznak be, hanem kinyomtatott kis kártyákat hordanak magukkal, amelyeket akkor nyújtanak át vadidegeneknek, ha esetleg a kislányuk csak úgy „lebonzsúrozza” őket az utcán.
Vagy ha meghívják őket egy eszpresszóra.
Milyen csodálatos is, hogy megnyitottak a párizsi teraszok!
Milyen csodálatos, hogy újra nyitnak az emberek!
