Brüsszeli buborék

A brüsszeli buborékból legkellemesebben egy kiadós gyalogtúra keretében érdemes kiszabadulni. Ehhez Belgiumban minden feltétel adott, nagyon jól kiépített és karbantartott útvonalakon, igazán érdekes, látványos sétákat lehet tenni, ahol a természet és az épített környezet biztosítja a kikapcsolódást. Útközben mindig akad olyan érdekesség, ami az ország és lakóinak addig még nem ismert sajátosságaira irányítja a figyelmet.

Belgiumnak van tengerpartja, vannak nem túl magas, de időnként vadregényes hegyei vízesésekkel, gyönyörű városai: szóval lehet válogatni, ha kirándulni szeretne az ember. Családilag azonban gyakran mégis olyan utakat szoktunk választani, ahol semmi rendkívüli vagy egyedülálló dologgal nem találkozik az ember, de éppen ezért megnyugtatóan hat a hétköznapok után.

Térképgyűjteményt hoz a posta

Csak kérni kell, és a turisztikai iroda, vagy valami hasonló, már küldi is postán azt a könyvet, amelyben térképek és leírások sorakoznak egymás után. Lehet választani, hogy kisebb vagy nagyobb sétát szeretne tenni az ember, öt kilométertől 10-12 kilométerig állnak rendelkezésre az útvonalak. Amit egyszerűen ki lehet tépni a könyvből, hogy mégse kelljen az egészet magunkkal vinni.

A leírásokban ott van pontosan az útvonal, a látványosságok, az ajánlatok és a szintkülönbség. Szintkülönbség? Ezt illik megmagyarázni. Amikor Brüsszel környékén, vagy a városban autózik az ember, akkor azt gondolná, hogy ez egy sík vidék, időnként lankás részekkel. Aztán amikor gyalog indulunk útnak, csodálkozva lehet látni, hogy nincs egy méter vízszintes rész sem, vagy felfelé megy egy kicsit az út, vagy lefelé. Aztán ott egy domb, amit csak egy másik dombon keresztül lehet megkerülni, de néha olyan kaptatók is az utunkba kerülnek, ahová szinte négykézláb kell felmenni. Az igazi erőpróba, ha valaki ezen a környéken indul biciklizni vagy futni – de erről máskor.

A belga természetes környezetnek a legfontosabb jellemzője, hogy mesterséges. Éppen emiatt teljesen harmonikus, kezelhető és barátságos. Mindenfelé vannak erdők, azokon átfolynak kisebb-nagyobb patakok, vagy öntözőcsatornák, a mezők zöldek a rengeteg esőtől, az állatok békésen legelgetnek, kiépített utak visznek mindenhová és belátható távolságon belül számíthatunk arra, hogy fagyizó, kávézó, söröző, kifőzde, gofris kerül az utunkba. Az emberek kisimultak és barátságosak, nagyon sok az idős túrázó, de vannak gyerekesek, párok, diákcsoportok, hazaiak és külföldiek egyaránt. Az útvonalakon nem lehet eltévedni, legfeljebb akkor, ha valaki „tud egy rövidebb utat”.

Belgiumban domaineknek hívják azokat a helyeket, amelyek nagy területen kialakított szabadidőparkokat fednek – itt az infrastruktúra ha lehet, még jobb. Sok túraútvonal is átvezet ezeken a domaineken, és ezek adnak otthont a nagyobb rendezvényeknek is – már amikor vannak ilyenek.

De olyan is van, hogy egy kukoricatáblán kell átmenni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a kétméteres lábon álló kukoricaszárak között kihagyták a túraútvonalnak szánt ösvényt, ráadásul arra is ügyeltek, hogy ne nyílegyenesen vezessen az út, hanem legyen benne néhány kanyar is.

Kastélyok, templomok, bunkerek

A séták során három dolgot nagy valószínűséggel találni fogunk: kastélyt, templomot és első, valamint második világháborús bunkert. A kastélyok száma végtelennek tűnik Belgiumban, hol szerényen megbújva egy erdő közepén, hol hivalkodóan az út mellett állnak, régiek vagy felújítottak, és jellemző közös vonásuk, hogy a legtöbbet lakják is.

A belga arisztokrácia igen jelentős és tehetős, életszínvonalukról elég pontos képet adnak ezek a kastélyok. De hogy a turistáknak is legyen valami jó mindebből, az igazán nagy épületek egy része múzeumként szolgál, vagyis mi is betekintést nyerhetünk a gazdagok unalmas hétköznapjaiba. Legalább ilyen meghatározó tájelem a templom, a kápolna, amelyek gyakran éppen a semmi közepén épültek fel, egyenlő nagy távolságra a legközelebbi falutól, a turisták legnagyobb örömére.

Ugyancsak szép számmal láthatunk bunkereket is, mintegy kétezer van Belgium területén, többnyire a második világháború idejéből, de akad első világháborús is. Ezeknek az a közös vonásuk, hogy jó részüket élesben soha nem használták, csak megépítették, hátha jó lesz még valamire, de az ellenség nem arra ment éppen. Viszont pár évtized elteltével mégis lett valami hasznuk: denevérodúként szolgálnak. Ez egy komoly program Belgiumban, a bunkerek mérete, elhelyezkedése, a vastag betonfalak és a viszonylag állandó hűvös légtér nagyon jó menedéket jelentenek a denevéreknek.

Az állatok serege

A túrák egy része nemcsak a természeti környezetet, hanem a kisebb településeket is bemutatja. Sok séta kezdő és végpontja egy falusi főtér (önkormányzattal, kocsmával, templommal, ahogy kell), ahonnan indulva 10-15 perc múlva máris dagaszthatjuk a sarat. A térképészek erre is figyelnek, ahol mélyebb a talaj, ott ezt gumicsizmával jelölik.

Mi annyira városiak vagyunk, hogy nincs gumicsizmánk – holott Belgiumban a rengeteg eső miatt ez például az iskolákban a gyerekek (persze inkább a szüleik) felé elvárás. Ha nagyobb távolságon mély a talaj, akkor egyszerűen építenek pár száz méteres, a földtől körülbelül 50 centire húzódó fából készült kis utakat. Sokszor ezek az utak víz fölött mennek, vagyis gázlómadárnak érezhetjük magunkat, amint a nádasban araszolunk előre, bízva abban, hogy senki sem jön szembe, mert akkor hirtelen elfogy a hely.

A falvakat elhagyva gyakran van olyan érzése az embernek, hogy az utolsó házak lakóinak kötelező lovardát működtetni, de legalábbis egy kisebb ménest tartania. Kis túlzással az ember egy ilyen kirándulás során több lóval találkozik, mint kutyával. A lovaknak általában hatalmas területük van, gyakran egész domboldalt kerítenek el néhány állat számára. Ugyancsak gyakran találkozhatunk tehenekkel, birkákkal és kecskékkel, sőt egy esetben népes alpaka-kolónia figyelte unottan az izgatottá vált túrázókat. Érdekes módon sertést soha nem láttunk – és nem is éreztünk.

A túrafüzetünkből lassan elfogynak a lapok, de szerencsére ilyen kiadványból még tucatnyi van forgalomban.

A hoki vagy úriasabb nevén gyeplabda Belgiumban nemzeti sport, nemzeti hősökkel, világbajnokokkal, komoly infrastruktúrával és lelkes gyerekekkel, valamint még lelkesebb szülőkkel. A játék szabályai a blog írója számára homályosak, de az biztos, hogy gólra játsszák és nagyon szép helyeken vannak a hokipályák.

A hoki, amit nálunk leginkább gyeplabdaként ismernek, a foci mellett a legnépszerűbb sport Belgiumban. A focit talán nem kell magyarázni: világbajnokság harmadik hely, a világranglista élén állnak a Vörös Ördögök, és minden poszton olyan játékosok várnak bevetésre, akik valamelyik európai top-csapatnál játszanak. De ez a poszt most nem a fociról szól.

A focitól a hokiig

Azaz egy kicsit mégis kell a labdarúgásról beszélnünk, csak azért, hogy lássuk, népszerű csapatsport drukkerének lenni nem könnyű Belgiumban. Szóval amikor a 2016-os Európa Bajnokságon a csoportját megnyerő Magyarországot Belgiummal hozta össze a jósorsa, akkor azt a 0-4-es meccset három magyar barátom társaságában, aznapi gyorspostán érkezett, egy mérettel kisebb Lidl-ös piros-fehér-zöld mezben és legalább kétszáz belga társaságában néztem egy kocsmában. Mentek a mutogatások, beszólások gólonként, gúnyos mosolyok társaságában, ahogy kell. De a meccs után többen odajöttek, hogy jó csapatotok van, meg vannak jó játékosok is, meg nagyon jó a kapus (Király Gábor a mackónadrágjában). Nyilván éreztük a lesajnálást, úgyhogy azt mondtuk, legközelebb játszhatunk egy vízilabda-meccset, vagy kézilabdát, vagy jégkorongot, vagy bármit, biztos lenyomunk titeket.

Szerencsére a hoki (gyeplabda) egyikünknek sem jutott eszébe, pedig akkor már hódított Belgiumban. Egy itteni ismerősömtől kérdeztem, hogy honnan ez a szerelem, ő azt mondta, hogy nem tudja pontosan, de biztos a hollandoktól jött és terjedt át elsősorban Belgium hollandul beszélő részére, Flandriára, a kétezres évek elején. Angol edzők jöttek, és tanították meg játszani a belgákat, s ez olyan sikeres volt, hogy a férfiaknál jelenleg éppen Belgium az aktuális világbajnok. És a nőknél is nagyon népszerű, ők is a világ élvonalában vannak. A Vörös Oroszlánok (ez a hokicsapat fedőneve) legalább olyan híresek Belgiumban, mint a focistáknál Eden Hazard, de Bruyne vagy Lukaku.

A Kék Oroszlánok

Úgy kerültünk kapcsolatba ezzel a sporttal, hogy a tavaly nyolc éves lányunknak csapatsportot kerestünk, és kizárásos alapon a hokinál kötöttünk ki. Klubunk a Blue Lions, vagyis a Kék Oroszlánok, székhelyük a Brüsszelhez nagyon közel lévő, flamand nyelvű Tervuren. Csak ifjúsági csapatok vannak, tehát utánpótlás-bajnokságban indulnak. Az egyesület két sportágnak ad otthont, a hokinak és a tenisznek. Amíg a gyerekek hokiedzésen vannak, addig a szülők ütnek egyet, majd beülnek a pálya melletti étterembe. Kábé ez a szokásos ügymenet.

Heti két edzés van, egy technikai és egy, ahol csak játék van, hétvégén meg – ha nincs koronavírus – meccs. A klub nemrégiben megvett egy volt katonai kiképzőközpontot, építettek rá egy villanyfényes, műfüves hokipályát, ami körülbelül akkora, mint egy focipálya, edzőpályát, meg pár teniszpályát. És ezen kívül megvan a régi telephely is, ahol szintén van egy pálya, játszótér, kosárpálya. Meg persze a már említett étterem, talán az készült el először. És mindkét létesítményhez tartozik ugyanez fedett helyszínen is. Mert télen sem áll le az élet.

A szerelés nagyon szigorú előírások szerint áll össze. Először is van hazai és van vendégmez. A hazai kék póló-kék rövidnadrág/szoknyanadrág-kék sportszár. A vendég ugyanez piros-kék-pirosban. Kell sípcsontvédő és fogvédő, meg persze ütő, amiből az a méret jó, ami a földre állítva a játékos köldökéig ér. A cipő sem maradhat el, aminek a talpa speciálisan van kialakítva, hogy ne csúszkáljanak nagyon. A cuccot a klubhoz közeli sportszerboltban kell megvenni, mert az egyesületnek velük van szerződésük, ezért ott elkülönítettek egy Blue Lions-részleget. Még mez-szponzor is van, szerényen: a BMW és a Deloitte. A kapusnak külön nagy szettje van, amikor beöltözteted a védőfelszerelésbe a gyereked, akkor úgy néz ki, mint egy megszeppent robotzsaru. A kapusposztról annyit kell tudni, hogy a fiatalabb korosztályokban nincs kijelölt hálóőr (de utálom ezt a szót), minden héten más áll a kapuba. A felnőtt meccsek 10+1 fővel, a gyerekmeccsek pedig fél pályán keresztbe 5+1 fővel zajlanak.

Nemzeti hősök az edzőtáborokban

Az edzések profi módon vannak szervezve, a gyerekcsapatok vetésforgóban mennek edzőtől edzőig. Valahogy úgy alakult, hogy egyik általam ismert hokipálya (a vendégmeccsek alkalmával más csapatokhoz is eljutottunk) sem az emeletes házak tövében van, hanem valahol egy erdő, vagy park közepén, a zöldben. Míg a gyerek edz, én futok a zöldben, ha már nincs nyitva a korona miatt a kávézó.

Nagyon szívesen beszélnék a szabályokról is, de sajnos eléggé felszínesen ismerem őket. Gólra játsszák és nem szabad lábbal hozzáérni – ez biztos. Sőt, a gyerekek az ütőt sem emelhetik térd fölé. Már éppen letöltöttem tavaly ősszel egy szabálykönyvet, amikor a járvány miatt törölték a meccseket, szerencsére az edzéseket már megtartják. A szabályokat azért kellene ismerni, mert ugyan van egy hivatásos bíró a meccseken, de azt kérik, hogy egy szülő is segítsen be neki, így ezt a feladatot a csapaton belül felváltva kell ellátni. Úgy vettem észre, a többieknek nincs ezzel gondja, nekem van.

Szerencsére hokiból a szünetekben sincs hiány, egy hetes edzőtáborokat szerveznek, a mi egyesületünknél az egyik nemzeti hős, Tom Boom iskolája szervezi a foglalkozásokat. Tom Boom a válogatott tagja, sőt, talán az ő góljával lett Belgium világbajnok, tehát tényleg nemzeti hős. Így aztán a gyerekek táskáján, pólóján és ütőjén is van már autogram tőle. De nemcsak tőle, más válogatottak is eljönnek okosítani. A mi lánycsapatunk mégis Tom testvérét, Jill Boom-ot szereti legjobban, aki viszont a női válogatott tagja.

Hát, ennyit erről a sportról, amely egyben nemzetek közötti összehasonlító jellegű kulturális antropológiai kutatásokra is alkalmas.