Hogyan alakította át a Nemzeti Együttműködés Rendszere a magyar gazdaságot az elmúlt tizenöt évben? Milyen hatása van a „haverok kapitalizmusának”, és mi vár ránk a 2026-os választási évben? Podcastsorozatunk friss epizódjában Brückner Gergely (Telex) és Jandó Zoltán (G7) segít feltérképezni, hogyan lett a gazdaság a hatalom egyik legfontosabb eszköze, és miért nem klasszikus korrupcióról, hanem intézményesített, politikai alapon újraosztott rendszerről beszélünk.
Itt tudja megnézni a beszélgetést:
Itt tudja meghallgatni a beszélgetést:
A beszélgetés fontosabb gondolatai
- A NER gazdaságpolitikája nem a gazdaság egészének bővítésére, hanem az újraelosztásra épül. A gazdasági torta nem növekszik, hanem egy szűk kör között osztódik újra és újra – a politikai lojalitás mentén.
- A magyar gazdasági rendszer a NER alatt kiszélesedett állami befolyással, szűkülő piaci versennyel működik.
- Brückner Gergely úgy fogalmaz: „A korrupció nem a rendszer mellékhatása, hanem maga a rendszer.” Jandó Zoltán szerint ezt intézményesített kivételezéssel valósítják meg – például pályázatok, támogatások, megrendelések révén.
- A gazdaságpolitika célja nem a növekedés maximalizálása, hanem a hűséges vállalkozói réteg hatalomban tartása. Ez hosszú távon versenyképtelenséget, de rövid távon politikai stabilitást jelent.
- 2026-ban választási év lesz, és ennek már most láthatók a gazdasági előjelei: a költekezés felerősödése, a politikai gazdaságtan logikájának élesedése. Ez a klasszikus NER-es ciklus része: megszorítás–takarékosság–költési hullám, ami a választás előtti évre időzíti a jóléti gesztusokat.
- A rendszer nem elsősorban erőszakos; szinte észrevétlenül belenövünk. A közbeszéd, az üzleti viszonyok, a média, az intézmények együtt alakítják ki azt a közeget, ahol a haveri kapitalizmus válik természetessé.
- Paks II. ügye tankönyvi példája annak, hogyan válik egy energetikai beruházás politikai hűséglépcsővé. Nem versenyeztetés, nem átláthatóság jellemzi, hanem az erőforrások lojalitásalapú kiosztása – orosz segítséggel.
- Jandó Zoltán felveti, hogy az energiafüggetlenség valójában nem lenne elérhetetlen, hiszen több európai ország sikeresen csökkentette a függőségét 2022 után. A magyar kormány viszont tudatosan nem lépett ebbe az irányba: a rendszerpolitikai okok fontosabbnak bizonyultak a gazdasági racionalitásnál.
