Az egyik brüsszeli múzeum teljesen formabontó módon próbálja felkészíteni a jövőre az információs áradatban alultájékozott embereket. Az elképzelés lényege, hogy a könnyen emészthető tartalomtól néhány interaktív játékon keresztül eljuthatunk addig, hogy a végtelenről elmélkedjünk.
Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy kiállítás-ügyileg mindenevő vagyok. Szerencse, hogy egyáltalán nem zavar, ha nem értek meg valamit, teljesen természetesnek veszem, ha valaki úgy gondolkodik, ahogy én sohasem. Sőt végül is azért megy az ember múzeumba, hogy ilyen élményekkel gazdagodjon, akár van ennek értelme, haszna, akár nincs. Szóval a szépművészeti múzeumok állandó kiállításaitól kezdve az életút- és vasútjegy-gyűjteményeken, valamint a kortárs egzisztencialista nihil-tárlatokon át a tanyamúzeumig minden jöhet. Azért is, mert hála a belga szokásoknak, az újságíróknak általában ingyenes a belépő – ezzel az írással aztán most valamennyit törlesztek talán a megelőlegezett pénztári bizalomból.
Képromboló művészet – magyar szállal
Teljesen természetes, hogy az öt évvel ezelőtt megnyílt brüsszeli MIMA Múzeum legtöbb kiállítását is megnéztem. Ez egy kortárs képzőművészeti hely, a neve innen jön és ezzel sok mindent elárulunk: Millennium Iconoclast Museum of Art, vagyis Millenniumi Képromboló Művészeti Múzeum. Ebben az értelemben én inkább tekintélyrombolónak, vagy sokszorosan átvitten tabudöntögetőnek nevezném a múzeumot. A helyszín a terroristák miatt világszerte híressé vált Molenbeek negyed, közelebbről egy régi sörgyár épületegyüttesének egy része, mert a másik része egy szálloda.
A múzeum abból a felismerésből nyerte létezése értelmét, hogy az információs forradalom alapvetően megváltoztatja a kultúra nyelvezetét, az információk sokasága pedig valójában alulinformálttá teszi az embereket. A múzeum számára tehát az a kihívás, hogy ezt a tájékozatlan nyilvánosságot elérje és bevonja. Erre a MIMA válasza a tudás átadása a játék elemeinek segítségével. Lefordítva: egy alacsony ingerküszöbű belépési szint után a játék végére már komplex tudást kap a látogató, amolyan játékosan tanító módszerrel. Ezt talán érdemes lesz visszaolvasni a cikk végén.
Még mielőbb rátérnék az aktuális kiállításra, egy korábbi tárlatról hadd idézzek fel egyetlen képet. Csak azért, mert magyar vonatkozása van, merthogy egy plakátkiállításon magyar nyelvű plakátot is találtam. „El a kezekkel! – Vietnam” – ez áll az 1966-ban készült, vadászbombázókat ábrázoló grafikán, amely jól szemlélteti a páneurópai békeharc időtálló összekapaszkodását.
Valószerű hazugságok
De most már tényleg jussunk el a „Verisimilitude” nevű tárlatig. Ez egy filozófiai kategória, valószerűséget, vagy igazságszerűséget jelent, azt taglalja, hogy egyes állítások hogyan állhatnak közelebb a valósághoz, mint mások. Még akkor is, ha adott esetben mindkét állítás hamis. Akik értenek hozzá, azok úgy próbálják ezt elmagyarázni, hogy például a filmek nagy része is fikció, de mégis azt szeretnék elérni az alkotók, hogy valóságnak tűnjön.
A mi mostani kalandozásunk egy posztapokaliptikus világba vezet, ahol az ember és a gép együttélése a legnagyobb kihívás. Bár a koronavírusról egy szó sem esik, de a történelem tökéletes hátteret ad a bemutatónak – így gondolhatták ezt az alkotók is, feltételezem.
Pusztítástól építésig
A kiállítás első állomása egy rövidfilm, amely mintegy képbe helyezi a közönséget. Ez azzal kezdődik, hogy kietlen, sziklás tájakon, ahol még a zombihadsereg sem jár, négy ember szétver két autót. Teljesen megfelelő adrenalinfröccs ahhoz, hogy utána izomból nézzük végig a többi, vegyes formátumú alkotást. Láthatjuk magukat az autókat is, amelyekre egy olyan szerkezetet erősítettek, amellyel rajzolni, pontosabban karcolni lehet a motorháztetőre, ajtóra – ez a műszer később visszatér.
A technika egyébként sok más installációban is jelen van. Előttünk lebeg egy méretes vasérc, egy ellentétes pólusú mágnes taszító erejének engedve. Ennek megalkotása sem lehetett egyszerű szakköri feladat, igazi tudományos értéke van – legalábbis a múzeumlátogató számára. Máshol felvillanó neonfénycsövek kapaszkodnak egymásba.
A kezdeti fokozatos tempó után stroboszkópszerű támadás éri az emberi szemet és agyat, jó is onnan mielőbb távozni. Mert a következő teremben sötét van. Azt kérik az alkotók, hogy fotózd le a falat úgy, hogy a vakut használod. És valóban, amikor megcsinálod és megnézed az ezzel a módszerrel készült képet, akkor egy fekete-fehér, kihalt erdei táj tárul eléd.
Egy másik teremben egy igen bonyolult berendezéssel, mérnöki precizitás ismételt igénybe vételével készítettek egy kétkarú műszert, amely egy (fekvő)nyolcast rajzol megállás nélkül. Olyan módszerrel, hogy az egyik kar folyamatosan fémreszeléket rak le a padlóra, a másik pedig felszippantja. Így aztán a végtelen a végtelenségig ismétlődik a szemünk láttára – és ezzel ér véget az utazás.
Utána lehet inni egy kávét a büfében, meg pénzt is lehet költeni avantgard gyerekpólókra és színes zoknikra.
Azért szeretem az ilyen tárlatokat, mert akinek véleménye van róla, annak biztosan igaza lesz. Legfeljebb az alkotó dünnyögheti maga elé: „Gondolta a fene!”
