A hoki vagy úriasabb nevén gyeplabda Belgiumban nemzeti sport, nemzeti hősökkel, világbajnokokkal, komoly infrastruktúrával és lelkes gyerekekkel, valamint még lelkesebb szülőkkel. A játék szabályai a blog írója számára homályosak, de az biztos, hogy gólra játsszák és nagyon szép helyeken vannak a hokipályák.
A hoki, amit nálunk leginkább gyeplabdaként ismernek, a foci mellett a legnépszerűbb sport Belgiumban. A focit talán nem kell magyarázni: világbajnokság harmadik hely, a világranglista élén állnak a Vörös Ördögök, és minden poszton olyan játékosok várnak bevetésre, akik valamelyik európai top-csapatnál játszanak. De ez a poszt most nem a fociról szól.
A focitól a hokiig
Azaz egy kicsit mégis kell a labdarúgásról beszélnünk, csak azért, hogy lássuk, népszerű csapatsport drukkerének lenni nem könnyű Belgiumban. Szóval amikor a 2016-os Európa Bajnokságon a csoportját megnyerő Magyarországot Belgiummal hozta össze a jósorsa, akkor azt a 0-4-es meccset három magyar barátom társaságában, aznapi gyorspostán érkezett, egy mérettel kisebb Lidl-ös piros-fehér-zöld mezben és legalább kétszáz belga társaságában néztem egy kocsmában. Mentek a mutogatások, beszólások gólonként, gúnyos mosolyok társaságában, ahogy kell. De a meccs után többen odajöttek, hogy jó csapatotok van, meg vannak jó játékosok is, meg nagyon jó a kapus (Király Gábor a mackónadrágjában). Nyilván éreztük a lesajnálást, úgyhogy azt mondtuk, legközelebb játszhatunk egy vízilabda-meccset, vagy kézilabdát, vagy jégkorongot, vagy bármit, biztos lenyomunk titeket.
Szerencsére a hoki (gyeplabda) egyikünknek sem jutott eszébe, pedig akkor már hódított Belgiumban. Egy itteni ismerősömtől kérdeztem, hogy honnan ez a szerelem, ő azt mondta, hogy nem tudja pontosan, de biztos a hollandoktól jött és terjedt át elsősorban Belgium hollandul beszélő részére, Flandriára, a kétezres évek elején. Angol edzők jöttek, és tanították meg játszani a belgákat, s ez olyan sikeres volt, hogy a férfiaknál jelenleg éppen Belgium az aktuális világbajnok. És a nőknél is nagyon népszerű, ők is a világ élvonalában vannak. A Vörös Oroszlánok (ez a hokicsapat fedőneve) legalább olyan híresek Belgiumban, mint a focistáknál Eden Hazard, de Bruyne vagy Lukaku.
A Kék Oroszlánok
Úgy kerültünk kapcsolatba ezzel a sporttal, hogy a tavaly nyolc éves lányunknak csapatsportot kerestünk, és kizárásos alapon a hokinál kötöttünk ki. Klubunk a Blue Lions, vagyis a Kék Oroszlánok, székhelyük a Brüsszelhez nagyon közel lévő, flamand nyelvű Tervuren. Csak ifjúsági csapatok vannak, tehát utánpótlás-bajnokságban indulnak. Az egyesület két sportágnak ad otthont, a hokinak és a tenisznek. Amíg a gyerekek hokiedzésen vannak, addig a szülők ütnek egyet, majd beülnek a pálya melletti étterembe. Kábé ez a szokásos ügymenet.
Heti két edzés van, egy technikai és egy, ahol csak játék van, hétvégén meg – ha nincs koronavírus – meccs. A klub nemrégiben megvett egy volt katonai kiképzőközpontot, építettek rá egy villanyfényes, műfüves hokipályát, ami körülbelül akkora, mint egy focipálya, edzőpályát, meg pár teniszpályát. És ezen kívül megvan a régi telephely is, ahol szintén van egy pálya, játszótér, kosárpálya. Meg persze a már említett étterem, talán az készült el először. És mindkét létesítményhez tartozik ugyanez fedett helyszínen is. Mert télen sem áll le az élet.
A szerelés nagyon szigorú előírások szerint áll össze. Először is van hazai és van vendégmez. A hazai kék póló-kék rövidnadrág/szoknyanadrág-kék sportszár. A vendég ugyanez piros-kék-pirosban. Kell sípcsontvédő és fogvédő, meg persze ütő, amiből az a méret jó, ami a földre állítva a játékos köldökéig ér. A cipő sem maradhat el, aminek a talpa speciálisan van kialakítva, hogy ne csúszkáljanak nagyon. A cuccot a klubhoz közeli sportszerboltban kell megvenni, mert az egyesületnek velük van szerződésük, ezért ott elkülönítettek egy Blue Lions-részleget. Még mez-szponzor is van, szerényen: a BMW és a Deloitte. A kapusnak külön nagy szettje van, amikor beöltözteted a védőfelszerelésbe a gyereked, akkor úgy néz ki, mint egy megszeppent robotzsaru. A kapusposztról annyit kell tudni, hogy a fiatalabb korosztályokban nincs kijelölt hálóőr (de utálom ezt a szót), minden héten más áll a kapuba. A felnőtt meccsek 10+1 fővel, a gyerekmeccsek pedig fél pályán keresztbe 5+1 fővel zajlanak.
Nemzeti hősök az edzőtáborokban
Az edzések profi módon vannak szervezve, a gyerekcsapatok vetésforgóban mennek edzőtől edzőig. Valahogy úgy alakult, hogy egyik általam ismert hokipálya (a vendégmeccsek alkalmával más csapatokhoz is eljutottunk) sem az emeletes házak tövében van, hanem valahol egy erdő, vagy park közepén, a zöldben. Míg a gyerek edz, én futok a zöldben, ha már nincs nyitva a korona miatt a kávézó.
Nagyon szívesen beszélnék a szabályokról is, de sajnos eléggé felszínesen ismerem őket. Gólra játsszák és nem szabad lábbal hozzáérni – ez biztos. Sőt, a gyerekek az ütőt sem emelhetik térd fölé. Már éppen letöltöttem tavaly ősszel egy szabálykönyvet, amikor a járvány miatt törölték a meccseket, szerencsére az edzéseket már megtartják. A szabályokat azért kellene ismerni, mert ugyan van egy hivatásos bíró a meccseken, de azt kérik, hogy egy szülő is segítsen be neki, így ezt a feladatot a csapaton belül felváltva kell ellátni. Úgy vettem észre, a többieknek nincs ezzel gondja, nekem van.
Szerencsére hokiból a szünetekben sincs hiány, egy hetes edzőtáborokat szerveznek, a mi egyesületünknél az egyik nemzeti hős, Tom Boom iskolája szervezi a foglalkozásokat. Tom Boom a válogatott tagja, sőt, talán az ő góljával lett Belgium világbajnok, tehát tényleg nemzeti hős. Így aztán a gyerekek táskáján, pólóján és ütőjén is van már autogram tőle. De nemcsak tőle, más válogatottak is eljönnek okosítani. A mi lánycsapatunk mégis Tom testvérét, Jill Boom-ot szereti legjobban, aki viszont a női válogatott tagja.
Hát, ennyit erről a sportról, amely egyben nemzetek közötti összehasonlító jellegű kulturális antropológiai kutatásokra is alkalmas.
