Brüsszeli buborék

Az autózás olyan, mint a labdarúgás. Ugyanúgy sokat megtudhatsz a másik jelleméről, ha a futballpályán látod vagy autó vezetni. Vannak türelmesek és agresszívek, gyorsak és komótosak, profik és amatőrök, fáradtak és kipihentek. A belgák úgy állnak az autóvezetőkhöz, hogy ismeretlenül is jobb kordában tartani őket. Ehhez “mérik” a szabályokat, amelyeket cserébe a másik oldalon sokszor nagyvonalúan kezelnek.

Összehasonlítani két országot azért sincs értelme, mert az egyik országban annak a lakói élnek, a másikban meg a másikénak. Olyan nagyon ritkán van, hogy valaki két országban él párhuzamosan, de ők meg végezzék el saját maguk az összehasonlítást, ha akarják. Azért beszélni az egyik országról, hogy kiderüljön, miben “jobb” vagy “rosszabb” a másiknál, pusztán érzelmeket szül, és mivel a dolgok általában összetettek, egy-egy adat birtokában egészen biztosan nem látjuk a teljes képet.

Vagyis maradjunk annyiban, hogy elmondom, mi van az egyik országban és mi van a másikban, de minősíteni még véletlenül sem szeretnék. Különösen akkor, amikor egy olyan témáról van szó, mint a közlekedés, egészen pontosan ennek egy lényeges szeletéről, az autózásról. A belgiumi, de főként brüsszeli autós mindennapjairól szól ez a poszt.

Lassítani, próbálj meg lassítani!

Brüsszelben idén január 1-je óta az egész városban 30 kilométer/óra a megengedett legnagyobb sebesség. Ez így még akkor is sokkoló, ha tudjuk, hogy nagyon sok a kivétel. Természetesen nem igaz ez az összes útra, ott is vannak négysávos, bevezető, gyorsító, széles-tágas proszpektek a sok zegzugos kis utcácska mellett, ahol megmaradt az ötvenes korlát. De ennél többel nem lehet menni. Még egy hetvenes táblával sem lehet találkozni, mindet lecserélték ötvenesre. A cél persze a forgalom lassítása volt, amely forgalom – és akkor elnézést az összehasonlításért – a budapestihez képest tényleg csigatempó.

A belga közlekedésszervezők ellenségei a tempós haladásnak. Nem a gyorshajtásra gondolok, hanem arra, hogy lehetőség szerint minél hamarabb, de biztonságosan eljussunk A-ból B-be. A lassításnak – a harmincas korláton túl – több eszköze is van. Ha például valahol egy szakaszon elférne két sáv, vagy volt valamikor két sáv, akkor ott az egyikből azonnal biciklisáv lesz. Ez azért jó, mert ami eddig a járdából elkerített biciklisáv volt, az most megmarad a gyalogosoknak, akik autónyi területen gyalogolhatnak. Nagyon helyesen.

A másik jolly joker a fekvőrendőr, vagy akármilyen más úttorzítás, ami miatt még harmincról is lassítani kell. A harmadik a zöld hullám következetes tagadása, olyan nincs, hogy valaki egyszerre három-négy lámpát megy folyamatosan. Ha két lámpán át tudsz menni megállás nélkül (figyelem: forgalom nélkül!), akkor az egy szerencsés véletlen.

De a legjobb, az a jobbkéz-szabály. Amikor Brüsszelben költöztünk, egy szegedi barátom mondta, hogy neki nagyon kellemetlen élménye volt Belgiumban, amikor kvázi egy földútról jobbról kijött elé egy autó, ő pedig nagy magabiztossággal nekiment. Én nem neki volt igaza. A belga jobbkéz-szabályra mindig készen kell állni, sőt, az esetek többségében az a kiindulási pont. Lehet a te utad bármennyire szépen táblázott és kivilágított, pöffeszkedhetsz a volán mögött a két sávos sztrádán, az egód azonnal koppan az aszfalton, amint jobbról feltűnik valahonnan valami. Ezzel természetesen szintén a forgalom jelentős lassítását lehet elérni, az ember már akkor is fékezve megy egy kereszteződés felé, ha éppen véletlenül elsőbbsége van.

Ami az általános köz(út)hangulatot illeti, attól eltekintve, hogy idióták itt is vannak, a belga sofőrök udvariasak. Nem vezetnek túl jól, vannak, akik nagyon rosszul, de nem lógnak ki a nemzetközi mezőnyből. A zebrán átkelő gyalogost átengedik, már csak azért is, mert az első át nem engedős kísérlet után világossá válik, hogy a gyalogos jönni fog. Tehát résen kell lenni, ha nem engeded át a gyalogost, akkor csúnyán fognak rád nézni a többiek. Viszont ha éppen reménytelennek tűnik a kisorolás egy kereszteződésben, akkor biztos lehetsz abban, hogy be fognak engedni.

Ami még nagyon nem megy, az az indexelés. Nem úgy, hogy ha nem muszáj, akkor nem használják, hanem úgy, hogy ha muszáj lenne, akkor sem. Jobb erre rákészülni és illő távolságot tartani. A másik ebben a kategóriában a párhuzamos parkolás. Áll egy autó a forgalom közepén az út szélén és nincs benne senki, mögötte viszont szépen gyűlik a sor. Mert a tulaj beugrott egy bagettért, a postára, a gyerekért az oviba. Simán otthagyják az autót, vészvillogó nélkül, ahogy kell. Ez akkor kicsit idegesítő, amikor egy egysávos utcában történik. A másik teljesen mindennapos dolog, amikor az egyik sávban teherautó, költöztető furgon, zöldségszállító áll meg. Ők mondjuk szoktak integetni, hogy bocs.

Régi idők kocsija

És akkor nézzük a vicces, szerethető dolgokat. Az utcai parkolás Brüsszelben nagyon nehéz ügy, de cserében sok a parkolóház. Az utcai automatákból viszont lehet kérni ingyen 15 perces jegyet arra az esetre, ha csak be kell ugrani bagettért, a postára, vagy a gyerekért az oviba. Így meg lehet spórolni naponta 1-2 eurót, amit tényleg nem szívesen fizet ki az ember kétszer öt percért.

Az oldsmobilok. Azok, de tényleg azok az autó járnak szép számmal – jó, főként hétvégente -, amiket a magamfajta az autós kártyákból ismert. Simca, NSU, Datsun, öreg Citroenek és Peugeot-k, gyerekkoromban tényleg ez volt a kapcsolatom Nyugattal és lám, léteznek. A tulajok is úgy néznek ki, mint a veteránautó-fesztiválok statisztái, azzal a különbséggel, hogy nem kell szerepet játszaniuk. Nem egy olyan garázst láttam, hogy egyik oldalon a városi terepjáró, másik oldalon pedig a megelevenedett autóskártya-modell állt.

A belga életérzés másik kifejezése, amikor hülyét csinálnak az autóból, vagyis átalakítanak autókat valamivé, vagy valamit autóvá. Ezekre minden fesztiválon van példa, de a figyelmesebbek a hétköznapokon is találkozhatnak ilyen őrültekkel.

Autómentesen is van élet

És ha már autózás, akkor zárjuk a blogepizódot autómentesen. Minden évben szeptember kb. harmadik vasárnapja az autómentes nap Brüsszelben. Egyébként egész Belgiumban igyekeznek az autómentességet kiterjeszteni, a nagyobb városokban a belvárosba – nem csak a főtérre – nem lehet behajtani, parkolóhelyeket szüntetnek meg, egyirányúsítanak, kitiltanak régebbi motorral közlekedő járműveket, lezárnak utcákat, szóval minden eszközzel igyekszik elvenni az autós kedvét attól, hogy arra közlekedjen.

Az autómentes nap azonban az autósok körében is nagyon népszerű. Itt nincs kivétel, nincsenek menekülő utak, autómentes napon nem lehet Brüsszelben autózni és kész. Persze, mentő, taxi mehet, de ha valaki szembemegy a szabályokkal, akkor nemcsak a rendőrök büntetik meg, hanem jó eséllyel a járókelőknek is lesz néhány keresetlen szava. Ilyenkor ugyanis már reggel labdázó gyerekek lepik el az utakat, mindenki előveszi a kerékpárját, rollerét, babakocsiját és tüntetően az út kellős közepén megy, lassan, komótosan.

Aztán pedig minden megy tovább a maga rendje szerint a következő autómentes napig.

Az oltáskampány végre egy kellően összetett dolog ahhoz, hogy a szervezésért, bizottságosdiért, egyeztetésért és bonyolításért valamilyn ismeretlen okból lelkesedő belgák ki tudják élni legbelső titkos vágyaikat is. Ráadásul nem is romlott el közben – nagyon – semmi. Egyelőre. Harmadik hullám helyett tömeges oltásról szólnak a hírek Belgiumban.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy nehezen indult be az oltási kampány Belgiumban, de ez így nem lenne teljesen korrekt. Ugyanis senki sem mondta, hogy hamarabb fog megtörténni, mint ahogy történik. A belga kormány már az év elején nagyjából fel tudta mérni, hogy mikor jön egyszer csak nagyon sok beadandó oltás, hiszen aláírt szerződések vannak erre vonatkozóan. Ami nagyjából menetrend szerint meg is valósult: a kiesett AstraZeneca szállítmányokat bepótolják a pluszban, illetve hamarabb szállított Pfizer-BioNTech- adagok. Úgyhogy azt tudtuk, hogy az év első három hónapjában az egészségügyi személyzetnek és az időseknek, a 65 év felettieknek lesz oltásuk, a többieknek pedig várniuk kell. Áprilistól főszabály szerint a korcsoportokat az idősebbektől a fiatalabbakig lemenő rendszerben oltják – ehhez kell magunkat tartani.

Hibernált társadalom

Addig is jegelték a társadalmat, minimális kapcsolattartással, korlátozott szolgáltatásokkal az egyik, hetvenszázalékos állami bérpótlékkal a másik oldalon. Néha volt egy kis enyhítés, meg menetrend az óvatos nyitásra. Az elégedetlenek két dolgot tehettek. Egyrészt visszaemlékezhettek arra, hogy tavaly tavasszal hogyan tarolta le Belgiumot a vírus. Akkor a semmiből érkezve, a sok tízezer Olaszországban és Ausztriában síelőnek köszönhetően még a lezárások előtt terjedt el a járvány, fertőződtek meg százezrek és haltak meg naponta két-háromszázan, hosszú heteken keresztül. És ezzel szembe lehet állítani azt, hogy a második hullám során meghozott és lényegében a közelmúltig fenntartott szigorú intézkedéseknek köszönhetően a harmadik hullám tulajdonképpen elmaradt, de legalábbis nagyon gyenge volt, holott a megbetegedések nagy részét okozó brit variáns sokkal fertőzőbb. Ha mindezt a halottak számán mérjük, akkor most tavasszal a napi 25 halott helyett a legnehezebb időszakban 46 elhunyt volt egyhetes átlagban, de mára ez is jelentősen lecsökkent.

Másrészt az elégedetlenek időnként nyomatékot adnak érzéseiknek és tüntetéseket szerveznek. Erre volt példa két esetben is. Ezek kisebb összejöveteleknek indultak, aztán több ezres tömeg tiltakozott a lezárások ellen, majd jöttek a roham- és lovasrendőrök, paprikasprével, vízágyúval, aztán megdobálták őket utcakővel, szemetessel, biciklivel, amivel sikerült. Több száz embert letartóztattak, több tucatnyi sérült volt. Hozzá kell tenni, hogy ha Belgiumban tüntetést szerveznek, akkor mindig ez a vége. Egy szakszervezeti tüntetésre legalább 40 ezren el szoktak jönni, akik a menet végére elkezdik lebontani a környezetüket, építik a barikádokat, égetik a gumikat, és a rendőrökön töltik ki a dühüket. Ugyancsak kedves szokás, hogy az élőben bejelentkező tévériporterek lábához ügyesen petárdát gurítanak, aztán röhögnek. Volt benne részem párszor, azt sem tudtam, hol vagyok. Tényleg mindig ez van.

Karanténtól az oltóközpontig

Visszatérve a vírushoz, volt szerencsém karanténba is kerülni és emiatt tesztelni a közelmúltban, mert az egyik technikus kollégám, aki előző nap rám rakott egy mikrofont, másnap pozitív tesztet produkált. Ekkor fel kellett hívnom egy számot, elmondani, mi a helyzet, ők pedig mondták, hogy teszt és karantén, egy hét múlva második teszt, ha az is negatív, akkor vége a karanténnak. A teszthez a háziorvos adhat „beutalót”, ami tulajdonképpen egy kód, amivel az online rendszerben regisztrálni lehet időpontot. Mivel nekem nincs háziorvosom, kerítettek azt is. Elmondtam, melyik kerületben lakom, és kértem, hogy az orvos beszéljen angolul. Adtak két számot, az elsőt nem vették fel (később visszahívott), a második pedig készségesen segített, elküldtem az adatokat, küldte a kódot. Elmentem a tesztközpontba, 15 perc alatt regisztrációval és sorban állással együtt végeztem is. Másnap jött a negatív eredmény, aztán egy hét múlva ugyanezt megismételtem. Hogy elkaranténoztam-e magam, azt senki sem nézte. Persze a karantén nem sokban különbözött a többi naptól, tekintettel arra, hogy nem sok hely van, ahová el tudnék menni. Dolgozni meg otthon is lehet, sőt, csak otthon lehet, már több mint egy éve. Broáf.

Ami az oltást illeti. A belépő szint a várólista. Ez arra vonatkozik, hogy ha valaki nem megy el az oltásáért, akkor annak érdekében, hogy felhasználják a vakcinát, értesítik a várólistán szereplők egyikét, hogy jöhet. És akkor menni kell. Ami engem illet, a várólistára való kerülés érdekében az első napon délelőtt 10 órakor jelentkeztem, hogy regisztrálnék. Akkor több mint 206 ezren voltak előttem. Éjjel fél 12-kor jutottam be, amikor kiderült, hogy a Brüsszelben élők számára ez nem elérhető, csak a Flandriában vagy Vallóniában élőknek. Később egy másik platformon megnyitották a fővárosiaknak is, jelentkeztem. Közben sokan azt csinálták, hogy odamentek egy oltóközponthoz, és vártak arra, hogy kimarad-e oltás. Láttam egy videófelvételt arról, hogy az egyik helyen egyetlen adag maradt ki, a bejárat előtt pedig ott várakoztak vagy húszan. Kijött egy férfi és életkor szerint elkezdett visszafelé számolni: 50, 49, 48... végül egy férfi 43-mal lett a befutó. Ugyanakkor az egyik kollégám csak simán odament egy másik helyre, és a kimaradó oltások egyikével beoltották.

Végül megnyílt az én korosztályomnak is a közvetlen időpontfoglalási lehetőség. Ez egy pénteki napon történt, következő héten csütörtökre szereztem időpontot, s egyúttal már a második oltás dátumát is megadták, egy hónappal és egy nappal későbbre. A 11 brüsszeli oltóközpont bármelyikébe lehet jelentkezni, engem Uccle-ben oltottak. Minden teljesen rendben ment, a bejáratnál hőmérőzés, útbaigazítás, aztán regisztráció, utána üldögélés a váróteremben kb. huszadmagammal, aztán beszólítottak, egy nagyon kedves idősebb orvos megkérdezte, hogy „hogyvagyunk, hogyvagyunk?”, meg „hovászúrjak?”, mondtam, hogy „jól” és „ide”. Utána a gyengébbek kedvéért felírták egy kis papírra, hogy meddig kell az előbbi húsz emberrel üldögélni a megfigyelőteremben. Amikor eljött az idő, a bejelentkezéskor használt QR-kódot megint leolvasták a telefonról, megkaptam a tanúsítvány meg egy maszkot ajándékba. De ezzel még nem volt vége, mert másnap egy hölgy felhívott és megkérdezte, van-e valamilyen panaszom, vagy hasonló. Mondtam, semmi, minden oké, bon journée.

Ez volt beoltásom első fázisának hiteles története, amely lehetőségben száznegyvennégyezredmagammal egyetemben volt részem azon a napon.

Direktmarketinges oltáskampány

Másnap a flamand (ez Belgium hatvan százalékát jelenti) egészségügyi miniszter közölte, hogy 40 százalékos az átoltottság, ami pünkösdre felmegy ötvenre. A 65 éven felüli korosztály beoltottsága közelíti a 90 százalékot. A statisztika hasonló az ország kisebb részét kitevő Vallóniában, valamivel ennél is jobb a keleti határnál élő német közösség körében, de nagyban rontja az összképet a negyedik közigazgatási egység, Brüsszel. Míg a gazdag Flandria egyes városaiban az idősek körében 97 százalékos az oltottság, addig Brüsszel egyik, részben török bevándorlók lakta kerületében alig van 50 százalék fölött. Ezért most az ottani önkormányzat és különböző szolgálatok emberei házról házra járva győzködik az embereket, hogy irány oltakozni.

A plakátkampány még senkinek sem jutott eszébe.

Ehhez kapcsolódóan:

Önkéntesek biztatják a romákat az oltásra