Van egy temető Brüsszelben, amely mára inkább a turistákat, természetbarátokat és a kíváncsiskodókat vonzza. Blogbejegyzésünkből hamarosan kiderül az is, hogy a nálunk is jól ismert képregényhős, Tintin kalandjai is – bizonyos értelemben – itt értek véget. Időutazás következik a kolerától a koronavírusig.
Nagyon sokszor elmentem már autóval a brüsszeli Uccle (hollandul Ukkel) városrészben egy temető mellett, ahová kívülről nem lehetett belátni. Csak a nagy kőkerítés látszott, meg az, hogy bent fák és sírok vannak. Azután valahol azt olvastam, hogy ez Brüsszel egyik legtitokzatosabb helye, ami egy temetőt nem feltétlenül tesz vonzóvá. Ez a hely azonban másképpen rejtélyes: évtizedek óta nem használják, csak gondozzák, ennek köszönhetően egy ökológiai sziget alakult ki néhány hektáron, ahol egyidőben többféle múzeumban, vagy sajátos időutazáson érezheti magát az ember. Nézzünk egy kicsit körül odabent.
Egy járvánnyal kezdődött...
A temető kevesebb mint száz évig működött, 1866-ban hozták létre és hivatalosan 1958-ban zárták be, de néhány temetés még történt azt követően is, sőt, a kriptákban jelenleg is lehetőség van a hamvak elhelyezésére. A temető megnyitására két okból volt szükség: egyrészt a 19. század második felében ugrásszerűen megnőtt a környék lakossága. Ez a városrész Brüsszel történelmi központjától 6-7 kilométerre van, ami abban az időben nagyobb távolságnak számított, de jelenleg is a főváros egyik külső kerülete Uccle. Különböző okok miatt nagyon sok magyar is lakik errefelé, a játszótereken biztos, hogy lehet magyar szülőt hallani, amint arra inti a csemetéjét, hogy mit ne csináljon.
Visszatérve az okokra: a temető megnyitásának másik indoka az 1866-os kolerajárvány volt, amelyik megtizedelte a város lakosságát, ezért új temetkezési helyet kellett nyitni. Az évek során az uccle-i temető az askenázi zsidó közösség elsődleges temetkezési helyévé vált, a sírok egyharmada köthető hozzájuk. Nemcsak a városból és az agglomerációból, hanem külföldről is, mintegy 15 országból temettek is zsidó elhunytakat. Ez azonban feszültséget szült a helyi lakosokkal, akik tiltakoztak a “szemita megszállás” ellen. Végül a városrész egymást követő polgármesterei kiálltak a zsidók temetkezési jogainak megőrzése mellett.
Stílusok kortalan kavalkádja
Nyugodtan mondhatjuk, hogy a temető a korabeli burzsoázia örökségét mutatja be, a stílusok lenyűgöző kavalkádjával. Van itt a kezdetekből neogótikus és neoklasszikus megjelenítés, a századforduló után teret hódított a szecesszió és az art deco is. Ennek köszönhetően a temető teljesen eklektikus, miközben a természet szépen lassan visszahódítja. A terjeszkedő növényzet közül itt-ott előbukkan egy-egy oromzat, boltív, rózsaablak, akár úgy is, hogy egyetlen síron több különböző időszak motívuma bújik meg.
A temetőt éppen annyira tartják karban, hogy az egyes sorok közötti közlekedést ne akadályozza a növényzet, máshol azonban kutakodni kell a feliratok, stílusjegyek után. Sok híres brüsszelit temettek ide, akiket a magamfajta, de a várost valamennyire ismerő jöttment csak metrómegállók, vagy utcák nevei alapján tud azonosítani. Pedig ők a város meghatározó építészei, bankárjai, sörfőzői, miniszterei, polgármesterei, gyárosai, művészei voltak, sőt, korának jelentős feminista politikusa, Isabelle Gatti de Gamond (1839-1905) is itt nyugszik.
A sírok közül több is építészeti alkotásnak számít, amelyek híres tervezők keze nyomát viselik. De hogy a magyar közönség számára ismerős személyről is tegyünk említést: az uccle-i temetőben nyugszik Hergé (eredeti nevén Georges Remi) képregény-rajzoló, Tintin (és kutyája, Milu) megalkotója. Ő azon kevés kivételek egyike, akiket már a temető bezárása után búcsúztattak el itt, hiszen Hergé 1983-ban hunyt el.
Az élet utat tör
Ahogy korábban utaltam rá, a temető hihetetlen botanikai sokszínűséggel büszkélkedhet. Az érintetlen három hektáros zöld környezet vonzza a rovarokat, madarakat és rágcsálókat. Több mint kétszáz növényfajt számoltak össze a sírok között, illetve – Hergé sírja közelében – egy nagyon ritka méhfajta is megtelepedett, több mint száz fészket számoltak össze a kutatók.
Az egyszerű szemlélő számára azonban talán a legmaradandóbb élmény, hogy régvolt eleinkről tűnődhetünk a sírok között. Ehhez mindenképpen ihlető közeg a zöld mohával borított sírok, amelyeken színes kőkoszorúk láthatók, a tökéletesen kivehető fekete-fehér fotók, vagy az a kettős síremlék, amelyekből kinyúlva a férfi és a feleség kő-keze ismét, immáron az örökkévalóságig fonódik össze.