Álomidők Párizsban

Nagy az izgalom Franciaországban, mert a nemzet űrhajósa, Thomas Pesquet első európaiként utazik majd a SpaceX cég magántulajdonában lévő Crew Dragon űrhajón, amelyet április 22-én lőnek ki a Nemzetközi Űrállomásra (ISS). Ez lesz Pesquet második féléves küldetése az ISS-en, 2016-ban azonban az orosz Szojuzzal repült.

Franciaországban is áttértünk a digitális oktatásra, másodikos lányom épp a világűrről tanul. A tanítónő több oldal kivágni, kiszínezni való anyagot küldött. Darabokra vágott szivaccsal festünk ki egy nagy A3-as keménypapírt „űrszínkékre”, amelyre aztán csillagokat fröcskölünk. Erre a kartonra kell majd ráragasztani, mint egy faliújságra, a kiszínezett űrhajósokat és égitesteket.

Miután kivágtuk a bolygókat, nagyság szerinti sorrendbe kell tenni őket. A gyerek megkérdezi, melyik a harmadik és a negyedik legnagyobb planéta. Meglesem. Ekkor jövök rá, hogy mi tulajdonképpen most együtt tanulunk az űrről. Lajka, Gagarin, Challenger: gyermekkoromban talán ennyit tanítottak a kozmoszról. Aztán persze a filmeken és a híreken keresztül ragadt rám sok minden: Neil Armstrong, Apollo‒11, marsjárók, meg mostanában a SpaceX.

Békesség az űrben

Thomas Pesquet nevét azonban sosem hallottam még a házi feladat előtt. Ledőlünk a szófára és megnézzük a YouTube-videókat, amelyeket szintén a tanítónő küldött. Én fáradt vagyok. Dolgoztam, digitális oktattam, közben a lakóházban elzárták a vizet, és a tavaszi időátállítás okozta fáradtságot, a járványt, a lezárásokat és a hirtelen aznap ránk zúdult áprilisi havat még nem is említettem.

Az első videón a Nemzetközi Űrállomásról készült éjszakai felvételeken a Föld látszik. Az ISS 92 percenként kerüli meg a Földet, ezért egy nap alatt 16 naplementét és 16 napfelkeltét láthatnak a fedélzetén tartózkodók. A sötétben a városok mindenütt világító pontok, mintha a földkérget karácsonyi égőkkel borították volna be. Látni, ahogy az Aurora Australis zöld fénycsóvái egymást kergetik a déli féltekén. Az űrállomás végighalad az amerikai éjjelen, majd jön Európa: Franciaországból indulva, mintha látnám Magyarországot is az olaszok csizmája felett. Milyen közel is vagyunk így űrvonalban. Érzem ellazulnak az izmaim, lelassul a szívverésem.

Jöhet a második videó, amely Randy Bresnik amerikai asztronauta 2017-es űrsétáját mutatja be. Bresnik kiköti magát az űrállomás szélére, és lebeg a világegyetem közepén. Csak a Földet látni, ahogy odalent forog. Olyan nyugalom árad a képernyőről, amelyhez hasonlót egyszer egy hőlégballonban tapasztaltam. Micsoda „isteni” perspektíva! Micsoda felülemelkedettség! Milyen jó lenne most a lezárásokat, meg az egész fertőzött, lüktető Földet kicsit felülről nézni! Milyen jó lenne kicsit innen kiszállni!

Mi kell ahhoz, hogy valaki űrhajós legyen?

Egyből rá is keresek, hogy lehet-e űrhajósnak jelentkezni. És csodák csodája, lehet! Az Európai Űrügynökség (ESA) tizenegy év után éppen most toboroz újra űrhajósokat. A jelentkezést május 28-ig lehet leadni. Megnézem gyorsan, mik az elvárások. Angolul tudok, beszélek más nyelveket is: ez eddig pipa. Továbbá szükség van egy mérnöki, vagy egy természettudományokból, esetleg matematikából szerzett diplomára is. Hiába kellett az a sok matek, statisztika a közgazdaságtanhoz, még azzal sem jutnék el a hatfordulós állásinterjú első fokáig. Kicsit elkeseredem.

Így hát megnézzük a harmadik videót, amely Thomas Pesquet első küldetése során készült. A francia űrhajós kényelmes nadrágban, pólóban és enyhén koszos zokniban lebeg végig a Nemzetközi Űrállomáson. A lányom teljes komolysággal figyeli: „Nézd! Tépőzárral tartják a ketchupot az asztalon! Ebbe a porszívócsőbe kell pisilniük!” Egyáltalán nem idétlenkedi el, pedig szerintem én ennyi idősen röhögtem volna a pisiszívón vagy az űrvécén. Most azonban nekem sincs nevethetnékem. Riadtan nézem, ahogy az állomás belső oldalához madzaggal odaerősített zsákokat mutogatja az űrhajós: „ebben vannak a ruháink, itt vannak az ételek…”. A falból mindenhol csövek és zsinórok lógnak ki, olyan az egész, mint egy félkész ház, ahol még nincs burkolat. Vagy olyasmi, mint amilyenné az utóbbi egy évben a vendégszobánk vált, ahová a férjem a gépével meg a zsinórjaival télétravail-ba (home office) betelepedett.

Pesquet néha beleütközik egy-egy kábelbe, majd elrepül laptopozó kollégái mellett, akik integetnek a kamerának és franciául, oroszul vagy angolul köszönnek. Szinte tapintható a közelség, az összezártság. Elborzadok. Előtörnek a tavaly márciusban tapasztalt „hard core” karantén emlékei. Becsapásnak érzem az egészet: hát nem azért válik valaki űrpilótává, hogy űrsétáljon, hogy a kozmoszban repkedjen? De közben mi vár rá? Egy apró űrállomáson vadidegenekkel összezárva lebeghet egy szűk, rendetlen helyen. Mégis örülök inkább, hogy nem lehetek asztronauta.

Az űrhajósok és a karantén

A lányom megkérdi, hogy na, hogy döntöttem: leszek-e űrhajós? Határozottan mondom, hogy nem. Arra a kérdésre, hogy miért, azt felelem, hogy nagy a kupi, és túl nagy a be- és összezártság az űrállomáson.

„Jaj, anya, akkor mi már téged kiképeztünk!” ‒ mondja. „Igen, de a lezárások alatt én legalább veletek lehetek. Az űrállomás pedig olyan, mint a karantén, csak idegenekkel” ‒ felelem.

Erről eszembe jut egy barátnőm posztja, amelyben leírta, hogy a lányának sikerült a Facebookon kérdéseket feltennie a Crew Dragon második küldetése szervezőinek, akik élőben meg is válaszolták azokat. Megnézzük a felvételt, Lily egyik kérdése ugyanis pont arról szólt, hogy karanténba vonulnak-e az űrhajósok. Kiderül, hogy igen, már most szigorú karanténban vannak Houstonban, ahonnan majd átszállítják őket a floridai Kennedy Űrközpontba, hogy április 22-én kilőjék őket az űrállomásra. A tanítónő linket is küldött, hogy hol nézhetjük élőben a felbocsátást angol vagy francia kommentátorokkal. Gondosan mindent feljegyzek digitális naptáramba.

A gyerek visszaül az asztalhoz, hogy folytassa a színezést. Fekete filcet kér, s látom a kis űrhajósok arcán dolgozik.

„Átrajzoltam őket űrhajós lányokká!” ‒ mondja lelkesen és odaragasztja őket az „űr-lapra”. Neki látok én is befejezni a napi házimunkát. Farmerben, enyhén koszos zokniban végigsuhanok a folyosón, átlépdelek a nappaliban széthajigált játékok felett, a konyhában a gravitációval küzdve elmegyek a mosatlan edények mellett, az irodába érve összeütközöm a laptop előtt ülő ausztrál férjemmel, aki megkérdezi „how are you?”, miközben majdnem beleakadok a zsinórjaiba, majd a gyerekszoba beépített szekrényei felé libegek, amelyek elé akár én is köthetnék madzagot, hogy ne essenek ki a ruhák és az egyéb kacatok.

És akkor rádöbbenek, hogy ezekben a zűrös, karanténos időkben, a lakásba zárt életünk egy olyan terep, amely akár a jövő egyik kis űrhajós-jelöltjének adhat kiképzési teret.

Ha mostanában benéz az ember egy párizsi étterem ablakán, vendégeket nemigen, de rengeteg egymás hegyén-hátán álló dobozkupacot biztos látni fog.

A bejárati ajtók melletti asztalok egyikén valószínűleg ott áll egy nagy palack alkoholos gél, mellette pecsétek, számlatömbök, noteszek. Az összetologatott asztalkákon, az egymásba pakolt rattan székek tetején, a dizájnos bárpultok peremén pedig az ételek szállítására alkalmas kartondobozok és hűtőtáskák halmaza hever.

Minden kapható, de csak elvitelre

Ebben az évben Párizsban a járvány miatt még ki sem nyithattak az éttermek. Azok a brasserie-k, restaurant-ok, bristrot-k, tavernák, amelyek még nem mentek csődbe, most mindenfélével próbálkoznak, hogy fenntartsák magukat. Több helyen folytatják a helyszínen történő árusítást, de mivel a kliensek sem kint, sem bent nem ülhetnek le, ezért kizárólag elvitelre vásárolhatnak.

Egyes éttermek alkalmazottai a járdákra, terekre kitolt asztalok mögött árulják a kávét, a teát, a forralt bort, a nyalókákat vagy a fagylaltot. Van, ahol áttértek a pizza- vagy a palacsintasütésre, holott eddig étlapjukon sosem szerepeltek ezek az ételek. Egy parki kávézóban a minap hatalmas kültéri paella sütőt állítottak fel.

A törzshelyünk meg mintha italbolttá avanzsált volna: most fadobozokon álló minőségi borok, pezsgők várnak az ablak előtt az eladásra. A helyi comptoir (bár) pedig megvásárolta az előtte álló újságosbódét, ahonnan most a tenger gyümölcseit (néha inkább szörnyeit) árulja. De hiába mindenféle próbálkozás, ha a tulajdonos nem volt képes áttérni az internetes rendelésre és az
ételkiszállításra, akkor valószínű, hogy étterme már vagy tönkre ment, vagy hamarosan tönkre fog menni.

A kényszerfutárok bármit házhoz szállítanak

Párizsban a járványnak köszönhetően nemcsak ebédet vagy vacsorát, hanem most már szinte bármikor bármit házhoz lehet szállíttatni. Én is próbálkoztam egyszer a reggeli rendeléssel, de mire megérkezett a robogós futár, addigra a pumpkin spice latte-m egyik fele a kesztyűjén csorgott, a másik fele pedig szivaccsá változtatta a frissen sült croissant-omat. A futár feltartott kezekkel és egy: „Oh, nah… Madame! Csak egy kicsit folyt ki, nah!” - felkiáltással nyugtázta a malőrt.

Nem haragudtam meg rá (nagyon), hiszen tudom, hogy a legtöbb kiszállító nem „hivatásos”. A járvány okozta munkanélküliség és az éttermek rendelésre történő áttérése ugyanis együtt járt azzal, hogy egyre több lett az ételkihordó vállalatoknak dolgozó motoros-biciklis kényszerfutár. Aki legutóbb nálunk járt, azt mondta, hogy ő anno idegenvezetőként dolgozott, de nem tud ölbe tett kézzel várni a turistákra, ezért váltott.

A franciák – akik a magyarokhoz hasonlóan szeretnek meleg, laktató ebédeket enni – az angolszász országokhoz képest kicsit lassabban kedvelték meg a házhozszállítást, de mostanra olyannyira belejöttek, hogy a szakértők szerint az online ételrendelés piaca Franciaországban akár 25% feletti éves növekedést is produkálhat 2022-ig.

A futár, aki hoz is, meg visz is

Nyugat-párizsi lakásában Caroline Simon-Provo elektronikus zaklatással foglalkozó fiatal ügyvédjelölt, március egyik estéjén úgy döntött, hogy a Just Eat nevű ételkihordó vállalaton keresztül rendel magának egy pizzát. Az étel a futárnak köszönhetően hamar meg is érkezett. Amíg azonban Caroline a vacsoráját eszegette, addig a házmestere sírva kereste a vörös macskáját. Az ügyvédjelölt sejtette, hogy az ügyben ő is „felelős”, hiszen a cicának akkor veszett nyoma, amikor a pizza megérkezett.

Azt pedig minden párizsi lakos nagyon jól tudja, hogy a házmesterrel jóban kell lenni, hiszen ők veszik át és osztják szét a házban a postát, az újságokat és a csomagokat is. Az elmúlt évek során az e-kereskedelem növekedésével a több száz lakosú párizsi lakóházak házmestereinek munkája pedig igencsak megnehezedett. A netes rendeléstől függő ismerőseink sokan már novemberben azon aggódnak, mit vegyenek karácsonyra a házmesterüknek azért, hogy a rendszeresen érkező csomagjaikat mindig átvegye.

A jogásznő így hát besegített a macska keresésébe: házmesterével közösen megnézte a biztonsági kamera felvételét, amelyen jól látszott maga a tettes. A futár a házból kifele menet a macskát a hóna alá csapta, és pofátlanul elszelelt. A két nő azonnal hívta a rendőrséget, majd a Just Eat-et, de mindhiába.

Macskafogók

Másnap reggel Caroline és házmestere elsétáltak a vendéglőbe, ahol ott találták a futárt, aki nem volt más, mint az étterem tulajdonosa. Állítólag csak azért szállította ki ő az ételt előző este, mert az volt a nap utolsó rendelése. A két nő a helyszínen a macskát is felfedezte, az állat egy „sarokban reszketett”.

A tulaj azzal védekezett, hogy a cicát az utcán találta. A károsultak azonban felhívták a figyelmét a videófelvételre, majd aziránt érdeklődtek nála, hogy vajon mi vette rá a cicalopásra? A férfi nemes egyszerűséggel annyit mondott, hogy az éttermében elszaporodtak az egerek, ezért ő tulajdonképpen csak egy egerészt keresett.

A macska-behajtó Caroline Mini Mousse (sic!) néven ismert a Twitteren, ahol lépésről-lépésre élőben mesélte el a kalandot. Később még az Independentnek is nyilatkozott. A párizsi házban is sokan értesültek a történtekről, amelyekről nekünk az egyik ottani irodában dolgozó barátunk számolt be.

„Nagy bajban lehetnek Párizsban most az éttermek, ha már egy rendes ’egérfogóra’ sem futja!” – mondta, majd hozzátette, hogy a történet címe akár „macska elvitelre” is lehetne.

A történetben szereplő statisztikai adat a Businesscoot piackutató intézet franciaországi házhozszállítási szokásokról készített tanulmányából származik.