Álomidők Párizsban

Híreket követő magyar ember mostanában meg sem lepődik egy-egy egyetem bezárásán, de én mégis megdöbbenten olvastam, hogy Emmanuel Macron francia elnök bezáratja az École nationale d'administration-t (ENA).

Ha nem élnék Franciaországban, talán ez a hír sem lepne meg különösebben, mert akkor valószínű nem tudnám, hogy ez a közigazgatási iskola a franciák rendkívül szelektív felsőoktatási rendszerének ‒ az úgynevezett grande école-oknak ‒ egyik fontos intézménye. De mivel már jó pár éve itt élek, úgy fogalmaznék, hogy az ENA Franciaország „államfő és miniszter gyára”, hiszen a köztársasági elnökök közül itt végzett többek közt Jacques Chirac, François Hollande és maga Macron is; de idejárt a mostani kormány eddigi két miniszterelnöke: Jean Castex és Edouard Philippe is.

A francia „elitképzés” rendszerét egy-két különös szociális interakció során sikerült megértenem. Nem sokkal azután, hogy elfoglaltuk lakásunkat, az első emeleti szomszédasszony meghívott goûter-ra, amely a franciák öt órai teája. A vizit első tíz percében elmondta, hogy a férje egy mérnök, aki az École Polytechnique-ba járt grande école -ba, ahol ő volt évfolyamának legjobb tanulója.

Valószínű egy ilyen bemutatkozó után a legtöbb francia ‒ vagy a francia oktatási rendszert jól ismerő ‒ vendég minimum dob egy hátast. Mi azonban teljesen bamba fejjel eszegettük tovább a színsorrendben feltálalt macaronokat, hiszen nem értettük, miért számít, hogy milyen tanuló volt egy ötven-felé kacsingató, sikeres ember a „szakiskolában”.

A grande école több mint egy egyetem

A grande école-ok szerepéről pár év múlva a férjem egyik kolléganője mézeskalácskészítés közben világosított fel minket. Ő maga is az egyik grande école-ban, a főleg politikai tanulmányokat oktató Science Po-n végzett, ahová cserediákként érkezett Magyarországról. Ő egyértelműen úgy fogalmazott, hogy a grande école-ok olyan felsőfokú „elitképzők”, amelyek hasonlítanak a francia oktatási rendszerben is jelenlévő mezei állami egyetemekhez (mint például a Sorbonne), de mégsem azok, annál mégis többek.

Vannak olyan szakmák, amelyek csak egyetemeken tanulhatóak ki, például orvosi grande école nincs, viszont mérnököket, csak és kizárólag grande école-okban képezhetnek. Az ország leghíresebb grande école-jai közül az École Polytechnique-ben mérnöki, a Hautes Études Commerciales-ban (HEC) üzleti, míg az ENA-ban politikai képzés folyik.

Hogyan lehet bekerülni a grande école-okba?

Az ENA nyugodtan nevezhető a grande école-ok grande école-jának, mert a Charles de Gaulle által 1945-ben alapított intézménybe bekerült diákok általában már elvégeztek egy másik grande école-t. Például Macron az ENA előtt a Sciences Po-ra járt, mint magyar barátnőnk is, aki a mézeskalács díszítése során azt is elmesélte, hogy ezekben az iskolákban leginkább a francia felsőbb réteg gyermekei kötnek ki. Ez azért is van, mert a jómódú családok tudják megteremteni azt a háttért, amely lehetővé teszi a diákok számára a két évig tartó megerőltető felkészítő elvégzését. Ugyanis ahhoz, hogy valaki egyáltalán eljuthasson a felvételi vizsgákig, két évet előkészítőre kell járnia.

A bejutást az is nehezíti, hogy iskolánként általában csak pár száz hallgatót, a felsőoktatásba jelentkező diákok 5%-át veszik fel grande école-ba. A grande école-ok közül némelyik (leginkább az üzleti oktatásra szakosodott iskolák) privát, de a legtöbb államilag finanszírozott. Persze az állam körülbelül kétszer annyit költ az ezekben a szelektív iskolákban tanuló diákokra, mint az egyetemi hallgatókra.

A vezető réteg a grande école-okon keresztül biztosítja utódait, a jövő vezetőit. A grande école-okban végzett diákok 84%-a vezető pozíciókban landol, míg az egyetemen diplomázott diákok között ez az arány csak 64%. Ezekben a magas beosztásokban utána maguk is inkább saját iskoláik öregdiákjait veszik fel az állásinterjúkon. (Bár a hazai mezőnyben sokkal sikeresebbek a grande école-ok, a világranglistán a francia egyetemek egyáltalán nem teljesítenek sokkal rosszabbul náluk.)

Az ENA a sárgamellényesek elitellenes hadjáratának áldozata

Két évvel ezelőtt, a benzinárak emelése miatt kirobbant tüntetések során a gilets jaunes (sárgamellényesek) hamarosan elitellenes követeléseket is megfogalmaztak. Felrótták az elnöknek, hogy túlságosan sok a közigazgatásában az ENA által kiképzett, egymással összeköthető ember.

Macron már akkor belengette az ENA bezárást, de a végleges döntést idén áprilisban hozta meg. A jobboldali napilap, a Le Figaro egyik vezércikkében azt írta, hogy az „ENA egy skalp”, amelyet Macron csak úgy odadobott a sárgamellényeseknek, akik pusztán csak irigyek. A baloldali Liberation pedig olyan címmel ünnepelte a döntést, hogy az „ENA-nak (végre) vége”.

A The Economist védelmébe veszi az ENA-t, mert az „minőségi közigazgatási kultúrát teremtett meg” az országban. Az angol hetilap azt írja, hogy a „populista tömeg az ENA végzőseit tette a forradalom előtti selyemharisnyás arisztokrácia helyett az új közellenséggé”, és „Macron engedett a populista követelésnek, és saját alma materét, valamint a modern Franciaország szimbólumát is elküldte a guillotine-hoz”.

Miért baj, ha egy érdemeken alapuló oktatási intézményben elitképzés folyik?

Franciaországon kívül sok más országban is nagy hagyománya van az elit iskoláknak, így például Angliában és az Egyesült Államokban. Akkor vajon mi a bajuk az ENA-t bíráló franciáknak egy olyan oktatási intézménnyel, amelybe csak kiváló teljesítménnyel, pusztán érdemeken és kemény szelektív vizsgákon keresztül lehet bejutni? A választ a statisztikai adatok segítenek megérteni.

Az Observatoire des Inégalités, azaz a francia társadalmi egyenlőtlenséget vizsgáló központ tanulmánya szerint, míg Franciaországban a fiatalok alig egynegyede származik olyan családból, ahol a szülők magas beosztásúak, addig a grande école-ok hallgatóinak több mint fele rendelkezik ilyen háttérrel. Ez az arány akár a 70%-ot is eléri az ENA és a Polytechnique esetében.

Az OECD adatai szerint az utóbbi pár évtizedben a felsőfokú végzettséggel nem rendelkező szülőktől származó fiatal franciák csak 16%-a szerzett diplomát. Ez a százalékszám ‒ amely arról árulkodik, hogy mennyire könnyű egy adott társadalomban feljebb jutni ‒ az angoloknál 25%, a finneknél pedig a francia érték duplája: 32%.

Macron talán ezekre az adatokra alapozva indokolta meg a döntését, mondván, „a társadalmi rétegek közötti mobilitás jelenleg rosszabb, mint 50 évvel ezelőtt volt”, és nem szeretné azt hallani, hogy a köztársaságban „bármelyik gyerek is azt mondja: ez (az iskola) nem nekem való”.

A The Economist azonban rámutat, hogy Macron ENA-bezárása pusztán csak egy „populista gesztus”, ami azért is lehetséges, mert már tervben van az új Közigazgatási Intézet létrehozása, amely folytatná az ENA-féle képzést, diákjai azonban kevésbé homogén háttérrel rendelkeznének.

A strasbourgi intézmény bezárását mindenesetre a jelenlegi kormány az egyik legnagyobb közigazgatási reformjaként szeretné láttatni.

Az ENA az „elitképzés” csúcsa

Miután kicsit jobban sikerült megértenem a franciák felsőfokú elitképzés rendszerét, egyszer a lányom óvodája előtt beszélgettem egy amerikai és egy francia anyukával arról, hogy ki hova íratja majd első osztályba a gyerekét. Pippa, az amerikai anyuka fásultan mesélte, hogy hiába kapott a kisfia helyet az egyik iskolában, mégsem ott fogja kezdeni az évet:

„Felvették Sebastiant a Jeannine Manuel iskolába, de sajnos túl bonyolult lenne naponta keresztül cincásznom Párizson, nagyon messze lakunk onnan, így hát az utca végében lévő általános iskolába fog járni!”

Miután Pippa elköszönt, Céline, a francia anyuka suttogni kezdett:

„Te, ez a nő ennyire tájékozatlan vagy ennyire hülye? Most vagy nem tudja mire mondott nemet, vagy nagyon rossz döntéseket hoz az életben. Párizsban, ha a gyereked bejutott a Jeannine Manuelbe, akkor nem lemondasz arról a helyről, hanem odaköltözöl. Érted? Odaköltözöl…”

Még hazafelé menet rákerestem a Jeannine Manuel által alapított iskolára. Kiderült, hogy ez egy rendkívül szelektív, elit általános és középiskola, amely Párizsban nyolcadik éve nyeri el a legjobb gimnázium címét. Ide járt Antony Blinken jelenlegi amerikai magyar származású külügyminiszter, a szintén magyar származású volt francia államfő Nicolas Sarkozy, de itt tanultak Serge Gainsbourg, Sophia Loren, Carla Bruni, Alain Delon és a monacói herceg gyermekei is.

Úgy tűnik tehát, hogy a sárgamellényesek óhajára az ENA bezárásával egyelőre nem fog megrendülni a francia elitoktatás. Az ENA ugyanis tényleg „csak” a rendszer csúcsa.

Nagy az izgalom Franciaországban, mert a nemzet űrhajósa, Thomas Pesquet első európaiként utazik majd a SpaceX cég magántulajdonában lévő Crew Dragon űrhajón, amelyet április 22-én lőnek ki a Nemzetközi Űrállomásra (ISS). Ez lesz Pesquet második féléves küldetése az ISS-en, 2016-ban azonban az orosz Szojuzzal repült.

Franciaországban is áttértünk a digitális oktatásra, másodikos lányom épp a világűrről tanul. A tanítónő több oldal kivágni, kiszínezni való anyagot küldött. Darabokra vágott szivaccsal festünk ki egy nagy A3-as keménypapírt „űrszínkékre”, amelyre aztán csillagokat fröcskölünk. Erre a kartonra kell majd ráragasztani, mint egy faliújságra, a kiszínezett űrhajósokat és égitesteket.

Miután kivágtuk a bolygókat, nagyság szerinti sorrendbe kell tenni őket. A gyerek megkérdezi, melyik a harmadik és a negyedik legnagyobb planéta. Meglesem. Ekkor jövök rá, hogy mi tulajdonképpen most együtt tanulunk az űrről. Lajka, Gagarin, Challenger: gyermekkoromban talán ennyit tanítottak a kozmoszról. Aztán persze a filmeken és a híreken keresztül ragadt rám sok minden: Neil Armstrong, Apollo‒11, marsjárók, meg mostanában a SpaceX.

Békesség az űrben

Thomas Pesquet nevét azonban sosem hallottam még a házi feladat előtt. Ledőlünk a szófára és megnézzük a YouTube-videókat, amelyeket szintén a tanítónő küldött. Én fáradt vagyok. Dolgoztam, digitális oktattam, közben a lakóházban elzárták a vizet, és a tavaszi időátállítás okozta fáradtságot, a járványt, a lezárásokat és a hirtelen aznap ránk zúdult áprilisi havat még nem is említettem.

Az első videón a Nemzetközi Űrállomásról készült éjszakai felvételeken a Föld látszik. Az ISS 92 percenként kerüli meg a Földet, ezért egy nap alatt 16 naplementét és 16 napfelkeltét láthatnak a fedélzetén tartózkodók. A sötétben a városok mindenütt világító pontok, mintha a földkérget karácsonyi égőkkel borították volna be. Látni, ahogy az Aurora Australis zöld fénycsóvái egymást kergetik a déli féltekén. Az űrállomás végighalad az amerikai éjjelen, majd jön Európa: Franciaországból indulva, mintha látnám Magyarországot is az olaszok csizmája felett. Milyen közel is vagyunk így űrvonalban. Érzem ellazulnak az izmaim, lelassul a szívverésem.

Jöhet a második videó, amely Randy Bresnik amerikai asztronauta 2017-es űrsétáját mutatja be. Bresnik kiköti magát az űrállomás szélére, és lebeg a világegyetem közepén. Csak a Földet látni, ahogy odalent forog. Olyan nyugalom árad a képernyőről, amelyhez hasonlót egyszer egy hőlégballonban tapasztaltam. Micsoda „isteni” perspektíva! Micsoda felülemelkedettség! Milyen jó lenne most a lezárásokat, meg az egész fertőzött, lüktető Földet kicsit felülről nézni! Milyen jó lenne kicsit innen kiszállni!

Mi kell ahhoz, hogy valaki űrhajós legyen?

Egyből rá is keresek, hogy lehet-e űrhajósnak jelentkezni. És csodák csodája, lehet! Az Európai Űrügynökség (ESA) tizenegy év után éppen most toboroz újra űrhajósokat. A jelentkezést május 28-ig lehet leadni. Megnézem gyorsan, mik az elvárások. Angolul tudok, beszélek más nyelveket is: ez eddig pipa. Továbbá szükség van egy mérnöki, vagy egy természettudományokból, esetleg matematikából szerzett diplomára is. Hiába kellett az a sok matek, statisztika a közgazdaságtanhoz, még azzal sem jutnék el a hatfordulós állásinterjú első fokáig. Kicsit elkeseredem.

Így hát megnézzük a harmadik videót, amely Thomas Pesquet első küldetése során készült. A francia űrhajós kényelmes nadrágban, pólóban és enyhén koszos zokniban lebeg végig a Nemzetközi Űrállomáson. A lányom teljes komolysággal figyeli: „Nézd! Tépőzárral tartják a ketchupot az asztalon! Ebbe a porszívócsőbe kell pisilniük!” Egyáltalán nem idétlenkedi el, pedig szerintem én ennyi idősen röhögtem volna a pisiszívón vagy az űrvécén. Most azonban nekem sincs nevethetnékem. Riadtan nézem, ahogy az állomás belső oldalához madzaggal odaerősített zsákokat mutogatja az űrhajós: „ebben vannak a ruháink, itt vannak az ételek…”. A falból mindenhol csövek és zsinórok lógnak ki, olyan az egész, mint egy félkész ház, ahol még nincs burkolat. Vagy olyasmi, mint amilyenné az utóbbi egy évben a vendégszobánk vált, ahová a férjem a gépével meg a zsinórjaival télétravail-ba (home office) betelepedett.

Pesquet néha beleütközik egy-egy kábelbe, majd elrepül laptopozó kollégái mellett, akik integetnek a kamerának és franciául, oroszul vagy angolul köszönnek. Szinte tapintható a közelség, az összezártság. Elborzadok. Előtörnek a tavaly márciusban tapasztalt „hard core” karantén emlékei. Becsapásnak érzem az egészet: hát nem azért válik valaki űrpilótává, hogy űrsétáljon, hogy a kozmoszban repkedjen? De közben mi vár rá? Egy apró űrállomáson vadidegenekkel összezárva lebeghet egy szűk, rendetlen helyen. Mégis örülök inkább, hogy nem lehetek asztronauta.

Az űrhajósok és a karantén

A lányom megkérdi, hogy na, hogy döntöttem: leszek-e űrhajós? Határozottan mondom, hogy nem. Arra a kérdésre, hogy miért, azt felelem, hogy nagy a kupi, és túl nagy a be- és összezártság az űrállomáson.

„Jaj, anya, akkor mi már téged kiképeztünk!” ‒ mondja. „Igen, de a lezárások alatt én legalább veletek lehetek. Az űrállomás pedig olyan, mint a karantén, csak idegenekkel” ‒ felelem.

Erről eszembe jut egy barátnőm posztja, amelyben leírta, hogy a lányának sikerült a Facebookon kérdéseket feltennie a Crew Dragon második küldetése szervezőinek, akik élőben meg is válaszolták azokat. Megnézzük a felvételt, Lily egyik kérdése ugyanis pont arról szólt, hogy karanténba vonulnak-e az űrhajósok. Kiderül, hogy igen, már most szigorú karanténban vannak Houstonban, ahonnan majd átszállítják őket a floridai Kennedy Űrközpontba, hogy április 22-én kilőjék őket az űrállomásra. A tanítónő linket is küldött, hogy hol nézhetjük élőben a felbocsátást angol vagy francia kommentátorokkal. Gondosan mindent feljegyzek digitális naptáramba.

A gyerek visszaül az asztalhoz, hogy folytassa a színezést. Fekete filcet kér, s látom a kis űrhajósok arcán dolgozik.

„Átrajzoltam őket űrhajós lányokká!” ‒ mondja lelkesen és odaragasztja őket az „űr-lapra”. Neki látok én is befejezni a napi házimunkát. Farmerben, enyhén koszos zokniban végigsuhanok a folyosón, átlépdelek a nappaliban széthajigált játékok felett, a konyhában a gravitációval küzdve elmegyek a mosatlan edények mellett, az irodába érve összeütközöm a laptop előtt ülő ausztrál férjemmel, aki megkérdezi „how are you?”, miközben majdnem beleakadok a zsinórjaiba, majd a gyerekszoba beépített szekrényei felé libegek, amelyek elé akár én is köthetnék madzagot, hogy ne essenek ki a ruhák és az egyéb kacatok.

És akkor rádöbbenek, hogy ezekben a zűrös, karanténos időkben, a lakásba zárt életünk egy olyan terep, amely akár a jövő egyik kis űrhajós-jelöltjének adhat kiképzési teret.