Brüsszeli buborék

Két éve arról szóltak az újságcikkek Belgiumban, hogy egy kilencéves srácot felvettek az egyetemre. Most pedig arról, hogy el is végezte az alapképzést, folytatja mesterszakon. Laurent Simons egyértelművé tette: a halhatatlanság megteremtése a célja, az emberben elromló alkatrészeket szeretné mechanikus eszközökkel pótolni.

Ezt a bejegyzést talán azoknak is érdemes végigolvasni, akiket amúgy nem vonz a kvantumfizika. Vagy – mint e sorok íróját – éppen vonzana, de fogalma sincs, hogy mi az. Azonkívül, hogy fizikaórán kétségtelenül elhangzott ez a kifejezés, miközben egyre több tekintet révedt ki a ablakokon, csak azért, hogy ne lássa az oktató lemondó arckifejezését, amelyet az idősebb tanárok már magabiztosan alkalmaznak, amikor ehhez a részhez érnek a tanításban. De a fiatalok is hamar eljutnak erre a szintre.

„Laurent agya olyan, mint a szivacs”

Tehát vissza a kvantumfizikához, és repüljünk el képzeletben egészen Antwerpenig. Belgium flamand részének egyik ékköve, hihetetlenül pezsgő kulturális és az ennek alapját biztosító gazdasági élettel. Antwerpen a történelem során egyfajta kaput jelentett a kontinens belseje felé, és a derék antwerpeni polgárok bizony be is szedték az adót azoktól, akik ezen a kapun be akartak lépni. Ennek a városnak az egyetemére jár Laurent Simons, aki pár hete végezte el az egyetem egyik alapképzését, klasszikus mechanika és kvantumfizika témakörben. Azon sem kell felkapnunk a fejünket, ha meghalljuk, hogy Laurent Simons lett az évfolyamelső, 85 százalékos eredménnyel. De a helyzet az, hogy ez a srác 11 éves. A normál belga iskolarendszerben most készülne a nagybetűs középiskolai életbe, hiszen Belgiumban 6+6-os rendszerben tanulnak általában a gyerekek, a 11-12 évesek a hatodik általános után az első középiskolai évet kezdik meg. Laurent Simonsnak is új időszak kezdődik, csak ő a mesterfokozatra hajt majd szeptembertől. Lehet, hogy ez is meglesz neki, még mielőtt jogosult lenne kismotort vezetni, mert már néhány tantárgyat felvett, és egy kicsit előrehaladt az anyaggal.

Laurent Simons a belga csodagyerek, kétség nem fér hozzá. Oostendéből, a legnagyobb, ámde nem túl szép tengerparti belga városból származik. Legutóbbi akkor írtak Laurent-ról sokat, amikor kilencéves korában beiratkozott az egyetemre. A holland–belga határon lévő Eindhoveni Egyetemre vették fel, de ott az ifjú hallgatónak nézeteltérése támadt az egyetemi oktatókkal. Azután néhány kreditet megszerzett a Genti Egyetemen, majd tavaly inkább átiratkozott Antwerpenbe. A korábbi pontjainak köszönhetően itt egy év alatt befejezte az alapképzést. Amikor a szüleit arról faggatták, hogy vajon minek köszönheti rendkívüli képességeit a gyerekük, akkor az anyuka viccesen azt mondta, hogy terhessége alatt sok halat evett…

Az oktatóknak sincs sokkal tudományosabb magyarázatuk: „Laurent agya olyan, mint a szivacs” – mondják. Persze, olyan szivacs, ami nemcsak mindent befogad, de mindent meg is tart. A tanárok még végtelen tudásvágyról is beszélnek, a srác egyszerűen mindent tudni akar. Igaz, kezdetben a professzorok sem hitték el, amit saját szemükkel láttak, megcáfolva ezzel a tudományos gondolkodás egyik alapvetését. Egymás után adták oda nehezebbnél nehezebb teszteket Simonsnak, aki rendre lenyűgözően teljesített.

Amúgy ha nincs az a malőr az eindhoveni egyetemi uraságokkal, akkor valószínűleg ő lett volna minden idők legfiatalabb diplomása. Így azonban csak a második Michael Kearney mögött, aki 1994-ben tízéves korában a Dél-alabamai Egyetemen szerzett antropológiai diplomát.

Úton a halhatatlanság felé

A flamand fiatalember természetesen tisztában van terveivel. „Halhatatlanság, ez a célom. Szeretném, ha a lehető legtöbb testrészt lecserélhetném mechanikus részekre. Feltérképeztem az utat, hogy odaérjek. A kvantumfizika – a legkisebb részecskék tanulmányozása – a puzzle első darabja – mondta. – Két dolog fontos egy ilyen tanulmányban: az egyik ismeretek megszerzése, a második az alkalmazásuk. A második elérése érdekében a világ legjobb professzoraival szeretnék együtt dolgozni, belenézni az agyukba, és megtudni, hogyan gondolkodnak.”

Sjoerd Hulshof, a TUE villamosmérnöki alapképzésének oktatási igazgatója azt mondta a CNN-nek, hogy „azok a speciális hallgatók, akiknek erre jó okuk van, egyénre szabott oktatási tervet kapnak. Nagyjából ugyanúgy segítjük ezeket a diákokat, mint azokat, akik élsportolók." Hulshof szerint Laurent „egyszerűen rendkívüli", és „ő a leggyorsabb hallgató, akivel valaha volt itt dolgunk – mondta. – Nemcsak hiperintelligens, hanem nagyon szimpatikus fiú is."

Egy magyar zseni esete

Ezen a ponton engedtessék meg, hogy az általam ismert zsenivel eldicsekedjem. Minden idők legfiatalabban nemzetközi sakknagymesteri címet elért versenyzője Lékó Péter, aki Szabadkán született, de Szegedre költözött családjával. Már nagyon komoly eredményekkel rendelkező, 18-19 év körüli fiatalember volt, amikor találkoztunk, merthogy azonos sport után érdeklődtünk. Nem, én nem voltam se híres, se hírtelen sakkozó, ellenben futballoztam a város szebb időket megélt napilapjának kis- (néha nagy-)pályás csapatában, ahol talán a főszerkesztő, talán a helyettese, talán a sportrovat meghívta Petit játszani. Minden héten kedden örökrangadót játszottunk a Radnóti gimnázium tanáraival, valamennyi összecsapás természetesen egy BL-döntő volt.

Egy kicsit aggódott Peti családja, hogy az idióta focisták között nehogy valami fejsérülés érje, de ehhez képest rendesen odatette magát, nem kímélte sem magát, sem az ellenfelet – természetesen a fair play szabályain belül. Rúgta a gólokat, adta a gólpasszokat, fejelt, cselezett, szerelt. Elhangzott az öltözőben, hogy „ide figyelj, kicsi, nem érdekel, hány Élő-pontod van, ha nem passzolsz, leüvöltöm a fejedet”. Utána azzal sikerült megtalálni, hogy legyen sokkal szerényebb, mert még mindig csak nyolc általánosa van, hiszen mással töltötte az idejét. Egyszer aztán Peti közölte, hogy múlt hónapban teljesítette a gimnázium első két osztályát, a következő két hétben kijárja a harmadikat és a negyediket, egy hónapon belül érettségizik… Közben meg készül a sakkvilágbajnoki döntőre.

Visszakanyarodva a flamand zsenihez, ő is szeret sakkozni, meg játszik a kutyájával, mint más gyerekek. Közben számolnia kell azzal is, hogy a világ rangos egyetemei már most keresik, megadnának neki minden támogatást. Egyelőre azonban nem akarnak költözni, talán majd ha egyetemi tanári címet szerez Laurent. Addig még úgyis eltelik két-három év.

A nyitás egyik legbiztosabb jele, hogy ismét lehet konditerembe járni. Most a legnagyobb, de nem az egyetlen hálózatot mutatom be teljesen saját szemszögből. Ezeknek a kluboknak semmi különös jellemzőjük nincs: egyszerűen, praktikusan, hatékonyan és nem utolsósorban olcsón lehet sportolni​, de azért még vannak betartandó szabályok, amelyeket érdemes észben tartani, különben be sem engednek.

A lezárások egyik nagy vesztesei voltak a konditermek. Belgiumban is, máshol is. A belga konditerem-kínálat nem túl bonyolult. Van néhány kisebb hálózat, de az egész országot ellepik a Basic-Fit termek. Ez egy francia–belga–holland cég, ebben a három országban található meg. Lehet, hogy Belgium csak azért szerepel a listán, mert ha már úgyis megvan minden hollandul meg franciául, akkor adjuk oda a belgáknak, ők úgyis hollandul meg franciául beszélnek. Ez persze csak vicc, de végre találtunk egy indokot, hogy miért praktikus ez a nyelvpárosítás.

Túlélési praktikák

Tehát a Basic-Fit is leállt valamikor tavaly októberben meg az azt megelőző első lezárás során. Az októberi korlátozások alól pár hete mentesültek. Amíg nem voltak nyitva, különböző konstrukciókkal igyekeztek a vendégeket megtartani, amiből nekik is pénzük lehetett. Például ha továbbra is fizetted a tagdíjat, akkor ezt a pénzt beépítették azokra a hónapokra, amikor ténylegesen nyitva voltak. Így a nehéz időkben nekik is volt valami bevételük, a vendég meg olcsóbban kijött a nyitást követően, miközben nem veszett el a pénze.

Nem beszélünk nagy összegről. A Basic-Fit havi húsz euróba kerül már két éve, azelőtt 18 euró volt. Most azonban ennyiért már részt lehet venni a csoportos edzéseken is, amelyből minden klubban van naponta hat-nyolc. Van hollandul is, franciául is és néhol angolul is. Még soha nem voltam egyszer sem ilyen programon, de mindig látom kiírva, és „ismerek olyat, aki már járt ilyen edzésen”. Lehet napijegyet is venni, de tényleg semmi értelme, amikor egy húszasból az egész hónap megvan. Feltéve, ha egész évre váltasz bérletet – ezt hozzá kell tenni, de még ez sem lehet elrettentő tényező. Cserébe tényleg kulturált, tiszta a hely, aki eltölt ott két órát, biztosan látja, hogy épp takarítanak. Akármennyiszer, tehát naponta többször is lehet menni, mindennap nyitva vannak a klubok, sőt akad olyan is, amelyik 24 órán keresztül látogatható, éjszakára esetleg az öltözőket zárják be.

Kísért a múlt

Persze az öltözők most úgyis zárva vannak. A Covid-körülmények olyanok, hogy előre be kell jelentkezni a klub applikációján, de az egész nem tart két percig sem. 15 percenként van foglalási lehetőség, 30, 60 vagy 90 percre. Érdemes pontosan menni, mert csak 15 percig él a foglalás, ezen időn belül kell a mágneskártyát lehúzni, és nyílik az ajtó. A nagy vas forgókapuk egyébként a 2016-os terrortámadás óta állítják meg az illetékteleneket. Utólag belegondolva, egy fegyveresnek semeddig nem tartott volna berontani és lövöldözni, de ezzel nagyon sok nyilvános vagy félig nyilvános hely így lehet.

Visszatérve a szabályokra: másfél méteres távolságot kell tartani és két gép között maszkot kell hordani, ami – valljuk be – eléggé felesleges dolognak tűnik, de az ember ne válogasson. Az is szabály, hogy minden használat után fertőtleníteni kell, ehhez lépten-nyomon megtalálhatók a szükséges kellékek. A gépek közül is nagyjából csak minden második használható, a többin tábla jelzi, hogy túl közel van a szomszédhoz.

Popeye-től a Predátorig

Ami először feltűnt az első teremben, ahová jártam – aztán kiderült, hogy a többiben is hasonló a helyzet –, a kardiogépek aránya. Egy közepes teremben legalább ötven gépet raknak arra részlegre. Futó- és lépcsőzőgépek, kerékpárok, evezős szimulátorok tartoznak ide. Az erőgépek száma kicsit kevesebb, persze csak akkor, ha az összes kézi súlyzót egynek számítom. Ami még furcsa volt, hogy fekvenyomó padból egy vagy kettő szokott lenni, és ha nem csúcsidőben megy az ember, talál üreset.

A vendégek nyilván itt is sokfélék. Érdekes módon kevés Popeye, a tengerész típusú arcot lehet látni, nagydarab gyúrósok persze vannak, de ezek közül is láttam olyanokat, akik a több száz kiló megmozgatása után bedugják a fülükbe a gettózenét, felcsapják a kapucnis pólót, és mint a robot, elkezdenek futni. Volt egy másik pasas, aki előtt le a kalappal. Jelentős súlyfelesleggel érkezett, és semmi mást nem csinált, csak gyalogolt. Egy órát, másfelet. Többször előfordult, hogy amikor megérkeztem, már rótta a kilométereket, és amikor elmentem, még mindig. Bármelyik nap mentem – általában azért ugyanabban az időpontban –, ő ott volt. Aztán egyszer kihagytam egy-két hónapot, és amikor visszamentem természetesen megtaláltam, mindig a legelső futógépen volt. De alig ismertem rá, annyira lefogyott.

A személyzet nagyon segítőkész, a főnökökön általában látszik, hogy komoly sportolói múlttal rendelkeznek. Az egyik, akivel találkoztam, a Predátor című filmklasszikus főszereplőjére hasonlított. Nem Schwarzeneggerre, hanem a földönkívüli Ragadozóra. Ő főleg bokszedzéseket tartott, alkatához híven.

Ilyenkor, amikor körülnézek a csilivili edzőteremben, gyakran eszembe jut a szegedi vízi telep salétromos, dohos konditerme, ahol későbbi magyar bajnokok, világkupa-győztesek emelgették a rozsdás vasakat. Változnak az idők, nagyon bízom benne, hogy már ott is jobbak a körülmények.