EU-riporter

A tálibok villámgyors hatalomátvétele világszerte nagy visszhangot váltott ki. Európára nézve három következménye is lehet a következő hónapokban, sőt talán években.

Először is a Kabulból érkező sokkoló képek felgyorsíthatják a már egy ideje zajló transzatlanti „szétválást”.

Valószínűleg Oroszország és Kína örömére károkat okoz majd a NATO megítélésének, és arra kényszeríti a szövetséget, hogy felgyorsítsa a „az alapokhoz való visszatérést”.

Végül pedig a háború sújtotta országból esetlegesen érkező migrációs hullámok ugyanolyan felfordulást okozhatnak az európai politikában és társadalomban, mint a 2015-ös migránsválság.

Pedig úgy tűnt, hogy nagyon jól indult az amerikai–EU „reset”. Amikor Joe Biden elnök hivatalba lépett, szinte hallani lehetett, ahogy az európaiak megkönnyebbülten fellélegeztek Donald Trump hullámvasútra emlékeztető négy éve után.

Az egekbe szökött a burkák ára Afganisztánban a tálib hatalomátvétel után. A nők, akik az országban maradtak, nem akarnak a keményvonalas iszlamista tálibok célpontjává válni, ezért megnőtt a kereslet az egész testet takaró ruhadarabok iránt.

Akármilyen jó fej is Biden, Amerika fő fókusza nem Európa

Az új amerikai elnök első külföldi útja Európába vezetett, és világosan kijelentette, hogy az Egyesült Államok továbbra is kőkeményen elkötelezett a NATO és a hasonló intézmények felé.

Néhány kereskedelmi morgolódást gyorsan rendeztek, és Biden úgy beszélt a kedvenc európai prioritásokról – például a klímaharcról és az iráni atomalku felélesztéséről –, ahogy a kontinensen hallani akarták.

De az „európai stratégiai autonómia” emlegetése – amely a franciák ötlete – soha nem állt le igazán. Lehet, hogy Biden az utolsó igazi amerikai a „transzatlantiak” közül, miközben Brüsszelben és másutt mindig is attól tartottak, hogy néhány év múlva egy új, nativista elnök kerül a Fehér Házba.

Ha ezt azzal a ténnyel kombináljuk, hogy az amerikai politika már Barack Obama elnök alatt elkezdett átorientálódni a csendes-óceáni térség felé, egyértelmű, hogy Európa egésze a jövőben kevésbé lesz prioritás bármelyik amerikai kormány számára.

Afganisztán európai kudarc is

Hogy Európa hogyan fog reagálni, nem világos, de amit sokan az afganisztáni amerikai megaláztatásnak neveznek, az egyben európai is. Sok európai tisztviselő négyszemközt morgolódott a kivonulással kapcsolatban, mondván, lényegében kész tények elé állították őket az amerikaiak, amikor Washington még 2020-ban alkut kötött a tálibokkal.

Szerintük ez még akkor is így volt, ha nyilvánosan ragaszkodtak az „együtt mentünk be, együtt fogunk kivonulni” megállapodáshoz. Ma egyszerűen megjegyzik, hogy Európa katonailag túl gyenge ahhoz, hogy hadműveleteket folytasson az amerikaiak nélkül.

Most ismét felszínre került a téma arról, hogy Európának egyszerűen többet kell költenie a védelemre. De más is hangsúlyosabbá vált: például hogy szükség van egy közös védelmi beszerzési programra, és a kontinensen belül jobban kell biztosítani a katonai mobilitást. Ezek a projektek eddig a különböző nemzeti érdekek miatt elakadtak.

Mégis sok ország, még a leghithűbb amerikai szövetségesek is kezdik felismerni, hogy az USA nem vonult be fehér lovon, hogy megmentse őket, és hogy elkerülhetetlen az európai védelmi integráció, ha az öreg kontinens bármilyen globális szerepet akar játszani a jövőben.

Ehhez kapcsolódóan:

Húsz év Afganisztánban – Amerikai mérlegen az USA részvétele

„Égett” a NATO – ideje újragondolni, mire kell

Bár az általam megkérdezett brüsszeli források szerint az Egyesült Államok elkötelezettsége, hogy megvédje NATO-szövetségeseit, továbbra is megkérdőjelezhetetlen, senki sem becsüli alá azt a hírnévben esett kárt, amelyet az elmúlt napok és hetek eseményei okoztak a szövetségnek.

Nem csak a Pekingből és Moszkvából idehallatszó kárörömről van szó – mert a Nyugat nyilvánvalóan képtelen erőt sugározni, miközben a katonai szervezet leghosszabb és pénzben és emberéletben legdrágább küldetése dicstelen véget ér. Kérdések merülnek fel azzal kapcsolatban is, valójában miért is van szükség a NATO-ra.

A források azt mondták, hogy látnak a rosszban jót is.

Ahogyan sokan megkérdőjelezték, hogy bölcs dolog-e most hátat fordítani Afganisztánnak, úgy sokan és sokáig kételkedtek abban is, hogy a katonai szervezetnek egyáltalán ott kell-e lennie. Miközben a szövetségesek új stratégiai koncepció kidolgozására készülnek a következő, 2022-es NATO-csúcstalálkozóra, olyan kifejezések lesznek az uralkodó jelszavak, mint a „belbiztonság” és a „védelem és elrettentés”, felgyorsítva azt a már folyamatban lévő folyamatot, hogy a NATO visszatérjen eredeti céljához, és visszafogja a távoli vidékeken indított missziókat.

Ez kétségtelenül sokaknak tetszeni fog, akik úgy vélik, hogy újult erővel kell összpontosítani az energiákat azért, hogy ellensúlyozzák Oroszországnak és – egyre inkább – Kínának a kontinensre gyakorolt befolyását.

Európa önző is tud lenni: első a hazai stabilitás

Bármilyen szívtelenül és cinikusan hangzik is ez, az afganisztáni tragédiát szemlélve az EU-ban az uralkodó érzés a káosztól való félelem. Miközben erőfeszítéseket tesznek majd azok megsegítésére, akik Kabulban és máshol segítettek az európaiaknak, a jóakarat hamarosan elfogy, ha a következő hónapokban migránsok ezrei veszik célba Európát.

Az elmúlt évtizedekben a blokkot leginkább megrázó válságok közül valószínűleg a hat évvel ezelőtti szíriai menekültválság volt az, amelyik a legközelebb állt ahhoz, hogy az egész projektet megölje.

Számos országban a populistákat hozta helyzetbe, és besegített a Brexitbe is. Emellett a korábban nyitott kontinenst sokkal zártabbá, szögesdrótokkal és falakkal körülvett várrá változtatta.

„Ma mindannyian Orbánok vagyunk” – mondta egy uniós diplomata az irónia legkisebb jele nélkül.

Az EU-ba bejutni próbáló emberek áradatának képe nagyjából mindenhol hatással lesz a választókra.

Valószínűleg Emmanuel Macron francia elnöknek is ez lesz a legfőbb témája, amikor arra készül majd, hogy tavasszal megküzdjön az elnökválasztáson a szélsőjobboldali Marine Le Pennel. Macron nem akar meglepetést. Ugyanez vonatkozik az EU többi tagjára is, akik attól tartanak, hogy egy bizonyos szőke hölgynek az Elysée-palotáig tartó diadalmenete teljesen tönkreteheti a klubot. Az afganisztáni bukás valószínűleg még jó hosszú ideig árnyékot vet majd Európára.

Ehhez kapcsolódóan:

Lendületben a menekülés Afganisztánból, a tálibok békét ígérnek

Georgia, Moldova és Ukrajna elnöke dacosnak tűnhetett, amikor a múlt hét elején Batumi fekete-tengeri üdülőhelyen találkoztak, és a Moszkvából érkező nyomást elhárítva elkötelezték magukat, hogy együtt fognak dolgozni az európai uniós tagság eléréséért.

Mindez dicséretes és nagyratörő vágy, de elég csak a decemberi keleti partnerségi csúcstalálkozó brüsszeli előkészületeire tekinteni, hogy rájöjjünk: a három ország polgárai keserűen csalódnak majd, ha a kisinyovi, kijevi és tbiliszi kormányok nem tartják realisztikus mederben a közeljövőre vonatkozó reményeiket.

Brüsszelben üdvözlik, hogy Georgia, Moldova és Ukrajna fokozza együttműködését. A „társult trió", vagy ahogyan trendibb módon utalnak magukra, az „A3", az a három állam, amelyek a vízumliberalizációval és az unióval kötött átfogó szabadkereskedelmi és politikai alkukkal lassan közelítenek a blokkhoz.

Közelebb Brüsszelhez, mint három másik szomszéd, de mennyit ér ez?

Ez éles kontrasztban áll a Keleti partnerség másik három országával, Örményországgal és Azerbajdzsánnal – amelyek folyamatosan egymás torkának esnek –, valamint Fehéroroszországgal, amely hivatalosan felfüggesztette részvételét a projektben a tavalyi, széles körben elcsaltnak nevezett elnökválasztás nyomán.

Ezzel szemben az A3 elnökei Batumiban jövőbe tekintő hangnemű nyilatkozatot írtak alá, amelyben „megerősítik rendíthetetlen elkötelezettségüket, hogy még inkább előmozdítsák az Európai Unióba való integrációs folyamatukat".

Rögtön Brüsszelnek passzolták át a labdát, amikor megjegyezték: „az európai perspektíva biztosítása a három társult partner számára erős ösztönzést és lendületet ad a még mélyebb és átfogóbb reformokhoz”.

Ehhez kapcsolódóan:

Az Európa-barát párt nyert a moldovai előrehozott választáson

Ha nem lenne elég világos az üzenet, a továbbiakban egyértelműen leszögezik, hogy „az Európai Unióhoz történő csatlakozás olyan cél, amely egyesíti három államunkat. Országaink számára nincs alternatívája az európai integrációnak, és egyetlen harmadik fél sem befolyásolhatja ezt a szuverén döntést” – egyszerre üzenve az uniónak és a mondat második felében Moszkvának.

Azt, hogy Oroszország milyen szerepet játszik mindhárom ország számára, szintén egyértelműen kifejtették azzal a megállapítással, hogy Oroszország „komoly fenyegetést jelent a régióra és Európa egészére”, és felszólították az EU-t, hogy játsszon nagyobb szerepet a különböző konfliktusok megoldásában.

Normális esetben bármelyik geopolitikai entitás örülne annak, hogy három ország szívesen csatlakozna hozzá, de az EU számára ez az öröm gyorsan fejfájássá tud változni.

Az uniónak egyelőre nincsenek nagyratörő tervei a lelkes szomszédokkal

Alig egy héttel a nyilatkozat megjelenése előtt a 27 uniós tagállam nagykövetei megtartották a keleti partnerségi csúcs első igazi előkészítő vitáját. A találkozó előtt a fővárosokba szétküldött „orientációs anyagból” ítélve kevés konkrét megvalósítandó célt tűztek ki, és kevés olyan dolog hangzott el, ami izgalomba hozná az A3-as csoportot.

A dokumentum a megoldandó kétoldalú kérdések között említi „az előrehaladást Ukrajna és Georgia közelítésében az EU Zöld Megállapodás kezdeményezéshez”, az EU és Ukrajna közötti informatikai párbeszéd elindítását, valamint üdvözli „az Ukrajnával és Örményországgal kötött közös légi közlekedési megállapodások aláírását”.

Multilaterális szinten talán még kevésbé lebilincselő olvasmány a dokumentum. Felvázolja, hogy cél a Keleti partnerség jövőbeli menetrendjéről szóló megállapodás, benne új célokkal és reformkötelezettségekkel, valamint a jobb ágazati együttműködés.

Ezenkívül nagyobb erőfeszítésre van szükség a vakcinák megosztása terén, és jobban össze kell hangolni a Keleti partnerség országainak tevékenységét az ENSZ különböző szerveiben.

Ehhez kapcsolódóan:

Miért hagyta cserben az EU a szomszédait?

Jó, várnak, de mikor lehet legalább olcsón mobilozni az EU-ban?

Talán a legérdekesebb dolog „a barangolásról és a mobilspektrumról szóló két regionális megállapodás 2021-ben történő aláírása”, még akkor is, ha ez még messze van attól, hogy az EU és a keleti partnerek között létrejöjjön a „barangolj, mintha otthon lennél” gyakorlat. (Pedig sok, hatalmas mobilszámlától tartó utazó épp erről álmodik.)

Az Európai Bizottság nemrégiben egy olyan javaslattal állt elő, amely a következő hét évben akár 17 milliárd eurós állami és magánberuházásokat mozgósítana a Keleti partnerségben. Ezt ezt a decemberi csúcstalálkozón talán alá is írják, és bár az összeg nem éppen aprópénz, a trió valószínűleg látványosabb politikai támogatást szeretne Brüsszeltől.

A legutóbbi partnerségi csúcstalálkozók előtt az EU-tagállamok közötti egyik legfontosabb vitapont az volt, hogy a zárónyilatkozatban elismerjék-e a trió „európai törekvéseit”. A klub néhány nyugati tagja húzta ugyan a száját, de végül mindig beadta a derekát. A legutóbbi, júniusi EU-csúcstalálkozó zárónyilatkozata valóban utalt ezekre a törekvésekre, és az orientációs jegyzet szerint a mondat ismét megjelenik majd a szövegben – remélhetőleg ezúttal kevesebb huzavona után.

De ennél többre nem lehet számítani. Az EU-n kívüli nyugat-balkáni országokkal ellentétben a hármak számára nincs perspektíva, nincs fény az alagút végén. És ez egyelőre így is marad.

Annak ismeretében, hogy a tagjelölt országok – például Albánia és Észak-Macedónia – útjába az összes uniós perspektíva és ígéret ellenére számos akadályt gördítettek, érdemes arra gondolni, hogy Georgia, Moldova és Ukrajna vezetése részéről a jövőben inkább a várakozások visszafogására, mint a törekvésekről szóló nyilatkozatokra lesz szükség.

Ehhez kapcsolódóan:

A háromágú szigony története - új külsőt kaphat az ukrán címer