A tálibok villámgyors hatalomátvétele világszerte nagy visszhangot váltott ki. Európára nézve három következménye is lehet a következő hónapokban, sőt talán években.
Először is a Kabulból érkező sokkoló képek felgyorsíthatják a már egy ideje zajló transzatlanti „szétválást”.
Valószínűleg Oroszország és Kína örömére károkat okoz majd a NATO megítélésének, és arra kényszeríti a szövetséget, hogy felgyorsítsa a „az alapokhoz való visszatérést”.
Végül pedig a háború sújtotta országból esetlegesen érkező migrációs hullámok ugyanolyan felfordulást okozhatnak az európai politikában és társadalomban, mint a 2015-ös migránsválság.
Pedig úgy tűnt, hogy nagyon jól indult az amerikai–EU „reset”. Amikor Joe Biden elnök hivatalba lépett, szinte hallani lehetett, ahogy az európaiak megkönnyebbülten fellélegeztek Donald Trump hullámvasútra emlékeztető négy éve után.
Lassan újra eltűnnek a nők a burka alatt Afganisztánban
Akármilyen jó fej is Biden, Amerika fő fókusza nem Európa
Az új amerikai elnök első külföldi útja Európába vezetett, és világosan kijelentette, hogy az Egyesült Államok továbbra is kőkeményen elkötelezett a NATO és a hasonló intézmények felé.
Néhány kereskedelmi morgolódást gyorsan rendeztek, és Biden úgy beszélt a kedvenc európai prioritásokról – például a klímaharcról és az iráni atomalku felélesztéséről –, ahogy a kontinensen hallani akarták.
De az „európai stratégiai autonómia” emlegetése – amely a franciák ötlete – soha nem állt le igazán. Lehet, hogy Biden az utolsó igazi amerikai a „transzatlantiak” közül, miközben Brüsszelben és másutt mindig is attól tartottak, hogy néhány év múlva egy új, nativista elnök kerül a Fehér Házba.
Ha ezt azzal a ténnyel kombináljuk, hogy az amerikai politika már Barack Obama elnök alatt elkezdett átorientálódni a csendes-óceáni térség felé, egyértelmű, hogy Európa egésze a jövőben kevésbé lesz prioritás bármelyik amerikai kormány számára.
Afganisztán európai kudarc is
Hogy Európa hogyan fog reagálni, nem világos, de amit sokan az afganisztáni amerikai megaláztatásnak neveznek, az egyben európai is. Sok európai tisztviselő négyszemközt morgolódott a kivonulással kapcsolatban, mondván, lényegében kész tények elé állították őket az amerikaiak, amikor Washington még 2020-ban alkut kötött a tálibokkal.
Szerintük ez még akkor is így volt, ha nyilvánosan ragaszkodtak az „együtt mentünk be, együtt fogunk kivonulni” megállapodáshoz. Ma egyszerűen megjegyzik, hogy Európa katonailag túl gyenge ahhoz, hogy hadműveleteket folytasson az amerikaiak nélkül.
Most ismét felszínre került a téma arról, hogy Európának egyszerűen többet kell költenie a védelemre. De más is hangsúlyosabbá vált: például hogy szükség van egy közös védelmi beszerzési programra, és a kontinensen belül jobban kell biztosítani a katonai mobilitást. Ezek a projektek eddig a különböző nemzeti érdekek miatt elakadtak.
Mégis sok ország, még a leghithűbb amerikai szövetségesek is kezdik felismerni, hogy az USA nem vonult be fehér lovon, hogy megmentse őket, és hogy elkerülhetetlen az európai védelmi integráció, ha az öreg kontinens bármilyen globális szerepet akar játszani a jövőben.
„Égett” a NATO – ideje újragondolni, mire kell
Bár az általam megkérdezett brüsszeli források szerint az Egyesült Államok elkötelezettsége, hogy megvédje NATO-szövetségeseit, továbbra is megkérdőjelezhetetlen, senki sem becsüli alá azt a hírnévben esett kárt, amelyet az elmúlt napok és hetek eseményei okoztak a szövetségnek.
Nem csak a Pekingből és Moszkvából idehallatszó kárörömről van szó – mert a Nyugat nyilvánvalóan képtelen erőt sugározni, miközben a katonai szervezet leghosszabb és pénzben és emberéletben legdrágább küldetése dicstelen véget ér. Kérdések merülnek fel azzal kapcsolatban is, valójában miért is van szükség a NATO-ra.
A források azt mondták, hogy látnak a rosszban jót is.
Ahogyan sokan megkérdőjelezték, hogy bölcs dolog-e most hátat fordítani Afganisztánnak, úgy sokan és sokáig kételkedtek abban is, hogy a katonai szervezetnek egyáltalán ott kell-e lennie. Miközben a szövetségesek új stratégiai koncepció kidolgozására készülnek a következő, 2022-es NATO-csúcstalálkozóra, olyan kifejezések lesznek az uralkodó jelszavak, mint a „belbiztonság” és a „védelem és elrettentés”, felgyorsítva azt a már folyamatban lévő folyamatot, hogy a NATO visszatérjen eredeti céljához, és visszafogja a távoli vidékeken indított missziókat.
Ez kétségtelenül sokaknak tetszeni fog, akik úgy vélik, hogy újult erővel kell összpontosítani az energiákat azért, hogy ellensúlyozzák Oroszországnak és – egyre inkább – Kínának a kontinensre gyakorolt befolyását.
Európa önző is tud lenni: első a hazai stabilitás
Bármilyen szívtelenül és cinikusan hangzik is ez, az afganisztáni tragédiát szemlélve az EU-ban az uralkodó érzés a káosztól való félelem. Miközben erőfeszítéseket tesznek majd azok megsegítésére, akik Kabulban és máshol segítettek az európaiaknak, a jóakarat hamarosan elfogy, ha a következő hónapokban migránsok ezrei veszik célba Európát.
Az elmúlt évtizedekben a blokkot leginkább megrázó válságok közül valószínűleg a hat évvel ezelőtti szíriai menekültválság volt az, amelyik a legközelebb állt ahhoz, hogy az egész projektet megölje.
Számos országban a populistákat hozta helyzetbe, és besegített a Brexitbe is. Emellett a korábban nyitott kontinenst sokkal zártabbá, szögesdrótokkal és falakkal körülvett várrá változtatta.
„Ma mindannyian Orbánok vagyunk” – mondta egy uniós diplomata az irónia legkisebb jele nélkül.
Az EU-ba bejutni próbáló emberek áradatának képe nagyjából mindenhol hatással lesz a választókra.
Valószínűleg Emmanuel Macron francia elnöknek is ez lesz a legfőbb témája, amikor arra készül majd, hogy tavasszal megküzdjön az elnökválasztáson a szélsőjobboldali Marine Le Pennel. Macron nem akar meglepetést. Ugyanez vonatkozik az EU többi tagjára is, akik attól tartanak, hogy egy bizonyos szőke hölgynek az Elysée-palotáig tartó diadalmenete teljesen tönkreteheti a klubot. Az afganisztáni bukás valószínűleg még jó hosszú ideig árnyékot vet majd Európára.
