EU-riporter

Azt követően, hogy a Fidesz távozott az Európai Néppártból (EPP), Orbán Viktor miniszterelnök Budapesten látta vendégül lengyel kollégáját, Mateusz Morawieckit és Matteo Salvinit, az olasz Északi Liga vezérét. A múlt heti találkozó nem zárult bejelentéssel, hogy máris új európai nacionalista pártszövetség jött volna létre.

De egyre nagyobbak az esélyek, hogy létrejön az új mini-klub, különösen azért, mert az EPP-exit után a Fidesz kétségbeesetten keres magának új otthont.

Ami akadály lehet: nincs közös álláspont Oroszországgal kapcsolatban és az egyéb, egymástól versengő elképzeléseik is zátonyra futtathatják a szoros szövetséget.

Vegyük észre, láttunk már erre példát. A legutóbbi és leglátványosabb kísérlet a tarka társaság egyesítésére Donald Trump amerikai exelnök volt ideológiai guruja, Steve Bannon nevéhez fűződik. Ő volt az, aki a 2019-es európai parlamenti választások előtt egy reménytelen kísérletet tett, hogy összeboronálja ezeket az erőket.

A frigynek papíron működnie kéne. A legtöbb párt hasonlóan gondolkodik, és a családi értékekre, kereszténységre, nemzeti szuverenitásra, a liberális „woke” elitekkel, a migrációval és Brüsszelnek átadott további jogkörökkel szembeni ellenállásra épülő Európát vizionál.

Azért, hogy lemossák magukról az antiszemitizmus vádját, sokan közülük megpróbálták magukat a zsidóság barátjának beállítani, miközben nyíltan és hangosan bírálták az iszlámot.

Hasonló ideológia, széthúzó erők

Mégis, a Fidesz, a lengyel Jog és Igazságosság Pártja (PiS) és az Északi Liga három különböző pártcsaládban vágott neki a 2019-es megmérettetésnek.

Salviniék épp akkor hozták létre az Identitás és Demokrácia (ID) csoportot az Európai Parlamentben. Ide tartozik Marine Le Pen Nemzeti Gyűlése, és a német AfD. Ez a szövetség összesen 75 helyet szerzett a 705 férőhelyes parlamentben, és a tiszteletre méltó negyedik helyen végzett.

A PiS közben a náluk mérsékeltebben euroszkeptikus Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) képviselőcsoport tagja maradt. Ők mindössze 62 mandátumot gyűjtöttek be a brexit után a sátorfájukat szedő brit toryk horrorként megélt távozása nyomán.

Már akkor is nagyon ellentmondásos módon a Fidesz még mindig az EPP, a legnagyobb és legbefolyásosabb frakció padsoraiban ült, pedig Orbán Viktornak már évekkel korábban meggyűlt velük a baja.

Ehhez kapcsolódóan:

Orbán Viktor: a szervezőmunka elindult, májusban újra találkozunk

A Fidesz exitje felkavarta az állóvizet

Egészen mostanáig ez volt a status quo. Az viszont, hogy a Fidesz és az EPP rácsukták egymásra az ajtót, megrázkódtatta az európai jobboldalt. Az ID és az ECR is szeretné magához édesgetni a Fideszt és hirtelen a magukat a függetlenek között találó 12 európai parlamenti képviselőjét.

Orbán Viktor azonban egy új „szuperfrakcióról” álmodik, amely a két képviselőcsoport összeolvadásából és talán néhány további beolvasztásából jönne létre. Ezzel a kontinens balközép és liberális erőinél is nagyobb csoportosulás ölthetne formát.

Az akadályok azonban még mindig ugyanazok, mint legutóbb voltak.

Miért nem biztos, hogy összenő, ami összenőhetne?

Az első akadály: a két blokkon belül több párt harciasan rivalizál egymással otthon, a nemzeti politikában. Példa erre az ID-ben helyet foglaló Északi Liga, és az ECR-ben megtalálható Fratelli d’Italia (Olaszország Testvérei).

Lehet, hogy politikai szempontból körülbelül ugyanazt szeretnék, de ugyanazokat a szavazókat is akarják. Ezért olyan nem lehet, hogy együtt lássák őket, arról meg végképp nem lehet szó, hogy az európai politika szintjén „ágyastársakká” váljanak.

Ugyanez igaz a belga NVA-ra is, akik Flandria fokozatos kiválását akarják elérni – szemben a harcias flamand nacionalista Vlaams Belanggal (Flamand Érdek). Hasonló a helyzet a Brüsszel iránt toleránsabb cseh ODS-sel és az unió-gyűlölő SPD-vel. Úgy tűnik, nem hiába van választóvonal az ECR és az ID között.

A második akadály: az európai nacionalizmus kelet-nyugati választóvonala. Az összes nacionalista párt tart a nem-európai migránsoktól, de a nyugati pártok az EU szabad mozgást biztosító elve miatt is húzzák a szájukat, amely lehetővé teszi, hogy az unió keleti polgárai a gazdagabb nyugati tagállamokban élhessenek és vállaljanak munkát.

Fából vaskarikának tűnik tehát együttműködni a Fidesszel és a PiS-szel, de közben a honi munkahelyeket ellopó magyarok vagy lengyelek ellen agitálni és így megpróbálni szavazatokat szerezni.

Ehhez kapcsolódóan:

„Általános az Orbán-irigység” – elemzők a magyar külpolitikáról

A PiS, mint kulcsszereplő

Mégis, a legnagyobb akadályt a PiS, illetve a párt döntése jelentheti, hogy milyen játszmára adja a fejét.

A lengyel kormánypárt az ECR domináns ereje. Annak ellenére, hogy elég kicsi frakcióról van szó, még mindig az uniós mainstreamhez sorolják, mindig konzultálnak vele a készülő törvényekről – ahogy a konszenzusos európai parlamenti politikában ez szokás.

Egy nagyobb és markánsan populistább csoportban a PiS csak egy lesz a sok közül és kevesebb lesz a befolyása, miközben a többi parlamenti frakció egyfajta karanténba zárja majd Európa új „érinthetetlenjeit”.

Amiben nem értenek egyet: lehet-e barátkozni az oroszokkal?

És akkor még ott van Oroszország. A PiS számára Moszkva vörös posztóval ér fel. Salvini, Orbán és Le Pen társaságában viszont olyanokra lelnének, akik potenciálisan szorosabb kapcsolatot szeretnének a Kremllel.

Hogyan reagál minderre Amerika? Washington a lengyelek Vlagyimir Putyinnal szembeni kemény kiállása miatt egyelőre úgy csinál, mintha nem venné észre, hogy az EU a jogállamiság kérdései miatt szorongatja Varsót. De igazolható marad-e ez a hozzáállása, ha a lengyelek nyílt szövetségre lépnek Putyin európai segítőivel?

Elég beszédes volt, ahogy Jacek Saryusz-Wolski, a PiS egyik külpolitikai nagyágyúja Moszkvához méltó relativizálásba kezdett a Financial Times hasábjain a budapesti találkozó előtt.

A politikus megjegyezte, hogy a fősodorba tartozó balközép és jobbközép pártok azért nevezhetők inkább Kreml-barátnak, mert nem ellenzik a Németországba orosz földgázt szállító, még épülő Északi Áramlat 2 vezetéket:

„A Szocialisták és a Demokraták és az EPP inkább oroszbarátok, mert úgy üzletelnek Oroszországgal, mintha mi sem történt volna. De míg Salvini és Le Pen moszkvapárti szöveget nyomnak, a többiek moszkvapárti módon cselekszenek” – írta.

Hogy a vélemény a PiS álláspontját tükrözi-e a kérdésben, azt majd meglátjuk. Annyi bizonyos, hogy az európai politika tektonikus lemezei ismét mozgásba lendültek.

Ehhez kapcsolódóan:

Újraszervezné a brüsszeli jobboldalt a Fidesz

Miután EU kudarcot vallott a grúziai politikai válság kezelésében, a helyzet sokban hasonlít a már egy évtizede húzódó szerb-koszovói konfliktushoz, amelyet az Unió szintén sikertelenül próbál elsimítani.

Bár nem lehet egyértelmű párhuzamot vonni a Nyugat-Balkán és a Dél-Kaukázus geopolitikai helyzete között, a két régió egy dologban mégis erősen hasonlít: mindkét szomszédos régióban csekély Brüsszel tömegvonzása.

Ennek fő oka, hogy az EU úgy tűnik, elfelejtette, miért kapott 2012-ben Nobel békedíjat.

Ehhez kapcsolódóan:

Orbán-irigység és néma düh

Nézzünk csak végig a Justus Lipsius épületen, amely az Európai Unió Tanácsának és számos EU-csúcsnak ad otthont. Annak ellenére, hogy ez az EU hatalmi központja, szürke irodákon, régi szőnyegeken és túlárazott kávén kívül nincs itt semmi látnivaló. Két dolog szúr csak szemet: az egyik Justus Lipsius, a flamand reneszánsz tudós mellszobra, ahol könnyen le lehet szólítani a politikai tárgyalásokról érkező, vagy kávészünetet tartó EU-s diplomatákat.

A másik pedig magának a Nobel békedíjnak a másolata a mellette kiállított oklevéllel: a díjat a legbüszkébb helyre, az előcsarnok közepén állították ki, EU-s és tagállami zászlókkal körülvéve.

Az EU persze joggal lehet büszke ara, hogy elnyerte a legmagasabb politikai elismerést. De ha jobban megnézzük, miért ítélte oda a norvég Nobel-bizottság kilenc éve a díjat, nyilvánvaló, hogy az EU bővítését díjazták.

A díj indoklása ugyan kiemeli az EU elmúlt több mint hat évtizednyi eredményeit „a béke, a megegyezés, a demokrácia és az emberi jogok” területén, a következő szakasz a blokk bővítéseit foglalja össze. A háború utáni német-francia megbékélés után megemlékezik majd az újonnan demokratikussá vált dél-európai országok csatlakozásáról a ’70-es ’80-as években, végül eljutva a közé- és kelet-európai országok belépéséhez a 21. század elején, amellyel az EU „erősítette a demokráciát és megakadályozta a konfliktusokat.”

A bizottság indoklása a jelenre utaló mondattal fejeződött be: „A Nobel-bizottság hite szerint az EU-csatlakozás lehetősége segíti az egykor háborúban álló balkáni államok megbékélését, és a csatlakozás szándéka Törökországban is javított a demokrácia és emberi jogok helyzetén.”

És itt található a probléma lényege.

Mióta 2012-ben Oslóban, egy csillogó gála keretében átvette a díjat, az EU egyetlen egy új tagot vett csak fel, Horvátországot, ráadásul a horvát csatlakozásra fél évvel az ünnepély után került sor. Később az Egyesült Királyság kilépett, így a taglétszám nem változott. Eközben nincs olyan ország, amely közel állna a csatlakozáshoz – jelenleg az EU-bővítés projektje halott.

Nem szabad persze elfelejteni, hogy vannak tagságért sorban álló országok, mint Törökország, illetve több nyugat-balkáni állam, és hogy sok esetben az ő hibájuk is, hogy nem kerültek közelebb a csatlakozáshoz. Az érintett országokban elmaradtak a szükséges reformok, súlyos gondokat okoz a korrupció, és sok állam viaskodik a szomszédaival. A blokk keleti szomszédainak, például Grúziának és Moldovának a Moszkva által fenntartott befagyott konfliktusokkal is meg kell birkóznia, emiatt még távolabb állnak a csatlakozástól – egyelőre még a tagjelöltségről sem álmodhatnak.

Ettől még tény, hogy az EU elvesztette az étvágyát új tagok beléptetésére, és ez már a szomszédainak is feltűnt, Pristinától Tbilisziig. Kevés tagállam kérte a bővítési biztosi címet, ami talán megmagyarázza, hogy miért a blokk politikai fekete báránya, Magyarország kapta meg portfóliót. Az Unió bővítése ma egy lehetséges stratégiának sem része azok közül, amelyeket Brüsszel komolyan fontolgat. Ha egy potenciális tagjelölt jól is halad, mint például Észak-Macedónia, néhány tagállam bármikor kapható a csatlakozási folyamat megvétózására.

Ehhez kapcsolódóan:

Továbbra is „georgiai álom” maradhat az EU-tagság

Nem csoda hát, hogy Koszovóban és Szerbiában számos politikai erő nem veszi komolyan az EU-tárgyalóbiztosok feltételeit. Miért is vennék? Mit nyerhetnek vele? A koszovói vezetők például jogosan vethetik fel, hogy a vízummentesség ígérete beváltatlan marad, a szervek pedig rámutathatnak, hogy tavaly egyetlen EU-csatlakozási feltételt sem validáltak, a grúzok pedig jól tudják, hogy az EU több tagállama nem is tartja őket egészen európaiaknak. Emiatt vesztenivalójuk sincs igazán. Mit ér, ha hátrébb kerülnek egy olyan csatlakozási sorrendben, ami talán nem is létezik?

Bár a belföldi ügyekkel elfoglalt brüsszeli és nyugat-európai politikusok nem szívesen veszik tudomásul, a norvég Nobel-bizottságnak valószínűleg igaza volt. A kontinenst az EU bővítése tette jobbá, és az EU csak a folyamat folytatásával lehet a térség meghatározó szereplője.