Álomidők Párizsban

Onnan tudtam meg, hogy idén Napóleon éve van, hogy vezetés közben a France Musique – általában klasszikus zenét sugárzó – rádióadón hallottam egy dalt, amelyben azt harsogták, hogy „Szeretem a hagymát olajban sütve!”. Először azt hittem rosszul hallok, ezért hangosabbra vettem a rádiót. Így aztán még dörgedelmesebben zengték a kórus tagjai: „Szeretem a hagymát, amikor finom!”.

„Szeretem a hagymát! Szeretem a hagymát!”

Aztán arra gyanakodtam, hogy biztos félreértem az énekelt franciát, ezért a következő piros lámpánál rákerestem a dalszövegre. A dal nem volt más, mint a Le Chant de l'oignon, azaz a Hagymadal, amelyet Napóleon katonái előszeretettel énekelgettek és amelynek refrénje tényleg az, hogy imádják az olajban sült hagymát.

A rádióműsorban Napóleon és a zene kapcsolatát járták körbe, abból az alkalomból, hogy pontosan 200 évvel ezelőtt május 5-én halt meg az egykori francia császár. Így hát ez a Hagymadal hívta fel a figyelmemet arra, hogy a bicentenárium miatt az idei évet hivatalosan – bár elég óvatosan – Napóleon évének („Année Napoléon 2021") nyilvánították.

Napóleon 2021-ben: ciki vagy mégsem?

Azért óvatosan, mert a franciák még mindig nem tudják eldönteni, hogy a volt császár mennyire volt haladó reformer vagy ciki diktátor. Ezért minden megemlékezés során, minden róla szóló műsorban elhangzik, hogy bár Napóleon nagyszerű dolgokat tett az országért az államigazgatás, a jog, az oktatás és a bürokrácia terén, de mégiscsak dupla-puccsal, a forradalom utáni első demokratikus szárnypróbálgatásoknak véget vetve jutott a trónra, hogy aztán végig gyilkolja fél Európát. Sőt! Még a rabszolgaságot is visszaállította a francia gyarmatokon és ez, a Black Live Matters mozgalom fényében Napóleont most inkább a kínos kategóriába helyezi.

Nem volt ez sem mindig így. Születésének bicentenáriumán 1969-ben Georges Pompidou akkori francia elnök még azt mondta: „Nincs dicsőségesebb név Napóleonénál. A semmiből kiindulva, mindentől megfosztva, mindent megszerzett".

Napóleonhoz tehát a mai napig igen ambivalens érzések fűzik a franciákat. Macron is nagyon óvatosan beszélt az idei megemlékezésen, amelyen annak ellenére beszédet tartott, hogy baloldali politikusok kifejezetten arra kérték, hogy ezt ne tegye.

A France24 jelentése szerint az elnök egyből azzal kezdte mondandóját, hogy „nem enged azoknak, akik törölni akarják a múltat azért, mert az nem felel meg a jelenről alkotott elképzelésüknek". Viszont a rabszolgaság visszaállítását egyenesen „hibának", „a felvilágosodás szellemének elárulásának" nevezte.

A France Inter rádiónak adott interjújában a szélsőjobboldali Marine Le Pen döbbenten kérdezte:

„Miért ne ünnepelhetnénk Napóleont?... Annyit tett az országért, és annyit adott a világnak."

Napóleon politikai szerepét és katonai sikereit, bukásait tehát nem lehetne megvitatni egyetlen egy blogposztban, de valószínű, hogy a zeneszeretetére és zenei tudására pont elég lesz ezer szót áldozni.

Napóleon zeneszeretete

Napóleon számára a zene szinte nélkülözhetetlen volt. Egyik kedvesének 1794-ben egy szerelmes levelében azt írta: „A zene a szeretet lelke, az élet édessége, a bánat vigasztalása és az ártatlanság őrzője”.

Napóleon a brienne-i katonai iskolában maga is tanult zenét, de az anekdoták szerint valójában borzalmasan rikácsoló és fals hangja volt. A Napóleon Alap magazinjában idézik komornyikjának, Louis Constant Wairy-nek memoárját, aki azt írta, hogy Napóleon nagyon szeretett dudorászni reggeli öltöztetése során és főleg a Marseillaise-t énekelte ilyenkor. (A dalt azonban császársága idején betiltotta forradalmiságára hivatkozva.)

„Ha Őfelsége a Malbrook-t [„Marlbrough s’en va-t-en guerre:” Marlbrough háborúba megy című dalt, amely jelenleg főleg az angol változatáról ismert, és amelynek címe „For he is a jolly good fellow”] dallamát fütyülgette, számomra az biztos jele volt annak, hogy a hadsereg hamarosan elindul a frontra. Emlékszem, hogy sosem fütyült annyit, és sosem tűnt annyira túlhevültnek, mint az orosz kampány kezdete előtt.”

A zene iránti imádata azonban sokat tett a párizsi zenei életért is. Rendszeresen járt színházba és operába. Élete során 164 különböző operát látott, és több mint 300 előadáson vett részt. Ő maga is rendszeresen szervezett zenei esteket a Tuileriákban.

Bolondult az olasz operákért

Kedvencei az olasz muzsikusok voltak. Az olasz zeneszerzőt, Paisiello-t Párizsba hozatta, ő vezényelt a Notre-Dame-ban is a császár koronázásán. A legjobban mégis szép nők szájából szerette hallani az olasz áriákat. Állítólag viszonyt is folytatott Giuseppina Grassini olasz énekesnővel.

Az olaszokról egyenesen azt állította, hogy csak ők tudnak operát írni. A marengói csatát megelőző napokban a következőket jegyezte le: „Az olasz éneknek olyan varázsa van, amely mindig új”.

Pont a marengói csatához fűződik a Hagymadal története is. Állítólag Napóleon éppen a gránátos osztaga előtt sétálgatott, mikor meglátta, hogy a katonák valamit a kenyérhéjra dörgölnek.

„Mi az ördögöt dörzsöltök a kenyérre?” - kérdezte tőlük.

„Ez hagyma, tábornok!” - felelék a gránátosok.

„Ah! Nagyon jó! Nem is kell semmi más ahhoz, hogy a dicsőség útján masírozzunk!” - felelte Bonaparte tábornok.

A Hagymadal és az opera

A történetet megörökítő dalnak a szerzője ismeretlen. Sokan azt hiszik, hogy egyszerűen a katonák szerzeménye. Mások szerint valószínűleg az a mára már elfelejtett Étienne Méhul szerezte, aki korának nagy klasszicista zeneszerzője volt, és aki egyszer még Napóleont is becsapta, miután operáit érzelemmentesnek titulálta.

„Akadémiai, mindig akadémiai a zene, amelyet ön ad nekünk. A kegyelem, a dallam, a vidámság pontosan olyan dolgok, amelyeket ön, mint francia, sőt német zeneszerzők sem képesek megadni nekünk!” - bírálta Méhul munkásságát a császár.

Méhul ettől a megjegyzéstől felpaprikázódva titokban írt egy olaszos (L'Irato) operát, amelyet meghallgattatott Napóleonnal. Napóleon természetesen élvezte az „olasz zenét”, és miután kiderült a turpisság ,azt mondta a híres zeneszerzőnek: „Bármikor becsaphatsz engem, de én örülni fogok annak a dicsőségnek, ami neked jár és annak az élvezetnek, amihez én jutok a műtől”.

Lehet tehát, hogy Méhul volt az, aki egyik már meglévő operájának „A fiatal Henrik vadászata” (La Chasse du Jeune Henri) nyitányának egyik részletére ráültette a Hagymadal szövegét. (Vagy az is lehet, hogy a Hagymadalt írta bele az operába.)

Ehhez kapcsolódóan:

Kétszáz éve halt meg Bonaparte Napóleon

Személye megosztó, még a halálon túl is

Elképzelem tehát Napóleont, akiért egy operanyitányból egy „hagymadalt” írnak, aki forradalmárból császár lesz, aki otthon mindent megreformál, de Afrikában újra rabszolgákat tart, aki imádja a Marseillaise-t dúdolgatni, de mégis betiltatja, aki csodálja a zenét, de hamisan énekel, akit saját hazájában mai napig az egyik oldal forradalmárnak, a másik vérszomjas diktátornak tart – elképzelem, s meglepődve tapasztalom, hogy egyáltalán nem is nehéz mindezt elképzelni.

Belehallgatok a France Musique róla szóló műsorának többi dalába. Felzendül egy őt és győzelmeit magasztaló, 1848-ban írt dal, a L’Ajaccienne. Miután visszaszállították az egykori császár hamvait Párizsba, Korzika kérte, hogy írják át azt a törvényt, amely kitiltotta a Bonaparte családot a szigetről. Napóleon unokaöccse volt aztán az első, aki 1848-ban visszatért az egykori császár szülővárosába Ajaccio-ba, ahol fogadtatása alkalmából elmondja azt az azóta elhíresült mondatot, hogy: „Napóleon! Éljen a császár, éljen a köztársaság!”.

Paradox? Persze.

Napóleon nemcsak életében, halála után is ambivalens figura maradt. Száműzöttként halt meg, s alig pár évre rá a L’Ajaccienne -ben mégis „a dicsőség tékozló fiaként” ünnepelték. Nem csoda, hogy hazájában kétszáz év után sincs vele kapcsolatban teljes egyetértés.

Talán csak annyi, hogy nagyon-nagyon szerette a zenét. (És az olajban sült hagymát.)

Készült a Frane24, a Napoleon.org és a France Musique rádió anyagainak felhasználásával.

Imádom májusban Párizst, mert ilyenkor virágzanak a gesztenyefák. Erről akartam írni: a gesztenyevirágzásról.

Utána akartam nézni, hogy pontosan hány gesztenyefa van a francia fővárosban és környékén. Tudni szerettem volna, hogy miért metszik meg sok helyen lombjaikat, mint a sövényeket. Kíváncsi lettem volna, hogy hol van belőlük a legtöbb: a Bois de Boulogne-ban, a Tuileriákban vagy a Luxembourg-kertben? Esetleg itt mellettünk? A Park de Saint-Cloud-ban? Írtam volna arról a betegségről is, amely miatt már nyár végére barnára száradnak rajtuk a levelek, és arról is, hogy miért raknak rájuk folyadékkal teli kis műanyag vödröket.

Ezekről terveztem írni, de nem megy, mert május egyben Franciaországban a legborzalmasabb hónap is; tudniillik ekkor mást sem csinál az ember, csak adminisztrál. Így ahelyett, hogy szabadidőmben a gyönyörű tavaszban gyönyörködnék, én inkább adóbevallást készítek, és megpróbálom a gyereket beíratni a jövő tanévre tanfolyamokra és szakkörökre. Mivel az adóbevallás gyötrelmei minden országban hasonlóak, inkább csak a beiratkozás kínjainak francia változatát mutatnám be...

...a gesztenyevirágzás helyett

A francia általános iskolában, ahova a nagyobb lányom jár, nincs rajz- és zeneoktatás, és testnevelés sem nagyon. Szerdán viszont nincs tanítás. A szülők ilyenkor tudják a gyerekeiket járatni valamilyen sportra vagy művészeti oktatásra. Ha az embernek több dologban is tehetséges a gyereke, akkor már az is nagy fejtörést okoz, hogy akkor mire írassa be. Át kell gondolni a logisztikát, az árakat, az időpontokat: el tudja-e vinni a gyereket az egyik helyről a másikra úgy, hogy onnan ne késsen el.

Ha azt akarom, hogy a gyerekem a jövő tanévben szerdánként ne itthon üljön, akkor már most májusban be kell íratnom a helyi uszodába, teniszpályára, zeneiskolába, póniklubba, gimnasztikára, focira, karatéra, falmászásra, rajz- és drámakörre, vagy ahová akarom. Ha ezt elmulasztom, akkor év közben már nem fogom tudni beíratni sehova.

Ezért az egész hónap során figyelni kell, hogy melyik helyen mikor nyitják meg a regisztrációt. Amikor pedig megnyitják, sietni kell, mert gyorsan betelnek a helyek. Akkor is visszautasíthatnak, ha nem komplett dossziéval jelentkezünk. A dossziét azonban nem nehéz nem „complet-re” (magyarul hiányosra) csinálni, mert ahhoz, hogy egy egyszerű úszástanfolyamra jelentkezzünk már annyi papír kell, hogy azon sem csodálkoznék, ha ez a folyamat lenne a francia erdőpusztulásnak az egyik fő oka.

Úszunk a papírokban

Ahhoz, hogy a gyerekem szeptembertől a helyi uszodában részt vehessen az úszásoktatáson, ki kell töltenem egy jelentkezési űrlapot, amelyhez csatolni kell a sportorvosi igazolást, fénymásolatot a livret de famille-ról (családi-könyvről, ami nekünk nincs, ezért mi a házassági és a gyerek születési anyakönyvikivonatának másolatát csatoljuk), a lakcímet igazoló három hónapnál nem régebbi villanyszámlát, a múlt évi adóbevallás fénymásolatát, a szülők személyiigazolványának másolatát, illetve egy igazolást arról, hogy a gyerek hazamehet-e egyedül vagy sem. (De a kórushoz például kértek a gyerekről egy három hónapnál nem régebbi igazolványképet is, az allergiáit felsoroló orvosi lapot és az oltási könyvének másolatát is.) Természetesen minden jelentkezési lap mellé oda kell tenni a tanfolyam árát fedező csekket vagy az online befizetést igazoló dokumentumot is.

Az egyetlen jó dolog, amit a járványnak köszönhetnek a Franciaországban élő családok, hogy az adminisztrációt a járvány kicsit közelebb hozta a 21. századhoz, mert egyes helyeken most már ezeket a dossziékat elfogadják emailben is. Egyes helyeken, de nem minden helyen. Viszont, ha emailben küldjük el a jelentkezést, akkor azt előre jelzik, hogy hiányos dosszié esetén nem fognak figyelmeztetni, hanem egyszerűen nem kapunk majd a nyáron értesítőt, s így fogjuk megtudni, hogy a gyereket nem vették fel. A legtöbb helyen azonban még mindig a régi menetrend szerint történik a beiratkozás: egy kijelölt napon, bizonyos időintervallumban, a helyszínen kell leadni a paksamétát.

Pár évvel ezelőtt hajnalban keltem, csak azért, hogy a megadott regisztrációs napon az elsők között állhassak sorba az uszoda előtt. De hiába értem oda korán, így is két órát vártam (és görcsöltem), hogy sorra kerülhessek (mert az előttem állók közül több francia családot is elküldtek azzal a felkiáltással, hogy: „dossier incomplet”!). Az elkullogó szülők aztán telefonos egyeztetések során később lehet mégis be tudták valahogy könyörögni a gyerekeiket az úszásoktatásra – feltéve, ha maradt még hely. Ha pedig nem, akkor abban az évben a gyerek lemaradt, kimaradt, átvitték más városba, beíratták magánoktatásba, vagy reménykedtek, hogy az iskolával majd eljárnak tanúszásra.

Apropó, sorban állás! Egy helyi zongoratanár egyszer azt mesélte, hogy Párizs egyes kerületeiben akkora a túljelentkezés a zeneiskolákba, hogy a regisztrációs napot megelőző éjjel, hálózsákkal vonulnak ki az eltökélt szülők csak azért, hogy sikerrel be tudják íratni a gyerekeiket a helyi önkormányzati „conservatoire"-ba.

Erre még nem vetemedtem, de az biztos, hogy májusonként, ahelyett, hogy élvezném a természetet, én mást sem csinálok, csak időpontokat lesek, dokumentumokat töltök le, nyomtatványokat töltök ki, aláírt igazolásokat fotózok le, kitöltendő űrlapokat nyomtatok ki, anyakönyvi kivonatokat fénymásolok, sportigazolást fénymásolok, oltáskönyvet fénymásolok és fénymásolok. És fénymásolok.

A férjemmel nem rég arra a megállapításra jutottunk, hogy mind a gall kakas (francia jelkép), mind Marianne (a köztársaságot és a forradalmat megtestesítő szimbolikus alak) félreállhatna, mert egyikük sem szimbolizálja olyan jól az országot, mint a fénymásológép, amelyet lassan akár bele is hímezhetnének a trikolór lobogó közepébe, mint nemzeti címert.

A fénymásolók itt – főleg májusban - állandó működésben vannak. Camille, francia énekesnő „La France” című dalában arról énekel, hogy „Kína a textiliparban, az USA az R n B zenében, Japán az autógyártásban remekel”. És Franciaország? Franciaország pedig a fénymásolatok készítésében. Az énekesnő a dal végén megemlíti, hogy a tudósok megmondták, hogy hamarosan kipusztulnak az erdők, s ő már bele is lát a franciák aggódó gondolataiba!

„Ha nincsenek fák, akkor nem lesz papír sem!” – énekli, majd hozzáteszi – De Franciaország előre felkészül majd, s kivágja majd az összes cseresznyefát, bükköst és tölgyest… S miközben minden „r” betűt úgy ropogtat, mintha Edith Piafot hallanánk, üvölti a dal refrénjét: „Franciaország, a fénymásolatok”.

Az a fák-nélküli Franciaország, amelyet az énekesnő lefest mégis egy dologban egyszerűbb lenne számomra: nem kellene lelkiismeret-furdalással küzdenem, ha májusban a szabadidőmet nem a gesztenyevirágzás csodálásával, hanem a fénymásolással töltöm. Mert a Camille-féle utópisztikus világban a gesztenyefákból valószínű nem maradna más, csak egy óriási papírhalmaz, amely végérvényesen megalapozná, hogy a párizsi májusok ne szóljanak másról, csak és kizárólag: a bürokráciáról.