Olvasom a minap a hírekben, amit már amúgy is tudtam, hogy lopják Párizsban a babakocsikat - főleg azt a faját, amilyennel mi is rendelkezünk. Az újságcikk azt írja, hogy azért pont azt, mert ezeket percek alatt újra el lehet adni az online használt piacon. Ez sem lep meg, mert ez volt az egyik fő érvem mikor rábeszéltem a férjemet anno, hogy vegyünk egy YOYO-t.
„Kérek egy nagy korsó sört!”- szólt oda a férjem annak az olasz étteremnek a bárpultosának, ahova 2018 októberében betértünk, miután befejeztük a babadiszkontban a vásárlást. Majd magyarázni kezdte a pultosnak, hogy miért is van szüksége az italra: „Most költöttem el több száz eurót egy ici-pici babakocsira!”.
„Nem fogod megbánni!” – nyugtatgattam, de ő csak a szemét forgatta. Jó pár hónap győzködés előzte meg ezt a jelenetet, ugyanis az első gyerek után ránk maradt két babakocsi, tehát a józan ész azt diktálta, hogy valóban nincs szükségünk egy harmadikra. A bökkenő csak az volt, hogy ezek közül egyik sem volt alkalmas a párizsi létre.
Az első gyerek Ausztráliában született, és ott a járdák és az utcák is olyan szélesek, hogy akár egy tankban is lehetne tologatni a gyerkőcöt. Ezzel szemben itt, a házunkhoz vezető két utcából az egyik járdája alig fél méter széles, s azt is korlátok választják el az autóúttól. Az én két ausztrál „tankomat” tehát lehetetlen volt itt a járdán tologatni.
Párizsi korhű pillanatkép
Már terhes voltam, mikor a Luxembourg-kert hintái előtt várakozva feltűnt, hogy a sorban álló többi hat család mindegyikénél ugyanolyan apró méretű babakocsi van: az egyiké sötétkék, a másiké fekete, két halvány zöld, egy sápadt rózsaszín, meg egy szürke. Először azt gondoltam, hogy ez valami vicc, vagy legalábbis valami reklámfogás, de rá kellett jönnöm, hogy ez csak egy korhű pillanatkép a mai párizsi kisbabás családok világáról.
A szülőket ezután figyelemmel kísértem, s csodáltam, hogy milyen könnyedén tologatják a gyerekeket a kavicsos parki sétányokon is, ami igazán megnyerővé tette számomra a szerkezetet. Később, egy metrózás alkalmával láttam egy anyukát, akinek a hasán a hordozóban lógott a gyerek, a vállán pedig egy összecsukott babakocsi. Mikor kiszállt, felment a mozgólépcsőn és az utcán, mint egy esernyőt, egy gombnyomással kinyitotta a babakocsit, amelybe egy-két könnyed mozdulattal beletette az alvó gyereket.
Én a már meglévő gyerekemmel és a már meglévő nagy babakocsinkkal csupán csak egyszer szálltam tömegközlekedésre Párizsban, de azt is úgy megbántam, hogy a kétéves gyereket soha egy percre nem ültettem újra babakocsiba. Inkább rászoktattam a hosszú sétákra és a lépcsőzésre.
Tudniillik a párizsi metrókhoz gyakran nem járnak liftek. A lépcsők pedig még akkor is folytatódnak, mikor az ember már megvan róla győződve, hogy ennél a szintnél már nincsen lejjebb. Egy gyerekkel teli babakocsit fel-le rángatni ezeken a végeláthatatlan lépcsőzeteken pedig szinte cirkuszi mutatványnak minősíthető.
Kezdett bennem megfogalmazódni: szeretnék egy ilyen babakocsit!
Lassan ki is nyomoztam, hogy ez a francia BabyZen cég által készített YOYO babakocsi, amelyet egy Julien Chaudeurge nevű francia apuka és Jean-Michel nevű tervező édesapja álmodott meg és dobott piacra 2012-ben, hasonló okok miatt, mint amiket felsoroltam.
Végignéztem egy csomó videót és teljesen meggyőztem magam, hogy erre nekünk szükségünk van. A gond már csak az volt, hogy az ára is elég „francia-dizájnos”. Így ki kellett találnom, hogyan győzöm meg a közgazdász férjemet arról, hogy ez a befektetés még akkor is meg fog számunkra térülni, ha a jövőben már nem lesz több gyerekünk.
A végső lökést itt élő magyar barátaink adták meg, akik egy parki séta során, nemcsak elég meggyőzően demonstrálták a babakocsi praktikusságát, hanem azt is elárulták, hogy hol van az a babadiszkont, ahol jelentős összeget spórolhatunk azzal, ha kiváltjuk a törzsvásárlói kártyát. Abban a pillanatban eldöntöttem: babadiszkont törzsvásárlók leszünk. Ez a gondolat még engem is megrázott, ugyanis vásárolni utálok, nem vagyok költekező típus, és a divatőrületek követése sem áll hozzám túl közel.
Aztán a második terhességem nyarán hazarepültünk. A párizsi reptéren az előttünk álló családtól megkérdezte a beszállást intéző légiutaskísérő, hogy a babakocsi, amiben a kisgyerek fekszik YOYO-e? A bólogató szülőknek egyből intettek is, hogy akkor indulhatnak fel a repülőre. A nő kivette a gyereket, a férfi összecsapta a babakocsit, aztán odabent a gépen szépen becsúsztatta a fejük felé a csomagtartóba. Ekkor láttam, hogy a férjem arcán is megcsillant valami, ami éltette bennem a reményt.
Tudtam, hogy a végső érvemet minél előbb be kell dobjam, s hála Istennek az egyik párizsi baba-mama Facebook csoportban megláttam, hogy a használt YOYO-kért mennyit kérnek a helyi anyukák: „Te, ezeket szinte az eredeti vételáron lehet eladni” – lelkendeztem, s pár hónapra rá már a babadiszkontban válogattunk.
Hogyan jöttem rá arra, hogy lopják a YOYO-kat?
Szintén ebben a párizsi baba-mama csoportban olvastam egy felbőszült anyuka bejegyzését, miszerint egy múzeumlátogatás során lerakatták vele a babakocsit a ruhatárban. A látogatás végén rémülten tapasztalta, hogy nincs mibe ültetni a gyerekét, mert a YOYO-t bizony ellopták. A múzeum dolgozói semmi felelősséget nem vállaltak.
Az anyuka aztán az egész hercehurcáról tudósította csoportot: mit mondtak a rendőrségen, mit írt a múzeum vezetőségének stb. A posztja alatt a többiek pedig arról csevegtek, hogy az övékét honnan - a lakások folyosójáról, vagy éppen a bölcsőde elől - lopták el.
Idén májusig már 270 babakocsit loptak el a főváros környékéről, amelyeknek túlnyomó része YOYO. A lopások száma azonban 2019-ben volt a legmagasabb, akkor pontosan 773 párizsi kisgyermeket fosztottak meg a négy kerekétől.
Pont ebben a rekorddöntögető évben történt meg velem az az eset, amelyen a szomszédom még mindig röhög. Elindultam az iskolába felvenni az idősebb gyereket. A kicsit kitoltam a házból az autóig, az autóba betettem a gyereket és elhajtottam. Mikor megérkeztem az iskola elé meglepve tapasztaltam, hogy nincs a csomagtartóban a babakocsi. Azért nem volt ott, mert nem raktam bele.
Otthagytam a járdaszélen a házunk előtt. Ekkor egy percig megbántam, hogy valaha elolvastam a múzeumozó nő esetét és a posztja alatt lévő (legalább) 263 szörnyű kommentet. Félájultan hívtam a szomszédot, hogy rohanjon le az utcára, s nézze meg ott van-e még a kocsi. Ott volt. A szomszéd csak röhögött. Könnyen tette, hiszen ő sosem volt még tagja semmiféle baba-mama csoportnak és azt sem tudhatta, hogy nekem mennyi győzködésbe és eurómba került az a YOYO.
Az elmúlt két év során a babakocsit azonban jól kihasználtuk, amíg lehetett, vittük repülni és több ezer kilométert tologattuk a parkban is. Sokáig attól tartottam, hogy mire az eladásra kerül a sor, olyan agyonhasznált állapotban lesz, hogy a vásárlás mellett szóló egyik fő érvem már nem lesz valós.
De nem félek már ettől sem. Nemrég ugyanis azon kaptam a férjem, hogy egy padon ülve a babakocsiban (vagy az abban alvó gyerekben) gyönyörködik. „Te, néha elgondolkozom, hogy mennyivel könnyebbé tette ez a babakocsi az életünket!” - mondta, majd hozzátette: „Ez minden pénzt megért!”
S azt hiszem rajta kívül ezt nagyon jól tudja több ezer másik párizsi szülő és babakocsitolvaj is.
