Álomidők Párizsban

„A franciák szeretet nélkül készítik a kávét!” – mondta keserűen a férjem egyik olasz kollegája, miután belekóstolt a munkahelyi kávézó eszpresszójába. A szája lebiggyedt, láthatóvá vált arcán az a fajta szenvedés, amelyet csak egy rossz kávé okozhat egy olasz számára.

A férjem ausztrál. Az Egyesült Államok mellett Ausztráliából – főleg az eszpresszóimádó olasz diaszpórából – indult ki a kétezres évek elején a kávézás reneszánsza, az úgynevezett specialty coffee mozgalom, amely most már elterjedt szinte az egész nyugati világban. Sajnos én – aki kotyogós-feketén szocializálódott büszke koffeinabsztinens voltam – Melbourne-ben mégis rászoktam a kávéra, de ember legyen a talpán, aki a krémes-selymes, jó illatú flat white-oknak ellen tudott volna állni.

Annyit elmondhatok, hogy jelentősen megnehezíti mind egy olasz, mind egy ausztrál számára a párizsi létet, hogy a franciák nagy részét valahogy tényleg hidegen hagyja a kávé minősége. A gallok nem azért isznak kávét, hogy élvezzék, kizárólag a csészényi ital lehajtása utáni dopaminra utaznak.

Egy csésze zoknilét tejjel, s’il vous plaît!

Hiába tarkítják az utcákat, tereket kávézók, brasserie-k, bárok, ha a café-au-lait hazájában a fekete löttynek, amelyet az elegánsan öltözött pincérek a kis kerek asztalra helyeznek, olyan íze van, mint a felmelegített zoknilének. A franciák a köznyelvben tudniillik gyakran zoknilének, azaz jus de chausette-nek nevezik a rossz zacclevet. Ez az elnevezés az 1870-es évekből ered, amikor a francia–porosz háborúban kávéfőző híján a gyalogság zokniba töltve szűrte le a kávébabfőzetet. Annak ellenére hogy ma már mindenhol adottak az ennél jobb körülmények egy jó kávé elkészítésére, az elnevezés sok helyütt mai napig megállja a helyét.

Ha beül az ember egy csodaszép helyre, mondjuk egy híres-neves cukrászdába, nem szokatlan, hogy a drága, kézzel készített gesztenyebomba mellé kért kávét automata gépből kapja: egyetlen gomb megnyomásával készül.

A legjobb tereken vagy a legszebben dekorált kávézók hangulatán is nagyot ront a kávé minősége. Hiába a gyönyörű, Gatti házban készült rattanszék, az árnyas terasz, ha keserű szájízzel távozik a vendég, egy olyan európai fővárosban, ahol egy szicíliai bevándorlónak köszönhetően már 1686-ban megnyílt az első, Napóleon és Marie-Antoinette által is gyakran látogatott és ma is üzemelő kávéház (Café Procope).

A Starbucks virágzása Franciaországban

Míg a kávésznobság ausztrál nagyvárosaiban az amerikai Starbucks kávé olyan szinten leszerepelt, hogy be kellett zárniuk szinte az összes cukros, gejles, kávénak álcázott, folyékony desszertet áruló üzletet, addig Párizsban virágoznak a Starbucksok. (Franciaországban 2017-ben 132, míg Ausztráliában már csak 22 üzemelt.) Sokáig ha meg akartam inni egy szójatejes kapucsínót, nekem is csak ez az üzletlánc maradt opcióként, hiszen ha a francia teraszokon rákérdeztem, van-e valamiféle alternatív tejük, úgy néztek rám, mintha megőrültem volna. Nem mellesleg a legtöbb helyen a felhasznált tehéntej is csak tartós tej, ami nem ad igazán élvezetes ízélményt.

A minőségi kávézás élménye

Az utóbbi évtizedben a kávézás új hullámának köszönhetően azonban itt is egyre jobban megsokasodtak – természetesen ausztrál, új-zélandi vagy amerikai expatvállalkozóknak köszönhetően – a jobb kávé minőségére fókuszáló specialty kávézók. Ezeken a helyeken a tej, a növényi alapú tej és a felhasznált víz minősége ugyanúgy számít, mint az, honnan szerzik be, hogyan pörkölik és milyen gépen főzik le vagy szűrik át a kávébabot. A baristáikat szigorú képzésnek teszik ki, így oda tudnak figyelni a víz hőfokára, a gép nyomására, illetve még a latte-artra is, ami annyit tesz, hogy felhabosított tejből szép formákat tudnak a kávé tetejére varázsolni. Ez így összeségében olyan kávéélményt ad, amely érezhető a csészében található nedű ízén – de persze mindezt meg is kell fizetni.

Talán ezért is indulhatott el minden Ausztráliából, ahol a nagy pénzügyi válság sem okozott akkora nehézségeket, mint máshol, így az Aussie-k már évek óta hajlandók legalább négy (900 forint), de gyakran akár öt-hat dollárt is kiadni egy-egy csésze tejeskávéért.

Párizsban nem nehéz a kávéabsztinencia

A mi kis külvárosunk azonban olyan messze van a jó kávéházaktól, mint Melbourne Párizstól. Persze ez túlzás, de tény és való, hogy Párizs nyugati kerületeiben nem sok minőségi kávézó található. Így legalább fél órát kellett utaznom a bobók (bourgeois-bohemian) kerületeibe, ha az Ausztráliában megszokott minőségű kapucsínót akartam inni. Mivel az otthoni kávéfőzőmmel nem tudtam elérni a specialty kávék finomsági szintjét, illetve a kapszulás kávé környezetszennyező hatásának sem örültem, a napi szintű kávézástól cakompakk elment a kedvem. Ha beülök valahova, már csak teát kérek mézzel és citrommal, mert azt nagyon nehéz elrontani.

A döntésemet megerősítette, amikor elolvastam a Michael Pollan könyvéből megjelent részletet a The Guardianben, amelyben az író elmeséli, milyen volt a mindennapi fekete nélkül élni. Pollan szerint a kávé alapvetően drog, amelynek fogyasztása „annyira elterjedt, hogy könnyű figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a bekoffeinozott állapot nem az alap-, hanem valójában módosult tudatállapot.” A férfi, aki kávé nélkül olyan tompa volt, mint egy „kihegyezetlen ceruza”, azt írja, hogy a koffein – bár rengeteg pozitív hatással rendelkezik – megfosztja az embereket a mély alvásélménytől, ami akár az életüket is megrövidítheti.

Ha ez igaz, akkor a párizsi zoknilének köszönhetően most épp életem meghosszabbításán dolgozom.

Paris Coffee Show

Azonban nemrég ijedten láttam, hogy idén szeptemberben először kávékiállítást rendeztek a francia fővárosban Paris Coffee Show néven. Egyből elkezdtem aggódni: mi lesz, ha mégis átsöpör Párizson a kávéforradalom? Ha a koffeinfüggők megvilágosodnak, és ugyanazért a négy euróért egy csészényi zoknilé helyett – emberi jogaikra hivatkozva – igazi latte-artos Marzocco géppel készített kapucsínót követelnek majd? Mert ha Párizsban már Kávéshow-t tartanak, bármi bekövetkezhet. Innen már csak egy lépés, és gombaként fognak elszaporodni Franciaországban a minőségi kávézók. Akkor jaj nekem (és a pénztárcámnak), mert akkor biztos, hogy visszaszokom.

A kávé mint drog

Mostanában csak akkor iszom kávét, ha eljutok valamelyik kedvenc specialty kávézómba. Ilyenkor egy pár korty után már sorolom is a jövőre vonatkozó terveimet, és szinte az egész világot pozitívan látom. A férjem mindig elképedve konstatálja: „Most tényleg elhiszem, hogy a kávé drog, mert rajtad, egy absztinensen valóban megfigyelhető, mekkora a hatása.”

De ennek a hatásnak nemcsak az absztinencia a feltétele, hanem az is, hogy vagy szeretettel, vagy legalább egy kis szakértelemmel főzzék le azt a csészényi varázsitalt.

Miközben odahaza előválasztások zajlottak, Franciaországban is szavazásokkal foglalkoztunk. Mert itt, ha nem is parlamenti, de iskolai-óvodai választásokról szól minden évben az ősz eleje. El is határoztam, hogy be fogom mutatni, hogyan szoktatják hozzá a gyerekeket már az általános iskola alsó tagozatában ahhoz, hogy gyakorolják demokratikus jogaikat, kötelezettségeiket.

Alighogy megkezdődik az új tanév, a gyerekek üzenőfüzetei megtelnek az iskolai szülői szövetségek brossúráival. A különböző értékek köré szinte pártszerűen csoportosuló egyesületek először új tagokat toboroznak, aztán pár héttel később már küldik is a kampányanyagaikat.

Iskolánként változó, hol milyen szövetségek léteznek, de a két legnagyobb országos tömörülés a Szülők Tanácsának Szövetsége, azaz az FCPE (Fédération des conseils de parents d'élèves) és az Állami Oktatásban Részt Vevő Diákok Szüleinek Szövetsége, azaz a PEEP (Fédération des parents d'élèves de l'enseignement public), akik azért versengenek, hogy minél több helyet szerezzenek meg a szülői képviselő-testületben.

A szülők képviselő-testülete és az ingyenes menzakóstolás

Egyszer én is szülői képviselő-testületi tag lettem az óvodában. Attól tartok, azért, mert nem értettem, mire kértek fel, és véletlenül igent mondtam. Mindenesetre arra pont alkalmas volt a nyelvtudásom, hogy borítékokba csomagoljam a választócédulákat, hogy szavazatokat számláljak és popcornt áruljak az év végi iskolai búcsúban.

Azonban a szülői képviselet nem csak ebből áll. Jade Ghieu már évek óta aktív képviselő iskolánkban, ezért megkértem, meséljen arról, mi is a testület feladata.

„A szülői képviselő-testület feladata, hogy kapcsolatot teremtsen a szülők, az igazgató és a polgármesteri hivatal között. Franciaországban sok mindent, például a menzát, valamint az iskola előtti és utáni napközit is a helyi önkormányzat (mairie) irányítja. Az óvodákban például a dadusokat is az önkormányzat alkalmazza” – mondta el Jade.

A szülői képviselet tagjai például bármikor kérelmezhetik az önkormányzattól, hogy kóstolót rendezzen számukra az iskola menzáján. Ezt nagyon vártam, amikor tag voltam, de pont aznap lettem influenzás. Most is egy vírus állja útját a kóstolásoknak, Jade panaszkodott is:

„A szülői testület minden évben elmegy a menzára, hogy megkóstolja az ételt. Aztán elmondják a tanácsnak, hogy kell-e módosítást tenni. Tavaly azonban lecserélték a menza szállítóját, és lekerült egy fogás a menüről (korábban egy előétel, egy főétel és két desszert – sajt és édesség – volt, de mostanra levették az előételt). Azt mondják, hogy nem változtattak a mennyiségen, de mivel Covid volt, egyelőre még nem tudtuk kipróbálni.”

Az iskolatanácsot sok szülő szerint tanácsos elkerülni

Ingyenes menzakóstolgatás ide vagy oda, a legtöbb szülő mindent megtesz, nehogy bárki is felkérje a képviselői feladatra, pedig évente csak háromszor kell részt venni az iskolatanács gyűlésén. Az iskolatanács hozza meg az intézménnyel kapcsolatos fontos döntéseket, például itt döntenek az iskola belső szabályzatáról és itt fogadják el az új projekteket is. Az iskolatanácsban részt vesz az igazgató, az összes tanár, illetve az önkormányzat és a szülői szövetség képviselői. A mi iskolánkban tizenhárom osztály van, így a szülői szövetség tizenhárom tagú. Ebből idén az FCPE hat helyet nyert, míg egy független szervezet hetet.

Minden gyermek szülei egy-egy szavazatot adhatnak le a szervezetekre.

Most már azoknak a csoportjába tartozom, akik távolról, de mély tisztelettel adóznak a képviselősködést bevállalóknak.

Osztályok diákképviselete és az osztályok tanácsa

Ezért is okozott meglepetést, hogy – nyilván empirikus élmények hiányában – az alsós lányomnak hirtelen nagyon fontos lett az osztályképviselői státusz megszerzése.

Miután elköltözött az a barátnője, aki mögött évekig csak osztályképviselő-helyettes lehetett, joggal reménykedett abban, hogy idén talán megválaszthatják. Ez a tisztség alsó tagozatban még nem jár komoly feladattal, inkább a felsőben és a gimnáziumban válik fontossá, hiszen ezek a diákok részt vehetnek az osztálytanács gyűlésein a tanárokkal, az igazgatóval és a szülői munkaközösség tagjaival, és beleszólásuk lehet a diákok bizonyítványába is.

Múlt héten a gyerekeknek posztert kellett készíteniük, amelyen jól látható módon szerepelnie kellett a kampányprogramjuknak. A lányom megígérte, hogy ha rá szavaznak, elintézi, hogy könnyebb legyen a táskájuk (ne kelljen mindent magukkal hordozni, csak azokat a füzeteket, amelyekben lecke van), hogy több ének- és rajzóra legyen (jelenleg egy sincs), többet tornázhassanak és több gyep legyen az udvaron (jelenleg egy pár fa árválkodik a betonudvar mellett), és azt is el akarta intézni, hogy a szünetben a tanárok felügyeljék az udvar azon részét, ahol a legtöbben rosszalkodni szeretnek (itt kobozzák el a gyerekek egymástól az üveggolyókat).

Az osztályban be kellett mutatni a programjukat a plakátjuk segítségével. A lányom azt mondta, izgult, remegett a hangja.

Aztán mindenki szavazhatott. Most minden diáknak csak egy szavazata volt, de ha bármilyen iskolai versenyre kell továbbjuttatni valakit az osztályból, mindenki két szavazattal rendelkezik. Nem a tanárok választják be a diákokat a szavaló- vagy szépkiejtési versenyek iskolai döntőjébe, hanem saját osztálytársaik. Azért van két szavazatuk, mert a tanárok nyilvánvalónak gondolják, hogy egyet úgyis saját magukra adnak le a gyerekek.

Az osztályképviselő-választást Jade lánya nyerte. A lányom csak a helyettes helyettese lett. A nyertes öt, ő három szavazatot kapott. Egész délután sírt. Először azzal próbáltam vigasztalni, hogy elmondtam neki, hogy a helyettes gyerek nemsokára elköltözik, ezért hamarosan ő lehet a helyettes. Jade azzal vigasztalt, hogy az ő lánya tavaly alig kapott szavazatot, és ő is nagyon szomorkodott. Idén azonban valóra vált az álma.

Mi a módja, hogy az iskolában szavazatokat nyerjenek a diákok?

Az igazi vigaszt egy hatalmas csalódás hozta meg.

Egy anyukával beszélgetve kiderül, hogy tavaly a lánya volt osztályának a képviselője. Gratulálok neki. Azt mondja, nem volt olyan nagy teljesítmény, csak tudni kell, hogyan kell csinálni. A lánya például üveggolyót adott a potenciális szavazóknak ajándékba, és sült krumplit ígért nekik a menzára. Mások pedig idén is cukorkát osztogattak.

Elmondja azt is, hogy a kislány aztán nagyon megbánta, hogy ő nyert, mert halálra unta magát a gyűléseken, és soha többé nem akar újra képviselő lenni. Idén még posztert sem készített, nehogy véletlenül bejusson.

Nevetni kezdek, és a naivitásomat okolom a gyerekem sikertelenségéért.

„Hiába! – mondja – A választóknak csak ígérni kell valami szépet, valami jót, valamiféle cukorkát vagy üveggolyót. A szavazókat le kell kenyerezni! Szerintem már idén kezdj el üveggolyókat vásárolni!”

Az utolsó fordulat

Kissé csalódottan itt akartam befejezni a történetet, közben arra kértem az ismerőseimet, hogy küldjenek fotókat a választásokon induló gyerekek plakátjairól. Így kaptam meg Stella plakátját, amelyre a kislány cukorkákat ragasztott, és cukorkaosztást ígért minden péntekre a menzán.

Az anyuka hozzátette, hogy a plakát a fényképezés óta már nem így néz ki, mert a tanítónő letépte a cukrokat a poszterről, és azt mondta, finomságot nem szabad ígérni szavazatért cserébe, mert az csalás.

Úgy tűnik, hogy a gyerekek tényleg a saját bőrükön, szinte játszva tanulják meg a demokratikus szabályokat. Legalább nem felnőttkorukban tapasztalják meg mindazt, ami megtörténhet még egy demokratikus választás során is. Így később, kevésbé naivan valószínűleg nem lesznek annyira könnyen lekenyerezhetők és talán kevésbé lesznek majd megvezethetők.