„A franciák szeretet nélkül készítik a kávét!” – mondta keserűen a férjem egyik olasz kollegája, miután belekóstolt a munkahelyi kávézó eszpresszójába. A szája lebiggyedt, láthatóvá vált arcán az a fajta szenvedés, amelyet csak egy rossz kávé okozhat egy olasz számára.
A férjem ausztrál. Az Egyesült Államok mellett Ausztráliából – főleg az eszpresszóimádó olasz diaszpórából – indult ki a kétezres évek elején a kávézás reneszánsza, az úgynevezett specialty coffee mozgalom, amely most már elterjedt szinte az egész nyugati világban. Sajnos én – aki kotyogós-feketén szocializálódott büszke koffeinabsztinens voltam – Melbourne-ben mégis rászoktam a kávéra, de ember legyen a talpán, aki a krémes-selymes, jó illatú flat white-oknak ellen tudott volna állni.
Annyit elmondhatok, hogy jelentősen megnehezíti mind egy olasz, mind egy ausztrál számára a párizsi létet, hogy a franciák nagy részét valahogy tényleg hidegen hagyja a kávé minősége. A gallok nem azért isznak kávét, hogy élvezzék, kizárólag a csészényi ital lehajtása utáni dopaminra utaznak.
Egy csésze zoknilét tejjel, s’il vous plaît!
Hiába tarkítják az utcákat, tereket kávézók, brasserie-k, bárok, ha a café-au-lait hazájában a fekete löttynek, amelyet az elegánsan öltözött pincérek a kis kerek asztalra helyeznek, olyan íze van, mint a felmelegített zoknilének. A franciák a köznyelvben tudniillik gyakran zoknilének, azaz jus de chausette-nek nevezik a rossz zacclevet. Ez az elnevezés az 1870-es évekből ered, amikor a francia–porosz háborúban kávéfőző híján a gyalogság zokniba töltve szűrte le a kávébabfőzetet. Annak ellenére hogy ma már mindenhol adottak az ennél jobb körülmények egy jó kávé elkészítésére, az elnevezés sok helyütt mai napig megállja a helyét.
Ha beül az ember egy csodaszép helyre, mondjuk egy híres-neves cukrászdába, nem szokatlan, hogy a drága, kézzel készített gesztenyebomba mellé kért kávét automata gépből kapja: egyetlen gomb megnyomásával készül.
A legjobb tereken vagy a legszebben dekorált kávézók hangulatán is nagyot ront a kávé minősége. Hiába a gyönyörű, Gatti házban készült rattanszék, az árnyas terasz, ha keserű szájízzel távozik a vendég, egy olyan európai fővárosban, ahol egy szicíliai bevándorlónak köszönhetően már 1686-ban megnyílt az első, Napóleon és Marie-Antoinette által is gyakran látogatott és ma is üzemelő kávéház (Café Procope).
A Starbucks virágzása Franciaországban
Míg a kávésznobság ausztrál nagyvárosaiban az amerikai Starbucks kávé olyan szinten leszerepelt, hogy be kellett zárniuk szinte az összes cukros, gejles, kávénak álcázott, folyékony desszertet áruló üzletet, addig Párizsban virágoznak a Starbucksok. (Franciaországban 2017-ben 132, míg Ausztráliában már csak 22 üzemelt.) Sokáig ha meg akartam inni egy szójatejes kapucsínót, nekem is csak ez az üzletlánc maradt opcióként, hiszen ha a francia teraszokon rákérdeztem, van-e valamiféle alternatív tejük, úgy néztek rám, mintha megőrültem volna. Nem mellesleg a legtöbb helyen a felhasznált tehéntej is csak tartós tej, ami nem ad igazán élvezetes ízélményt.
A minőségi kávézás élménye
Az utóbbi évtizedben a kávézás új hullámának köszönhetően azonban itt is egyre jobban megsokasodtak – természetesen ausztrál, új-zélandi vagy amerikai expatvállalkozóknak köszönhetően – a jobb kávé minőségére fókuszáló specialty kávézók. Ezeken a helyeken a tej, a növényi alapú tej és a felhasznált víz minősége ugyanúgy számít, mint az, honnan szerzik be, hogyan pörkölik és milyen gépen főzik le vagy szűrik át a kávébabot. A baristáikat szigorú képzésnek teszik ki, így oda tudnak figyelni a víz hőfokára, a gép nyomására, illetve még a latte-artra is, ami annyit tesz, hogy felhabosított tejből szép formákat tudnak a kávé tetejére varázsolni. Ez így összeségében olyan kávéélményt ad, amely érezhető a csészében található nedű ízén – de persze mindezt meg is kell fizetni.
Talán ezért is indulhatott el minden Ausztráliából, ahol a nagy pénzügyi válság sem okozott akkora nehézségeket, mint máshol, így az Aussie-k már évek óta hajlandók legalább négy (900 forint), de gyakran akár öt-hat dollárt is kiadni egy-egy csésze tejeskávéért.
Párizsban nem nehéz a kávéabsztinencia
A mi kis külvárosunk azonban olyan messze van a jó kávéházaktól, mint Melbourne Párizstól. Persze ez túlzás, de tény és való, hogy Párizs nyugati kerületeiben nem sok minőségi kávézó található. Így legalább fél órát kellett utaznom a bobók (bourgeois-bohemian) kerületeibe, ha az Ausztráliában megszokott minőségű kapucsínót akartam inni. Mivel az otthoni kávéfőzőmmel nem tudtam elérni a specialty kávék finomsági szintjét, illetve a kapszulás kávé környezetszennyező hatásának sem örültem, a napi szintű kávézástól cakompakk elment a kedvem. Ha beülök valahova, már csak teát kérek mézzel és citrommal, mert azt nagyon nehéz elrontani.
A döntésemet megerősítette, amikor elolvastam a Michael Pollan könyvéből megjelent részletet a The Guardianben, amelyben az író elmeséli, milyen volt a mindennapi fekete nélkül élni. Pollan szerint a kávé alapvetően drog, amelynek fogyasztása „annyira elterjedt, hogy könnyű figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a bekoffeinozott állapot nem az alap-, hanem valójában módosult tudatállapot.” A férfi, aki kávé nélkül olyan tompa volt, mint egy „kihegyezetlen ceruza”, azt írja, hogy a koffein – bár rengeteg pozitív hatással rendelkezik – megfosztja az embereket a mély alvásélménytől, ami akár az életüket is megrövidítheti.
Ha ez igaz, akkor a párizsi zoknilének köszönhetően most épp életem meghosszabbításán dolgozom.
Paris Coffee Show
Azonban nemrég ijedten láttam, hogy idén szeptemberben először kávékiállítást rendeztek a francia fővárosban Paris Coffee Show néven. Egyből elkezdtem aggódni: mi lesz, ha mégis átsöpör Párizson a kávéforradalom? Ha a koffeinfüggők megvilágosodnak, és ugyanazért a négy euróért egy csészényi zoknilé helyett – emberi jogaikra hivatkozva – igazi latte-artos Marzocco géppel készített kapucsínót követelnek majd? Mert ha Párizsban már Kávéshow-t tartanak, bármi bekövetkezhet. Innen már csak egy lépés, és gombaként fognak elszaporodni Franciaországban a minőségi kávézók. Akkor jaj nekem (és a pénztárcámnak), mert akkor biztos, hogy visszaszokom.
A kávé mint drog
Mostanában csak akkor iszom kávét, ha eljutok valamelyik kedvenc specialty kávézómba. Ilyenkor egy pár korty után már sorolom is a jövőre vonatkozó terveimet, és szinte az egész világot pozitívan látom. A férjem mindig elképedve konstatálja: „Most tényleg elhiszem, hogy a kávé drog, mert rajtad, egy absztinensen valóban megfigyelhető, mekkora a hatása.”
De ennek a hatásnak nemcsak az absztinencia a feltétele, hanem az is, hogy vagy szeretettel, vagy legalább egy kis szakértelemmel főzzék le azt a csészényi varázsitalt.
