Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Álomidők Párizsban

A Jardin D’Acclimatation ringlispílje 2019 júniusában
A Jardin D’Acclimatation ringlispílje 2019 júniusában

Nem ősszel kellene vidámparkokról írni, de úgy elkényeztette a vénasszonyok nyara a párizsiakat, hogy senkinek sem jutott még eszébe, hogy felhagyjon a hétvégi piknikezéssel, teraszon étkezéssel vagy a vidámpark-látogatással. Talán a klímaváltozás az oka, hogy a párizsi gyerekek még ősszel is a boulogne-i erdőben található Jardin D’Acclimatationban ugrálnak a szökőkutakban. De vajon hol tart a klímaharcban a híres akklimatizációs kert?

Amikor még abban a korban éltünk, amikor a magyar családok könnyedén átugorhattak Párizsba egy hétvégi disneylandi látogatásra, gyakran ültek a repülőn mögöttem Mickey- és Minnie-fület viselő kisfiúk, kislányok. Néha szóba is elegyedtünk, amit a szülők később igencsak megbántak. Ilyenkor ugyanis megesett, hogy elmondtam: Euro Disney-ben az étel drága és rossz, a teraszos éttermek asztalai szemétkupaccal vannak tele, a karakterek gyakran nem is láthatók, minden egyes attrakció előtt órákat kell várni, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az amerikai Disney-re jellemző, vendégorientált mosolykultúra egyáltalán nem honos a franciáknál.

Tudta-e, hogy a Louis Vuitton vidámparkot üzemeltet Párizsban?

Hogy ne rontsam el teljesen a turistacsaládok kedvét, ilyenkor gyorsan hozzátettem, hogy ha már Párizsban járnak, vigyék el a gyerekeket az igazi párizsi vidámparkba, a boulogne-i erdőben található Jardin D’Acclimatationba, hiszen az akklimatizációs kert (a kert igazgatójának szavaival élve) igazi párizsi szimbólum, amely „örök és modern”. A helyiek már évtizedek óta késő őszig, vagy amíg az időjárás engedi, Disneyland helyett leginkább ide viszik a gyerekeiket.

A parkba kisvasúton lehet berobogni az egyik oldalon, egy másik kapu mellett pedig ott virít a Frank Gehry által tervezett vitorlás épület, amely otthont ad a Louis Vuitton Fondation múzeumának is.

Ha már Louis Vuitton, akkor el kell mondani, hogy a III. Napóleon császár és Eugénia császárné által megálmodott és a kor kiváló párizsi szakemberei által (Jean-Charles Alphand mérnök, Jean-Pierre Barillet-Deschamps tájépítész és Gabriel Davioud építész), a főváros átalakításáról híres Haussmann báró vezetésével megvalósított parkot 1984 óta az LVMH (Louis Vuitton Moët Hennessy) luxusmárkacsoport kezeli. Pontosabban a cég a Compagnie des Alpes nevű, vidámparkokat és síközpontokat fejlesztő céggel közösen felelős a parkért, amely partnerségben nyolcvanszázalékos részesedéssel rendelkezik.

A párizsi hatóságok 2017-ben megújították az LVMH koncessziós szerződését, amely huszonöt évre szól. A cég akkor egyből meg is kezdte a park felújítását, amit 2018-ra fejezett be.

A Louis Vuitton Fondation épülete 2017. február 23-án
A Louis Vuitton Fondation épülete 2017. február 23-án

Az állatok akklimatizációjára hivatott kertben egykor humánzoo is létezett

„A londoni Hyde Park mintájára épült kertnek az volt az eredeti küldetése, hogy »akklimatizálja« a világ minden tájáról származó állat- és növényvilágot, valamint bemutassa a távoli civilizációkat és kultúrákat” – büszkélkedik az LVMH a kerttel honlapján. Azzal azonban nincs mit büszkélkedni, hogy az 1860 októberében megnyitott parkban 1877-től egészen 1912-ig bizony emberzoo is működött, amely „etnológiai kiállításként” rendszeresen mutatott be embereket is, főleg núbiaiakat, hottentottákat, szomáliaikat, zulukat sőt még inuitokat is. Az emberek kiállítása hatalmas közönséget vonzott.

Hottentottákat állítottak ki az 1870-es években a Jardin D’Acclimatationban
Hottentottákat állítottak ki az 1870-es években a Jardin D’Acclimatationban

Szerencsére mára nem kell ilyen embertelen mutatványokra hagyatkozni ahhoz, hogy évente körülbelül harmincezer látogatót szórakoztasson a majd húszhektáros zöldterülettel, tizenhat étteremmel, négy hullámvasúttal, negyven attrakcióval, háromszáz utcaművésszel és legalább ötszáz különféle házi- és egzotikus állattal rendelkező park. Elég csali az, hogy itt a helyiek felfedezhetik a XIX. századból rájuk maradt világ egy darabját, például a ringlispíl díszítései, a körhintákból áradó zene és a bábszínház történetein keresztül, amelyek generációkon át beépültek a párizsiak közös tudatába, memóriájába.

Modern és hagyományos, de nem környezetbarát

A legutóbbi felújítás után tényleg modernebbé, használhatóbbá vált a kert a mai gyerekek és családok számára, miközben megtartotta eredeti stílusát, hangulatát. A renoválás utáni első látogatásunkkor azonban szomorúan láttam, hogy hiába öltek több mint hatvanmillió eurót a hely korszerűsítésébe, ha az éttermek asztalain továbbra is hatalmas mennyiségben áll a szemét. Hiába jártunk egy luxuscég által üzemeltetett, felújított vidámparkban, amely Párizs egyik büszkesége, mi is annyi műanyagot hagytunk magunk után, mint egy disneylandi gyorsétteremben. Igaz, itt nem hamburgert és sült krumplit, hanem lazacos baguette-et és quinoasalátát vettünk, desszertnek pedig gyümölcssaláta és joghurt volt, de mind-mind be volt csomagolva.

Feldühödtem. Ahhoz, hogy az ember valamilyen módon környezettudatos(abb)an nevelje a gyerekeit, muszáj mindenhova egy nagy hátizsákban magával hordoznia a fél spájzot méhviasszal bevont zacskókba és alumínium ételhordóba pakolva, több liter, csapvízzel megöltött flakon társaságában? Ha egy környezetbarát szülő szeretne egy egész napot egy luxuscég által fenntartott vidámparkban tölteni úgy, hogy esetleg fel is ülne a gyerekekkel a körhintára, akkor azt a konyhával a hátán hogyan tegye? Ha egy ilyen helyen csak és kizárólag műanyagba csomagolt ételt lehet venni, az vajon kinek a felelőssége? Még a szemetes fickót is megállítottam, hogy kifaggassam, létezik-e szelektív hulladékgyűjtés a parkban. A válasza az volt, hogy minden egy helyre megy.

A 2018-as felújítás után a körhinták is modernebbek lettek, de megtartották a retrostílust
A 2018-as felújítás után a körhinták is modernebbek lettek, de megtartották a retrostílust

Egy ilyen hatalmas zöld park igazán lehetne „zöldebb”

Bár otthon sem élek a nulla hulladék szabályai szerint, és az sem mondható el, hogy én vagyok a legtudatosabban vásárló édesanya, aznap este mégis billentyűzetet ragadtam, és írtam Messengeren a parknak. Elmondtam, hogy mennyire szeretünk ide járni, de nagyon elszomorodtam, hogy a felújítások ellenére minden étterem előtt áll a szemét, nincs szelektív gyűjtés, pedig ezt a hatalmas zöldterületet igazán fel lehetne használni arra, hogy környezettudatosságra tanítsák, neveljék az odajáró gyermekeket. A Louis Vuittonnak talán futná is erre. A férjemet is rávettem, hogy küldjön nekik egy hasonló üzenetet.

A felújítás után még 2019 nyarán sem volt szelektív hulladékgyűjtés a vidámparkban
A felújítás után még 2019 nyarán sem volt szelektív hulladékgyűjtés a vidámparkban

Nem történt semmi. Választ sem kaptunk. A park bezárt télre, aztán jött a Covid, és vissza sem tértünk egészen idén őszig. Bár vittünk magunkkal szűrt csapvizet kulacsban, előre becsomagolt szendvicseket, mégis beültünk egy délutáni teára az egyik kávézóba.

Akkor hirtelen feltűnt, hogy hiányzik az asztalról a műanyag kupac. A gyümölcssalátát és a joghurtot kis üvegpohárban adták, az evőeszközök bambuszból készültek, és műanyag pohár helyett kartonpoharat adtak az üdítőkhöz.

Amikor a híres Guignol- – Vitéz László stílusára emlékeztető – bábelőadásra igyekeztünk, megpillantottam egy kisvonatot. Nem azt, amelyik az erdőből hozza be a látogatókat, annál kisebbet, zöldebbet. Közelebbről láttam csak, hogy az egyik vagonon egy béka, a másikon egy sárkány, a harmadikon pedig egy ló díszeleg. Óriásira tátott szájukba kellett bedobni a szemetet. Szelektív hulladékgyűjtés! – kiáltottam örömömben.

„Csökkentsük, használjuk és hasznosítsuk újra!”

Hazaérve ismét billentyűzetet ragadtam, és rákerestem a vidámpark sajtóközleményeire. Az idén októberben közzétett nyomtatvány egyik oldalának ez a címe: Csökkentsük, használjuk és hasznosítjuk újra! Ebben leírják, hogy 2019 óta folyamatosan térnek át a parkban a műanyagmentes étkeztetésre, és most már a karton helyett is rendes, mosható evőeszközt fognak használni. A következő oldalon a kisvonatokról is szó esik, amelyből tíz darabot helyeztek el a kertben.

„Mindegyik vagont egy hulladékkategóriának alakítottuk ki: a piros sárkányt a műanyagoknak és a fémeknek, a zöld békát a papír és a karton számára, a szürke lovat pedig a nem újrahasznosítható hulladékoknak. A családok által gyakran látogatott Jardin d’Acclimatation ezzel az oktatási és szórakoztató kezdeményezéssel szeretné segíteni a legfiatalabbakat abban, hogy hozzászokjanak a szelektív hulladékgyűjtéshez” – áll a prospektusban.

Tévedés ne essék, nem hiszem, hogy az én üzenetem vette rá a luxusóriást arra, hogy zöldebb irányt vegyen a park üzemeltetése. Talán több köze lehet ehhez a párizsi vezetés zöldpolitikájának és az egyszer használatos műanyagok beszüntetésére alkotott és Franciaországban igen szigorúan vett uniós jogszabálynak.

Viszont miután ezt a hírt elolvastam, azt vettem észre, hogy a nap folyamán sokkal ruganyosabbak, lendületesebbek lettek a lépteim.

Talán mégis van remény?

Idén ősszel szelektív hulladékgyűjtésre alkalmas kisvonatok jelentek meg a kertben
Idén ősszel szelektív hulladékgyűjtésre alkalmas kisvonatok jelentek meg a kertben
Kilátás a La Roche-Guyon várából a Szajnára
Kilátás a La Roche-Guyon várából a Szajnára

Franciaország egyik legszebb kis falujában 2021. november 28-ig tekinthető meg a Határok című kiállítás, amely térképek, fényképek és egyéb installációk segítségével próbálja elmagyarázni a határok történelmi, földrajzi és politikai szerepét. Trianon és a mai magyar határ is látható a kiállításon.

Azért jöttünk La Roche-Guyonba, mert a férjem valahol azt olvasta, hogy a fővároshoz közeli, alig ötszáz fős település kiváló hétvégi kirándulóhely, amely rendelkezik a Franciaország egyik legszebb falva (Les Plus Beaux Villages de France) minősítéssel.

La Roche-Guyon pont olyan, mint ahogy elképzeljük: apró, kanyargós, macskaköves utcácskáin kiscica sütkérezik, a házak falait befonta a vadszőlő és a borostyán, az ablakokon színes zsalugáterek. A falunak van egy régiségekkel teli antikváriuma, egy népszerű palacsintázója, egy sarki pizzázója, egy modern teaháza, egy isteni kézműves péksége (amely saját mogyorókrémet is készít), egy árnyas, Szajna-parti korzója és bizony egy, a XII. században épült vára is.

Ebéd után elindulunk a vár felé, amelynek egy részét a domboldalból vésték ki. Első dolgunk, hogy felmászunk a toronyba. Mészkőfalba fúrt pincefolyosó vezet felfelé, a kezünk hófehér, mire felérünk. A kilátó előtt benézünk a galambházba, amelynek mészfalaiba több száz galambnak vájtak dúcot. A helyiség egyik oldala hatalmas, üveg nélküli ablak, amelyen szabadon repkedhettek ki-be a madarak. Már innen is pazar a kilátás, de a vár tetejére felmászva rálátunk a dombok között kanyargó folyóra is.

Kőfal, dombok, folyó

Ez egy Szajna-kanyar, a La Roche-Guyon-kastély kőfalain állunk, de lehetne akár a Duna-kanyar is a visegrádi Fellegvárból nézve – mondom a férjemnek, aki nagyon örülök ennek a párhuzamnak.

A vidéki levegőbe szippantva olyan érzésem lesz, mintha tényleg csak a Duna-kanyarba mentünk volna el kirándulni. A visegrádi és az itteni vár kora között alig van hat évtizednyi különbség. Csak a lenti narancsos kert elrendezése árulja el, hogy nem magyar vidék, nagyon is francia.

Lefelé menet vesszük észre, hogy a várban kiállítás van. A termekben, szobákban, szalonokban fotókat, térképeket, installációkat veszünk észre, amelyekről kiderül, hogy mind-mind a Határok című kiállítás részei. A Globális Tanulmányok Főiskola geopolitikai tanszékvezetőjének, a geográfus és egyben diplomata Michel Foucher-nek gondozásában létrejött expozíció célja, hogy bemutassa, mi minden választhat el egymástól embereket, országokat, kultúrákat.

A „Határok” kiállítás posztere
A „Határok” kiállítás posztere

Falak, kőfalak; dombok és hegyek; vizek: tengerek, folyók, tavak

Elolvasom a kiállítás apropóját: idén 1110 éve, hogy a normannok megkötötték a nyugati frankokkal a saint-clair-sur-eptei szerződést, és meghúzták Normandia határait. Ennek a 911-es szerződésnek köszönhetően kapta meg Rollo viking vezér – aki megkeresztelkedése után Róbert normandiai hercegként írta be magát a történelembe – Normandia tartományát III. Károly nyugati frank királytól. Határvonalnak azt az innen nem messze található Epte-folyót tették meg, amelynek vizéből a közeli Givernyben Monet kialakította tavirózsás tavacskáját.

Tovább fonom a gondolatokat.

Falak, dombok, folyók, határok

Eszembe jut, hogy milyen érdekes, mert Visegrád és La Roche-Guyon is közel van a határhoz. Otthon Szlovákia van a közelben, itt pedig két régiót (Normandiát és Île-de-France-ot) és két megyét (Eure-t és Val-d’Oise-t ) választ el az Epte-folyó. Ezeket az információkat a kiállítás brosúrájáról nyerem, ahol azt is leírják, hogy „a határok, még ha gyakran természetesek is, mindenekelőtt politikai konstrukciók”, amelyek folyamatosan mozognak a történelmi eseményekkel.

Az európai határokat átrajzoló legnagyobb szerződések, köztük szerepel az 1919-es trianoni szerződés
Az európai határokat átrajzoló legnagyobb szerződések, köztük szerepel az 1919-es trianoni szerződés

Az egyik teremben pont a történelmi eseményeknek állítanak emléket, amelyek újra meg újra átrajzolták Európa térképét. Látok itt régi rajzokat, amelyeken megemlítik a trianoni szerződést is.

Ha a „franciák” és a „határok” egy mondatban szerepelnek, az a mondat biztosan fájdalmas lesz egy magyar számára – gondolom magamban.

Magyar határ

Továbbhaladva az egyik pepita köves szalonban fotókiállítást találunk. A teremben csak egy zongora áll, viszont még a gerendákba is színes mintákat és szövegeket véstek. A nagylányom a virágos tapétára kiakasztott fotók elé pördül. Az indiai, pakisztáni és kínai határokat bemutató képek mellett egyszer csak talál valamit, és lelkesen odahív: Anya, itt a magyar zászló!

A kiállított kép: „Határ a szerb Rastina és a magyar Bácsszentgyörgy között”.
A kiállított kép: „Határ a szerb Rastina és a magyar Bácsszentgyörgy között”.

És tényleg! Az egyik fotó a mai magyar határon készült. Ott a magyar címeres zászló, felette az uniós tábla. A csillagkoszorú közepén ott áll: Magyarország. Megörülünk. Gyorsan lefotózom, aztán a lányom felé fordulok, aki lelkesen mutogat a képre, és magyarázza a két teremőrnek, hogy ő félig magyar.

A két teremőr bólogat. A gyerek olyan jókedvű lesz, hogy megkérdezi, zongorázhat-e. Azt mondják, persze, ha majd sokat gyakorol és híres zongorista lesz, eljöhet ide is előadni. Felmerül Kocsis Zoltán neve, már nem is tudom, ki említi meg, de büszkén nevetgélve hagyjuk el e termet, majd a kastélyt, amelynek mészkőfalán odakint több száz csengettyű várja, hogy dalra fakassza a szél.

Határok: falak, dombok, folyók és szögesdrót

Már az autóban ülünk, hazafelé menet nézegetem a képeket a telefonomon, és csak akkor tűnik fel, hogy ez a magyar határról készült kép nem is olyan egyszerű, mint amilyennek gondoltam. Úgy el voltam foglalva a kis játékommal: a magyar-francia táj, a visegrádi Fellegvár és a La Roche-Guyon-i kastély közötti párhuzamokkal, hogy a nemzetiszínű zászló vonzotta a szemem, észre sem vettem, hogy a fotón a határjelző tábla előtt szögesdrót van.

Szögesdrót. Abban a pillanatban nem is az döbbent meg, hogy szögesdrót van a határon, mert erről tudtam, hanem az, hogy fel sem tűnt. Olyannyira el voltam foglalva azzal, hogy a francia táj és történelem szépségébe belelássam magyar örökségemet, hogy a képen is csak azt láttam, ami ismerős, amivel azonosulok, amit könnyen felismerek.

Milyen furcsa lehetett, hogy örömmel mutattuk ezt a szögesdrótos fotót a teremőröknek, hogy bizony, mi is magyarok vagyunk.

Hazaérve különösebb kommentár nélkül kiteszem a Facebookra a fotót, amelyhez érkeznek a hozzászólások: magyaroktól, külföldön élő magyaroktól és erdélyi magyaroktól is.

S mintha az egész napos furcsa kis játékom végre elérkezett volna a katarzishoz: megértem, hogy a nemzetiszínek másokat is elvakítanak, és az sem biztos, hogy csak egy pillanatra.

Továbbiak betöltése

XS
SM
MD
LG