Aréna napló

Lassan két hónapja elkezdtük a futást a január elején kiütött tűz nyomán otthon nélkül maradt romákkal. Az elmúlt hetekben be kellett látnom, ez a közös tevékenység sem fog hasonlítani semmihez, amit mostanig ismertem, tudtam. És nem állíthatok fel merev szabályokat, elvárásokat, rugalmasnak és nyitottnak kell lennem.

Folyamatosan változó csapat

Az első edzésekre többnyire a felnőttek jöttek. A fiúk, a férfiak nagy erővel és lendülettel futották le a számukra kiadott feladatot, a nők, a lányok nehezebben birkóztak meg a 700 méteres körrel is. Az elején azt gondoltam, motiváló lehet számukra, ha velük futok, ha a legutolsó mellett megyek, bátorítom. De kiderült, azzal mindenkit lelassítok, mindenki hozzánk igazodik majd.

Később „edzőként” viselkedtem, a bemelegítést és az erőgyakorlatokat elvégeztem velük, tovább a pálya széléről irányítottam a munkát. Ez a fiúk számára volt igazán előnyös, hiszen a panelek között keringőző futópálya felét sem láttam be, volt, aki simán „lecsalta” a köreit. Így a csapatépítésre, a tudatos edzésre próbálok inkább hatni. Már amennyit értek ehhez, hiszen nem vagyok pedagógus, sosem tanultam hasonló dolgokat.

Futás és egyebek

Találkozunk csütörtökön fél hatkor - ismételtem el ezredszer is a cipők kiosztását követő edzés végén. Záporoztak is rögtön a kérdések. Főleg a kicsiktől. Kiderült, nem tudják felsorolni a hét napjait. És rögtön az elején nyilvánvalóvá vált, a pontosság nem az erősségük. A fél hat számukra egy idősávot jelentett öt óra és hat óra között. De lassan megszokták.

A bemelegítést pedig arra használtam, hogy a hét napjait ismételjük újra meg újra. Edzés végén keresztkérdésekkel ellenőriztem le, mennyire sikerült memorizálni a tanultakat. Azt szinte mind megjegyezték, hogy aznap milyen nap van, de tegnap a legtöbb gyermek számára szombat volt. Mindig.

Egy másik nehézséget a bal-jobb megkülönböztetése jelentett. Itt rögtön én is bajba kerültem, ötletem sem volt, hogyan taníthatnám meg ezt nekik. Hosszas gondolkodás után rájöttem, az megjegyezhető, hogy a szívünk felőli kezünk a bal kezünk. Ezt próbáltam a csapat aprajának is megtanítani, talán sikeresen. De nyilván, minden egyes edzésen újra meg újra át kell ismételjük.

Mert minden egyes edzésen vannak új tagok. Lyukas cipőben, félcipőben, papucsban érkeznek. Megállnak kicsit távolabb a „padunktól”, bátortalanul figyelnek. Már nemcsak az Arénában élő gyermekek és fiatalok közül érkeznek, hanem a város más részéről is. A csapattal megbeszéltük, mindenkit beveszünk, aki elfogadja a szabályainkat és komolyan veszi az edzést. Így alakul edzésről edzésre a közösség. Ha nem is folyamatosan fejlődik, folyamatosan változik.

Próbálok cipőt szerezni minden új tagnak. Barátok, ismerősök hozzák el letett sportcipőiket, legutóbb Budapestről küldtek hasonló csomagot. Makai Viki futóismerősei körében gyűjtött számunkra sportruházatot, cipőt. De valahogy sosem elég, mindig van, aki cipő nélkül érkezik. Azok közül is, akik már kaptak. És nem ítélkezhetek, legfeljebb gondolkozhatok a megoldáson.

Cipő, amiből sosincs elég

Egyik edzés elején lehúzta a cipőjét az egyik tizenéves lány. Tudom, nemrég halt meg az édesanyja, három kistestvérével édesapjával maradtak. A sportcsarnokban laknak negyedik hónapja. Értelmes, szomorú szeme van, halk, sose panaszkodik. Ha nem jön, tudom, vigyáznia kell a testvéreire. Mezítláb melegít be. Kérdezem, miért. Szorít a cipőm – érkezik a válasz. Láttam, nem az edzőcipőben van. Kérdezem, mi történt a cipőjével. Lesüti a szemét, nem válaszol. Nem vallatom, érzem, jobb békén hagyni.

Később megtudom, édesapjának adta a cipőt, mert nem volt fekete cipője, és gyászol. A futócipő fekete volt. Volt kamasz fiú, aki úgy vette át a cipőt, mint aki hatalmas kincset kapott, de többet nem jött. Szinte biztos vagyok benne, hogy el kellett adnia, vagy elvették tőle és szégyelli nekem ezt bevallani. Van, aki az átvett cipőt a gyermekének adta, vagy a testvérének. Mert nem volt cipője. Hogyan kérhetném számon ezt? Milyen alapon ítélhetném meg őket? Nem pontosan ugyanezt tenném hasonló helyzetben én is?

Párhuzamos világok

Edzés végén nyújtunk. Újra meg újra képesek rácsodálkozni – akik már többször voltak is –, amikor azt mondom, „figyelsz a testedre, próbálod megérteni, mit jelez, mire van szüksége”. Kuncognak, amikor felfelé nyújtunk, és azt mondom, „próbáljuk elérni a csillagokat”. Aztán ismét gondban vagyunk a jobbra dőlünk, balra dőlünk fejezetnél. Legtöbbször nevetnek magukon.

Lassan négy hónapja a csíkszeredai Erőss Zsolt – a helyiek által Arénának nevezett –​Sportcsarnokban él az a közel 120 roma, akik hajlék nélkül maradtak egy januári tűzeset nyomán. Ellátásukról a csíkszeredai önkormányzat gondoskodik, a Gyulafehérvári Caritas és a Máltai Szeretetszolgálat szervez nekik foglalkozásokat. A tűzeset óta folyamatos kapcsolatban állok velük, közösségi oldalam révén próbálok olyan tevékenységeket kitalálni számukra, melyek hosszú távon is kapaszkodót jelenthetne nekik és amelyek révén kapcsolatba kerülhetnek, megismerkedhetnek egymással a csíkszeredai közösségek.

Futás, mint kapocs a világgal

Az Arénában élő családok többsége fiatalokból, huszonévesekből áll. Az anyukák közül többen tizenévesek. Legtöbben munkanélküliek, néhányan most – a helyi és a megyei önkormányzat segítségével – találtak munkát. A fiúk folyamatosan kérték, segítsek nekik létrehozni egy focicsapatot. Szabad perceikben azonnal összeállnak az csarnok előtti téren és rúgják a gyerekektől kölcsönvett horpadt focilabdát. Fociedző még nem került, de gondoltam, futócsapatot alakíthatunk. Hiszen én rendszeresen futok, heti három-négy alkalommal, tudom, mit jelent, mennyit ad a futás.

Nosza, meg is kérdeztem őket, ki szeretne jönni futni. Tizennégyen iratkoztak fel a listámra. Makai Viki ultrafutó edző, olvasva bejegyzésemet, rögtön jelezte, segít nekünk tervvel. Már csak cipőre volt szükségünk, és jó időre. Hiszen Csíkban még április végén is gyakran havazik.

Eszembe jutott korábbi sajtókollégiumos osztálytársam, Gui Angéla, aki az Egy vérből vagyunk! alapítvány által több gyermekotthonnak adományozott futócipőt. Mély lélegzetet vettem és levelet írtam Angélának, remélve, emlékszik még rám. És láss csodát! Pár hét múlva – méretek egyeztetését követően – megérkezett harminc pár futócipő. Már csak helyszínre volt szükség, hiszen kéttucatnyi ember edzéséhez hely, belátható, mérhető pálya kell. Így esett a választás a Gyermek sétányon levő 700 méter hosszú rekortán futópályára.

Csíki brazilok

Torkomban dobogott a szívem az első edzés előtt. Nagy dobozban vittem a nevekkel előre felcímkézett cipőket. Mi lesz, ha összevesznek a cipőkön? Mi lesz, ha többen jönnek, mint amennyi cipő van? Hogyan reagálok, ha beszólnak a közelben sétálók? Hogyan veszem rá őket, ha nem lesz kedvük edzeni? Mivel fogom őket motiválni?

Millió kérdéssel, őrült izgalomban kezdődött az első edzés. És minden nagyon szépen alakult. A kiosztott cipőket azonnal felhúzták, hallgattak az instrukcióimra, többsége komolyan vette a kirótt feladatokat. Látnom kellett, óriási a különbség a nők és a férfiak erőnléte között. Természetesen, a férfiak javára. Futottunk, sétáltunk, erőgyakorlatokat végeztünk, nyújtottunk. És nevet választottunk. A kedvenc filmjük alapján Csíki Brazilok lett a csapat neve.

Egy hónap tapasztalata

A cipők a második edzés után elfogytak, de újabb és újabb jelentkezők jöttek. Folyamatosan változik a csapat összetétele, nagyon sok kamasz és kisgyerek is jött, jön, szeretne csatlakozni. Ahogy a közösségi oldalamra írtam, „több nap, mint kolbász”, vagyis mindig van, akinek nincs cipője. Barátaim, ismerőseim, idegenek hozzák el letett, nem használt sportcipőiket, ezeket is kiosztom közöttük. De nem küldök el senkit.

Mára kialakult egy tízfős alapcsapat, akik rendszeresen részt vesznek a heti három edzésen. Mellettük vannak újak, vannak visszatérők, mindig más a csapat összetétele. Lassan megszokták, hogy pontosan érkezzenek, hogy ne ordítson a zene a telefonjukból edzés alatt, megtanulták, melyik a bal kezük, megértették, hogy a csalásért, a kör „levágásáért” nem büntetem meg őket, de nem éri meg csalni. Helyi vállalkozó több doboz csokoládéval támogatta meg a csapatot, ezzel próbálom őket motiválni, edzés és nyújtás után csokoládéval pótoljuk az elhasznált energiát.

Észrevettek minket

Az első edzéseken döbbenten néztek bennünket a környéken élő, kutyát sétáltató, vagy munkából haza igyekvő emberek. Lassan-lassan megszokták, hogy hetente háromszor ott vagyunk. Volt, aki megkérdezte, csatlakozhat-e a csapathoz, más szurkolt a pálya széléről, vagy gratulált a kitartásukért. Volt, aki megkérdezte, nekünk ajándékozhatja-e a varrógépét, van-e szükségünk rá.

Néhány napja a város más részén levő romatelepekről is érkeztek érdeklődők. Szakadt kis cipőikben vágyakozva nézték az edzést, nem jöttek közelebb. Kiderült, a különböző telepeken élők között nincs semmilyen kapcsolat, sőt, többnyire ellenségesek egymással. Kisebb megbeszélést követően, közösen úgy döntöttünk, mindenki kap egy esélyt, hogy a csapathoz tartozzon. Ha elfogadja a szabályokat, jöhet bárki edzeni. Örömmel láttam, hogy rövid idő után megbarátkoznak egymással, elfogadják egymást.

A jövő

Szeretném, ha a tervezett edzés mentén eljutnánk arra a szintre, hogy tíz kilométer lefutása ne jelentsen különösebb gondot senkinek. Ezt nagyon megnehezíti, hogy a gyerekektől kevesebbet várok, folyamatosan csoportokra kell osztanom őket, külön kell számolgatnom a köreiket, a kitöréseiket. Az sem egyszerűsíti a helyzetet, hogy még mindig folyamatosan változik a csapat összetétele. Van, aki már tizenkettedik edzésén van, más most jött először. De nem aggodalmaskodom. Kedden, csütörtökön és szombaton fél hatkor ott állok a pálya szélén, várok tíz percet és kezdjük. És ha nem jönne véletlenül senki edzeni – amire még nem volt példa – akkor „lenyomom” a saját futásomat és remélem, legközelebb ott lesznek a csíki brazilok is velem!