Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Aréna napló

(Képünk illusztráció)
(Képünk illusztráció)

A januári, csíksomlyói tűzeset nyomán az Erőss Zsolt Arénában kapott ideiglenes „lakhelyet” közel 120 roma. Az első napoktól kezdődően kapcsolatban vagyok velük, szerettem volna bemutatni, megmutatni a helyi közösség felé, hogy csupán annyiban különböznek tőlünk, hogy szegények, és gyakorlatilag esélyek nélkül születtek, nőttek fel. Rengeteg ága-boga van ennek, ezért próbálok nagyon körültekintően, alaposan dokumentálva írni róluk. Az előző részekben a varrodai elképzelésről és a jogosítvány felé vezető útról írtam. Ma a közösség reakcióit szeretném elmesélni.

Amikor „elgurul a pirula”

Nagyon boldog voltam, hogy sikerült tizenkilenc embert beíratni a sofőriskolába a Közösségért Alapítvány és a Keresztény Segítség Egyesület támogatásával. Nem titkolt célom első perctől, hogy a helyi közösséggel is megismertessem az Arénában élő embereket, szolidaritásra, együttműködésre késztessem őket. Ezért rövid bejegyzésekben minden tevékenységet bemutattam a közösségi médiában. A sofőriskolába történt beiratkozást követően is így tettem, voltak, akik bejegyzésemet átosztották a helyi, csíkszeredai csoportokba.

Az addigi nyugodt, támogató bejegyzéseket őrület váltotta fel. A hozzászólásokban az értetlenkedéstől a fenyegetésig, a vádaskodástól a gyalázkodásig minden volt. Emlékszem arra a néma, dermedt csendre, ami napokig körülvett, amikor ismerősök és mások üzenetei, bejegyzésemhez fűzött hozzászólásai ezek voltak: „A mi adónkból fizetnéd a tetvesek jogsiját?”, „Pszichológusnál lenne a helyed leginkább”, „Égtek volna bent mind a házaikban, hogy ne lopjanak többet tőlünk”, „Miért nem viszed haza őket inkább?”, „Tudjuk, esténként merre futsz!”, „Lehet, te is cigány vagy, azért szereted simogatni őket”. És hasonlók.

Hiába magyaráztam, hogy nem az adóból fizetjük, hanem alapítványok. Hiába írtam le ezerszer, hogy ha lesz jogosítványuk, találnak munkát és nem lesznek ráutalva a lopásra például. Hörgés, uszítás, acsarkodás folyt mindenhonnan. A halk, nyugodt szó teljesen életképtelennek bizonyult. Végül le is tettem arról, hogy elmagyarázzam. De be kellett látnom, ez nem fog egyik napról a másikra megváltozni.

Stratégiai szempontból úgy láttam jónak, hogy saját oldalamon folytatom, de kértem, bejegyzéseimet ne osszák egyetlen csoportba sem. Saját felületemen egyértelművé tettem, hogy létezik jogszabály, amely szigorúan bünteti a romaellenes uszítást, a romák elleni agressziót. Egyértelművé tettem, hogy élni fogok minden törvényes lehetőséggel, amennyiben a hozzászólók a „40-es években élő bajuszos bácsit”, a „csőre töltött fegyvert”, vagy a „harci kutyát” tartják bejegyzéseikben megoldásnak.

Szemüvegesek

Lassan-lassan elcsitult a hörgés. Kialakult egy olyan olvasói közeg, akik segítenek, támogatnak, bátorítanak abban, amit teszek. Nagyon sok barátra is leltem, nagyon sok ember tanácsa, javaslata segített a folyamatban. És segít ma is. A sofőriskola orvosi vizsgáján például a jelentkezők egyharmadáról kiderült, szemüvegre van szüksége. Helyi vállalkozót kértem, segítsen. A Kolumbán Optika azonnal elvállalta a szemüvegek elkészítését teljesen bérmentesen. És millió hasonló élményben volt részem, rengeteg helyről érkezett visszajelzés, hogy segítenének a roma közösség fejlesztésében csak nem tudják a módját.

Mára legtöbben elvégezték a sofőriskolát. Most kezdődik a neheze. A romániai rendszer szerint előbb az elméleti vizsgát kell sikeresen letennie a jelentkezőnek, utána mehet „hosszúba”, vezetni. A vizsgára csak online lehet jelentkezni, a járvány miatt olyan nagy a túljelentkezés, hogy gyakran csak egy hónap múlva lehet időpontot szerezni.

Vizsgázunk!

A vizsga kresz-teszt kitöltéséből áll, amit végezhet magyarul is és románul is a jelentkező. Sikertelen vizsga esetén egy éven át bármennyiszer próbálkozhat, de az egy év után újra kell járnia az iskolát, és természetesen újra kell fizetnie. Aki ezen a vizsgán sikeresen túljutott, jelentkezhet a gyakorlati próbára, ahol viszont két-három hónapos csúszásra lehet számítani. Vagyis gyakorlatilag „kifut az időből”, aki legalább harmadik alkalommal nem vizsgázik sikeresen a kreszből. Ahogy felénk mondják, „aki nem jön ki a szálából”.

A gyakorlati vizsga másik nagy nehézsége, hogy kerülhet csak román nyelvet beszélő vizsgáztató is a vizsgázó mellé. A sofőriskolába jelentkezők egy része beszél románul, de van, aki nem érti majd meg, ha az utasításokat románul hallja. Egy szó, mint száz: ezeknek a fiataloknak a jogosítvány megszerzése olyan „léc megugrását” jelenti, ami egy átlagos fiatal számára egy kisebb erőfeszítés csupán. De mindezek ellenére hiszem, hogy sokan fognak hamarosan vezetni a közutakon.

Részlet egy csíki roma motivációs leveléből: miért szeretnék jogosítványt
Részlet egy csíki roma motivációs leveléből: miért szeretnék jogosítványt

Tanmese az otthon nélkül maradt családoktól arról, hogy az esély apró lépésekkel érkezik. Aréna napló, 4. rész.

„Szembejött velem” egy pályázati kiírás, amely jogosítvány megszerzéséhez szükséges iskola és más költségek megtérítését ajánlotta. Ami összesen közel kétezer lej, mintegy 150 000 forint. Vagyis a szociális segélyből élő családok számára kifizethetetlen összeg. Nosza, gondoltam, mi lehet annál hasznosabb egy álláskeresőnek, mint a vezetői engedély.

Délután végig is kérdeztem őket, ki szeretne beiratkozni. Természetesen, többségében férfiak. Hiszen a nők a gyerekek miatt ‒ főként ha kicsik a babák ‒ nem nagyon tudnak részt venni programokon. Másik akadályt az írás-olvasás jelentette sokuk számára. Óriási érdeklődéssel és lelkesedéssel fogadták a hírt, huszonnégyen jelentkeztek.

Január hetedikén leégett a csíksomlyói búcsú helyszínének közelében levő romatelep nagy része. Több család földönfutóvá vált, őket a csíkszeredai önkormányzat a város sportcsarnokában helyezte el ideiglenesen. Közel 120 ember hosszú hetek óta ott él katonai ágyakból, pokróc-paravánokból készített ideiglenes otthonában. Újságíróként kerültem kapcsolatba velük, de ez lassan átalakult közös tevékenységgé, amely a gyerekeknek szervezett meseolvasással kezdődött, majd a felnőtteket is támogató programokig jutott.


Nagy lendülettel írták a motivációs leveleiket. „Azért szeretnék beiratkozni, hogy belőlem is olyan lehessen, mint a többi ember” ‒ írta egyikük. Kiderült, autót vezetni mindannyian szeretnének, de előbb írni és olvasni kellene őket megtanítani.

Felvettem a kapcsolatot a pályázatot kiíró Közösségért Alapítvány képviselőjével, aki nagy örömmel fogadta a hírt, hogy elkészítjük a pályázatokat, viszont a keretek miatt arra kért, hogy csak ötöt tegyünk le. Első körben. Mert az alapítvány minden évben kétszer ír ki hasonló pályázatot.

Nehéz választás

Rengeteget töprengtem, hogy miként válasszak ki huszonnégy emberből ötöt. Milyen kritériumok alapján? Hogyan döntsem én el, hogy ki érdemel egy esélyt, és ki nem? Álltam a sportcsarnok előtt és nem bírtam rávenni magam, hogy bemenjek és elmondjam nekik, mi a helyzet. Mi lesz, ha összevesznek? Hogyan fogom kezelni a helyzetet? Mivel kárpótoljam azt, aki már beleélte magát és mégsem kap a lehetőségből? Végül mély lélegzetet vettem és bementem.

Pillanatok alatt odagyűltek, mellém ültek. Ez volt az egyik legnehezebb és legszebb élményem az arénában. Elmagyaráztam nekik, mi a helyzet, mit kell tennünk. Azonnal mondták, hogy kik azok, akik képesek elsőre sikeresen vizsgázni. Sorolták az öt nevet. Dezső, Lénárd, Domi, Lóri és Ramóna. Egyetlen elégedetlenkedő volt közöttük, aki hangosan harcolt, hogy a testvére is bekerüljön az ötbe. De másnap, akár egy kisgyerek, úgy sündörgött körülöttem, kérve, hogy ne haragudjak.

Aznap este ‒ bár leizzadtam az izgalomtól ‒ teljes mértékben megbizonyosodtam arról, hogy ez a közösség minden munkámat, minden erőfeszítésemet megérdemli. Ezek a fiatal családok képesek arra, hogy eltartsák magukat, gyermekeiket iskolába járassák, munkát vállaljanak. Csak sose kaptak hozzá esélyt. Egyszobás, vezetékes víz nélküli, 10-15 négyzetméteres lakásokból „kitörni”, ahogy azt a többség elvárná, képtelenség. Persze, egy jogosítvány nem old meg mindent, de egy picike lehetőséget jelenthet számukra.

Van értelme

Közösségi oldalamra megírtam a történetet. Azzal a kiegészítéssel, hogy még sokan, nagyon sokan megérdemelnék ezt a lehetőséget. És hiszem, hogy képesek is arra, hogy levizsgázzanak, megszerezzék a jogosítványt. Másnap este ismeretlen szám hívott. Egy helyi civil szervezet, a Keresztény Segítség Egyesület vezetője hívott azzal a kérdéssel, hogy hányan szeretnének még beiratkozni a sofőriskolába. Mondom, húszan. Mire ő: rendben, írassuk be őket is. Megszólalni sem tudtam a meglepetéstől. Csak az járt a fejemben, hogy igen, van értelme. Sikerülni fog. Lesz jogosítványuk. És beírattuk.

Így ma ‒ április közepén ‒ tizenkilencen járnak sofőriskolába, tanulnak vezetni. Néhányuknak nem sikerült a pszichológia vizsgája. Volt, aki az erkölcsi bizonyítványa miatt nem mehetett. De talán később majd ők is sorra kerülnek.

Most viszont nagyon szurkolok azért, hogy akik járnak, sikeresen vizsgázzanak. Hiszen a szabályok szerint sikertelen vizsgát követően egy évig próbálkozhatnak újra, és a rendszer leterheltsége miatt ez csupán két-három alkalom. Vagyis tanulniuk is kell a KRESZ-hez, és vezetniük is tudni kell. De látva a csillogást a szemükben, amikor az első előzésükről vagy oldalparkolásukról mesélnek, tudom, lesz jogosítványuk is hamarosan.

Továbbiak betöltése

XS
SM
MD
LG