Lassan két hónapja elkezdtük a futást a január elején kiütött tűz nyomán otthon nélkül maradt romákkal. Az elmúlt hetekben be kellett látnom, ez a közös tevékenység sem fog hasonlítani semmihez, amit mostanig ismertem, tudtam. És nem állíthatok fel merev szabályokat, elvárásokat, rugalmasnak és nyitottnak kell lennem.
Folyamatosan változó csapat
Az első edzésekre többnyire a felnőttek jöttek. A fiúk, a férfiak nagy erővel és lendülettel futották le a számukra kiadott feladatot, a nők, a lányok nehezebben birkóztak meg a 700 méteres körrel is. Az elején azt gondoltam, motiváló lehet számukra, ha velük futok, ha a legutolsó mellett megyek, bátorítom. De kiderült, azzal mindenkit lelassítok, mindenki hozzánk igazodik majd.
Később „edzőként” viselkedtem, a bemelegítést és az erőgyakorlatokat elvégeztem velük, tovább a pálya széléről irányítottam a munkát. Ez a fiúk számára volt igazán előnyös, hiszen a panelek között keringőző futópálya felét sem láttam be, volt, aki simán „lecsalta” a köreit. Így a csapatépítésre, a tudatos edzésre próbálok inkább hatni. Már amennyit értek ehhez, hiszen nem vagyok pedagógus, sosem tanultam hasonló dolgokat.
Futás és egyebek
Találkozunk csütörtökön fél hatkor - ismételtem el ezredszer is a cipők kiosztását követő edzés végén. Záporoztak is rögtön a kérdések. Főleg a kicsiktől. Kiderült, nem tudják felsorolni a hét napjait. És rögtön az elején nyilvánvalóvá vált, a pontosság nem az erősségük. A fél hat számukra egy idősávot jelentett öt óra és hat óra között. De lassan megszokták.
A bemelegítést pedig arra használtam, hogy a hét napjait ismételjük újra meg újra. Edzés végén keresztkérdésekkel ellenőriztem le, mennyire sikerült memorizálni a tanultakat. Azt szinte mind megjegyezték, hogy aznap milyen nap van, de tegnap a legtöbb gyermek számára szombat volt. Mindig.
Egy másik nehézséget a bal-jobb megkülönböztetése jelentett. Itt rögtön én is bajba kerültem, ötletem sem volt, hogyan taníthatnám meg ezt nekik. Hosszas gondolkodás után rájöttem, az megjegyezhető, hogy a szívünk felőli kezünk a bal kezünk. Ezt próbáltam a csapat aprajának is megtanítani, talán sikeresen. De nyilván, minden egyes edzésen újra meg újra át kell ismételjük.
Mert minden egyes edzésen vannak új tagok. Lyukas cipőben, félcipőben, papucsban érkeznek. Megállnak kicsit távolabb a „padunktól”, bátortalanul figyelnek. Már nemcsak az Arénában élő gyermekek és fiatalok közül érkeznek, hanem a város más részéről is. A csapattal megbeszéltük, mindenkit beveszünk, aki elfogadja a szabályainkat és komolyan veszi az edzést. Így alakul edzésről edzésre a közösség. Ha nem is folyamatosan fejlődik, folyamatosan változik.
Próbálok cipőt szerezni minden új tagnak. Barátok, ismerősök hozzák el letett sportcipőiket, legutóbb Budapestről küldtek hasonló csomagot. Makai Viki futóismerősei körében gyűjtött számunkra sportruházatot, cipőt. De valahogy sosem elég, mindig van, aki cipő nélkül érkezik. Azok közül is, akik már kaptak. És nem ítélkezhetek, legfeljebb gondolkozhatok a megoldáson.
Cipő, amiből sosincs elég
Egyik edzés elején lehúzta a cipőjét az egyik tizenéves lány. Tudom, nemrég halt meg az édesanyja, három kistestvérével édesapjával maradtak. A sportcsarnokban laknak negyedik hónapja. Értelmes, szomorú szeme van, halk, sose panaszkodik. Ha nem jön, tudom, vigyáznia kell a testvéreire. Mezítláb melegít be. Kérdezem, miért. Szorít a cipőm – érkezik a válasz. Láttam, nem az edzőcipőben van. Kérdezem, mi történt a cipőjével. Lesüti a szemét, nem válaszol. Nem vallatom, érzem, jobb békén hagyni.
Később megtudom, édesapjának adta a cipőt, mert nem volt fekete cipője, és gyászol. A futócipő fekete volt. Volt kamasz fiú, aki úgy vette át a cipőt, mint aki hatalmas kincset kapott, de többet nem jött. Szinte biztos vagyok benne, hogy el kellett adnia, vagy elvették tőle és szégyelli nekem ezt bevallani. Van, aki az átvett cipőt a gyermekének adta, vagy a testvérének. Mert nem volt cipője. Hogyan kérhetném számon ezt? Milyen alapon ítélhetném meg őket? Nem pontosan ugyanezt tenném hasonló helyzetben én is?
Párhuzamos világok
Edzés végén nyújtunk. Újra meg újra képesek rácsodálkozni – akik már többször voltak is –, amikor azt mondom, „figyelsz a testedre, próbálod megérteni, mit jelez, mire van szüksége”. Kuncognak, amikor felfelé nyújtunk, és azt mondom, „próbáljuk elérni a csillagokat”. Aztán ismét gondban vagyunk a jobbra dőlünk, balra dőlünk fejezetnél. Legtöbbször nevetnek magukon.
