Aréna napló

Lassan négy hónapja a csíkszeredai Erőss Zsolt – a helyiek által Arénának nevezett –​Sportcsarnokban él az a közel 120 roma, akik hajlék nélkül maradtak egy januári tűzeset nyomán. Ellátásukról a csíkszeredai önkormányzat gondoskodik, a Gyulafehérvári Caritas és a Máltai Szeretetszolgálat szervez nekik foglalkozásokat. A tűzeset óta folyamatos kapcsolatban állok velük, közösségi oldalam révén próbálok olyan tevékenységeket kitalálni számukra, melyek hosszú távon is kapaszkodót jelenthetne nekik és amelyek révén kapcsolatba kerülhetnek, megismerkedhetnek egymással a csíkszeredai közösségek.

Futás, mint kapocs a világgal

Az Arénában élő családok többsége fiatalokból, huszonévesekből áll. Az anyukák közül többen tizenévesek. Legtöbben munkanélküliek, néhányan most – a helyi és a megyei önkormányzat segítségével – találtak munkát. A fiúk folyamatosan kérték, segítsek nekik létrehozni egy focicsapatot. Szabad perceikben azonnal összeállnak az csarnok előtti téren és rúgják a gyerekektől kölcsönvett horpadt focilabdát. Fociedző még nem került, de gondoltam, futócsapatot alakíthatunk. Hiszen én rendszeresen futok, heti három-négy alkalommal, tudom, mit jelent, mennyit ad a futás.

Nosza, meg is kérdeztem őket, ki szeretne jönni futni. Tizennégyen iratkoztak fel a listámra. Makai Viki ultrafutó edző, olvasva bejegyzésemet, rögtön jelezte, segít nekünk tervvel. Már csak cipőre volt szükségünk, és jó időre. Hiszen Csíkban még április végén is gyakran havazik.

Eszembe jutott korábbi sajtókollégiumos osztálytársam, Gui Angéla, aki az Egy vérből vagyunk! alapítvány által több gyermekotthonnak adományozott futócipőt. Mély lélegzetet vettem és levelet írtam Angélának, remélve, emlékszik még rám. És láss csodát! Pár hét múlva – méretek egyeztetését követően – megérkezett harminc pár futócipő. Már csak helyszínre volt szükség, hiszen kéttucatnyi ember edzéséhez hely, belátható, mérhető pálya kell. Így esett a választás a Gyermek sétányon levő 700 méter hosszú rekortán futópályára.

Csíki brazilok

Torkomban dobogott a szívem az első edzés előtt. Nagy dobozban vittem a nevekkel előre felcímkézett cipőket. Mi lesz, ha összevesznek a cipőkön? Mi lesz, ha többen jönnek, mint amennyi cipő van? Hogyan reagálok, ha beszólnak a közelben sétálók? Hogyan veszem rá őket, ha nem lesz kedvük edzeni? Mivel fogom őket motiválni?

Millió kérdéssel, őrült izgalomban kezdődött az első edzés. És minden nagyon szépen alakult. A kiosztott cipőket azonnal felhúzták, hallgattak az instrukcióimra, többsége komolyan vette a kirótt feladatokat. Látnom kellett, óriási a különbség a nők és a férfiak erőnléte között. Természetesen, a férfiak javára. Futottunk, sétáltunk, erőgyakorlatokat végeztünk, nyújtottunk. És nevet választottunk. A kedvenc filmjük alapján Csíki Brazilok lett a csapat neve.

Egy hónap tapasztalata

A cipők a második edzés után elfogytak, de újabb és újabb jelentkezők jöttek. Folyamatosan változik a csapat összetétele, nagyon sok kamasz és kisgyerek is jött, jön, szeretne csatlakozni. Ahogy a közösségi oldalamra írtam, „több nap, mint kolbász”, vagyis mindig van, akinek nincs cipője. Barátaim, ismerőseim, idegenek hozzák el letett, nem használt sportcipőiket, ezeket is kiosztom közöttük. De nem küldök el senkit.

Mára kialakult egy tízfős alapcsapat, akik rendszeresen részt vesznek a heti három edzésen. Mellettük vannak újak, vannak visszatérők, mindig más a csapat összetétele. Lassan megszokták, hogy pontosan érkezzenek, hogy ne ordítson a zene a telefonjukból edzés alatt, megtanulták, melyik a bal kezük, megértették, hogy a csalásért, a kör „levágásáért” nem büntetem meg őket, de nem éri meg csalni. Helyi vállalkozó több doboz csokoládéval támogatta meg a csapatot, ezzel próbálom őket motiválni, edzés és nyújtás után csokoládéval pótoljuk az elhasznált energiát.

Észrevettek minket

Az első edzéseken döbbenten néztek bennünket a környéken élő, kutyát sétáltató, vagy munkából haza igyekvő emberek. Lassan-lassan megszokták, hogy hetente háromszor ott vagyunk. Volt, aki megkérdezte, csatlakozhat-e a csapathoz, más szurkolt a pálya széléről, vagy gratulált a kitartásukért. Volt, aki megkérdezte, nekünk ajándékozhatja-e a varrógépét, van-e szükségünk rá.

Néhány napja a város más részén levő romatelepekről is érkeztek érdeklődők. Szakadt kis cipőikben vágyakozva nézték az edzést, nem jöttek közelebb. Kiderült, a különböző telepeken élők között nincs semmilyen kapcsolat, sőt, többnyire ellenségesek egymással. Kisebb megbeszélést követően, közösen úgy döntöttünk, mindenki kap egy esélyt, hogy a csapathoz tartozzon. Ha elfogadja a szabályokat, jöhet bárki edzeni. Örömmel láttam, hogy rövid idő után megbarátkoznak egymással, elfogadják egymást.

A jövő

Szeretném, ha a tervezett edzés mentén eljutnánk arra a szintre, hogy tíz kilométer lefutása ne jelentsen különösebb gondot senkinek. Ezt nagyon megnehezíti, hogy a gyerekektől kevesebbet várok, folyamatosan csoportokra kell osztanom őket, külön kell számolgatnom a köreiket, a kitöréseiket. Az sem egyszerűsíti a helyzetet, hogy még mindig folyamatosan változik a csapat összetétele. Van, aki már tizenkettedik edzésén van, más most jött először. De nem aggodalmaskodom. Kedden, csütörtökön és szombaton fél hatkor ott állok a pálya szélén, várok tíz percet és kezdjük. És ha nem jönne véletlenül senki edzeni – amire még nem volt példa – akkor „lenyomom” a saját futásomat és remélem, legközelebb ott lesznek a csíki brazilok is velem!

A januári, csíksomlyói tűzeset nyomán az Erőss Zsolt Arénában kapott ideiglenes „lakhelyet” közel 120 roma. Az első napoktól kezdődően kapcsolatban vagyok velük, szerettem volna bemutatni, megmutatni a helyi közösség felé, hogy csupán annyiban különböznek tőlünk, hogy szegények, és gyakorlatilag esélyek nélkül születtek, nőttek fel. Rengeteg ága-boga van ennek, ezért próbálok nagyon körültekintően, alaposan dokumentálva írni róluk. Az előző részekben a varrodai elképzelésről és a jogosítvány felé vezető útról írtam. Ma a közösség reakcióit szeretném elmesélni.

Amikor „elgurul a pirula”

Nagyon boldog voltam, hogy sikerült tizenkilenc embert beíratni a sofőriskolába a Közösségért Alapítvány és a Keresztény Segítség Egyesület támogatásával. Nem titkolt célom első perctől, hogy a helyi közösséggel is megismertessem az Arénában élő embereket, szolidaritásra, együttműködésre késztessem őket. Ezért rövid bejegyzésekben minden tevékenységet bemutattam a közösségi médiában. A sofőriskolába történt beiratkozást követően is így tettem, voltak, akik bejegyzésemet átosztották a helyi, csíkszeredai csoportokba.

Az addigi nyugodt, támogató bejegyzéseket őrület váltotta fel. A hozzászólásokban az értetlenkedéstől a fenyegetésig, a vádaskodástól a gyalázkodásig minden volt. Emlékszem arra a néma, dermedt csendre, ami napokig körülvett, amikor ismerősök és mások üzenetei, bejegyzésemhez fűzött hozzászólásai ezek voltak: „A mi adónkból fizetnéd a tetvesek jogsiját?”, „Pszichológusnál lenne a helyed leginkább”, „Égtek volna bent mind a házaikban, hogy ne lopjanak többet tőlünk”, „Miért nem viszed haza őket inkább?”, „Tudjuk, esténként merre futsz!”, „Lehet, te is cigány vagy, azért szereted simogatni őket”. És hasonlók.

Hiába magyaráztam, hogy nem az adóból fizetjük, hanem alapítványok. Hiába írtam le ezerszer, hogy ha lesz jogosítványuk, találnak munkát és nem lesznek ráutalva a lopásra például. Hörgés, uszítás, acsarkodás folyt mindenhonnan. A halk, nyugodt szó teljesen életképtelennek bizonyult. Végül le is tettem arról, hogy elmagyarázzam. De be kellett látnom, ez nem fog egyik napról a másikra megváltozni.

Ehhez kapcsolódóan:

Szitokszavak, cigi és alkohol nélkül

Stratégiai szempontból úgy láttam jónak, hogy saját oldalamon folytatom, de kértem, bejegyzéseimet ne osszák egyetlen csoportba sem. Saját felületemen egyértelművé tettem, hogy létezik jogszabály, amely szigorúan bünteti a romaellenes uszítást, a romák elleni agressziót. Egyértelművé tettem, hogy élni fogok minden törvényes lehetőséggel, amennyiben a hozzászólók a „40-es években élő bajuszos bácsit”, a „csőre töltött fegyvert”, vagy a „harci kutyát” tartják bejegyzéseikben megoldásnak.

Szemüvegesek

Lassan-lassan elcsitult a hörgés. Kialakult egy olyan olvasói közeg, akik segítenek, támogatnak, bátorítanak abban, amit teszek. Nagyon sok barátra is leltem, nagyon sok ember tanácsa, javaslata segített a folyamatban. És segít ma is. A sofőriskola orvosi vizsgáján például a jelentkezők egyharmadáról kiderült, szemüvegre van szüksége. Helyi vállalkozót kértem, segítsen. A Kolumbán Optika azonnal elvállalta a szemüvegek elkészítését teljesen bérmentesen. És millió hasonló élményben volt részem, rengeteg helyről érkezett visszajelzés, hogy segítenének a roma közösség fejlesztésében csak nem tudják a módját.

Mára legtöbben elvégezték a sofőriskolát. Most kezdődik a neheze. A romániai rendszer szerint előbb az elméleti vizsgát kell sikeresen letennie a jelentkezőnek, utána mehet „hosszúba”, vezetni. A vizsgára csak online lehet jelentkezni, a járvány miatt olyan nagy a túljelentkezés, hogy gyakran csak egy hónap múlva lehet időpontot szerezni.

Ehhez kapcsolódóan:

Az ember csak közelről látszik: romákkal a csíki tűzvész után

Vizsgázunk!

A vizsga kresz-teszt kitöltéséből áll, amit végezhet magyarul is és románul is a jelentkező. Sikertelen vizsga esetén egy éven át bármennyiszer próbálkozhat, de az egy év után újra kell járnia az iskolát, és természetesen újra kell fizetnie. Aki ezen a vizsgán sikeresen túljutott, jelentkezhet a gyakorlati próbára, ahol viszont két-három hónapos csúszásra lehet számítani. Vagyis gyakorlatilag „kifut az időből”, aki legalább harmadik alkalommal nem vizsgázik sikeresen a kreszből. Ahogy felénk mondják, „aki nem jön ki a szálából”.

A gyakorlati vizsga másik nagy nehézsége, hogy kerülhet csak román nyelvet beszélő vizsgáztató is a vizsgázó mellé. A sofőriskolába jelentkezők egy része beszél románul, de van, aki nem érti majd meg, ha az utasításokat románul hallja. Egy szó, mint száz: ezeknek a fiataloknak a jogosítvány megszerzése olyan „léc megugrását” jelenti, ami egy átlagos fiatal számára egy kisebb erőfeszítés csupán. De mindezek ellenére hiszem, hogy sokan fognak hamarosan vezetni a közutakon.