Tanmese az otthon nélkül maradt családoktól arról, hogy az esély apró lépésekkel érkezik. Aréna napló, 4. rész.
„Szembejött velem” egy pályázati kiírás, amely jogosítvány megszerzéséhez szükséges iskola és más költségek megtérítését ajánlotta. Ami összesen közel kétezer lej, mintegy 150 000 forint. Vagyis a szociális segélyből élő családok számára kifizethetetlen összeg. Nosza, gondoltam, mi lehet annál hasznosabb egy álláskeresőnek, mint a vezetői engedély.
Délután végig is kérdeztem őket, ki szeretne beiratkozni. Természetesen, többségében férfiak. Hiszen a nők a gyerekek miatt ‒ főként ha kicsik a babák ‒ nem nagyon tudnak részt venni programokon. Másik akadályt az írás-olvasás jelentette sokuk számára. Óriási érdeklődéssel és lelkesedéssel fogadták a hírt, huszonnégyen jelentkeztek.
Nagy lendülettel írták a motivációs leveleiket. „Azért szeretnék beiratkozni, hogy belőlem is olyan lehessen, mint a többi ember” ‒ írta egyikük. Kiderült, autót vezetni mindannyian szeretnének, de előbb írni és olvasni kellene őket megtanítani.
Felvettem a kapcsolatot a pályázatot kiíró Közösségért Alapítvány képviselőjével, aki nagy örömmel fogadta a hírt, hogy elkészítjük a pályázatokat, viszont a keretek miatt arra kért, hogy csak ötöt tegyünk le. Első körben. Mert az alapítvány minden évben kétszer ír ki hasonló pályázatot.
Nehéz választás
Rengeteget töprengtem, hogy miként válasszak ki huszonnégy emberből ötöt. Milyen kritériumok alapján? Hogyan döntsem én el, hogy ki érdemel egy esélyt, és ki nem? Álltam a sportcsarnok előtt és nem bírtam rávenni magam, hogy bemenjek és elmondjam nekik, mi a helyzet. Mi lesz, ha összevesznek? Hogyan fogom kezelni a helyzetet? Mivel kárpótoljam azt, aki már beleélte magát és mégsem kap a lehetőségből? Végül mély lélegzetet vettem és bementem.
Pillanatok alatt odagyűltek, mellém ültek. Ez volt az egyik legnehezebb és legszebb élményem az arénában. Elmagyaráztam nekik, mi a helyzet, mit kell tennünk. Azonnal mondták, hogy kik azok, akik képesek elsőre sikeresen vizsgázni. Sorolták az öt nevet. Dezső, Lénárd, Domi, Lóri és Ramóna. Egyetlen elégedetlenkedő volt közöttük, aki hangosan harcolt, hogy a testvére is bekerüljön az ötbe. De másnap, akár egy kisgyerek, úgy sündörgött körülöttem, kérve, hogy ne haragudjak.
Aznap este ‒ bár leizzadtam az izgalomtól ‒ teljes mértékben megbizonyosodtam arról, hogy ez a közösség minden munkámat, minden erőfeszítésemet megérdemli. Ezek a fiatal családok képesek arra, hogy eltartsák magukat, gyermekeiket iskolába járassák, munkát vállaljanak. Csak sose kaptak hozzá esélyt. Egyszobás, vezetékes víz nélküli, 10-15 négyzetméteres lakásokból „kitörni”, ahogy azt a többség elvárná, képtelenség. Persze, egy jogosítvány nem old meg mindent, de egy picike lehetőséget jelenthet számukra.
Van értelme
Közösségi oldalamra megírtam a történetet. Azzal a kiegészítéssel, hogy még sokan, nagyon sokan megérdemelnék ezt a lehetőséget. És hiszem, hogy képesek is arra, hogy levizsgázzanak, megszerezzék a jogosítványt. Másnap este ismeretlen szám hívott. Egy helyi civil szervezet, a Keresztény Segítség Egyesület vezetője hívott azzal a kérdéssel, hogy hányan szeretnének még beiratkozni a sofőriskolába. Mondom, húszan. Mire ő: rendben, írassuk be őket is. Megszólalni sem tudtam a meglepetéstől. Csak az járt a fejemben, hogy igen, van értelme. Sikerülni fog. Lesz jogosítványuk. És beírattuk.
Így ma ‒ április közepén ‒ tizenkilencen járnak sofőriskolába, tanulnak vezetni. Néhányuknak nem sikerült a pszichológia vizsgája. Volt, aki az erkölcsi bizonyítványa miatt nem mehetett. De talán később majd ők is sorra kerülnek.
Most viszont nagyon szurkolok azért, hogy akik járnak, sikeresen vizsgázzanak. Hiszen a szabályok szerint sikertelen vizsgát követően egy évig próbálkozhatnak újra, és a rendszer leterheltsége miatt ez csupán két-három alkalom. Vagyis tanulniuk is kell a KRESZ-hez, és vezetniük is tudni kell. De látva a csillogást a szemükben, amikor az első előzésükről vagy oldalparkolásukról mesélnek, tudom, lesz jogosítványuk is hamarosan.
