Aréna napló

Három hónapja járok a csíkszeredai Erőss Zsolt sportcsarnokba, amit a helyiek arénaként emlegetnek. Három hónapja itt éli mindennapjait a csíksomlyói tűzeset nyomán otthon nélkül maradt cigányok nagy része. Több mint száz ember. Akiket lassan megismertem. Fiatal családok, sok gyerekkel. Minden nap egy új érzést fedezek fel magamban.

Pár hete jártam rendszeresen az arénába mesét olvasni. A gyerekek nagyon örültek, de mindig „odarendeződtek” a felnőttek is, kíváncsian hallgatták Szimbát, vagy a székely népmesék, cigány népmesék valamelyikét. Kiderült, a felnőttek közül nagyon sokan egyetlen osztályt sem végeztek el, többségük az elemit fejezte be. Írni-olvasni sem mindenki tud.

Újságíróként nem először találkozom cigány közösséggel, láttam már olyan telepet, ahol 4-500 ember él viskókban villany és vezetékes víz nélkül. Hiszen a Hargita megyében élő cigányok – egy napokban zajlott konferencián bemutatott adatok szerint – rosszabbul élnek, mint Románia más településein a romák. Ennek ellenére megdöbbentett és elszomorított, hogy 2021-ben, Csíksomlyón felnőtt emberek élnek úgy, hogy nem tudnak írni, olvasni.

A mesék világa

A meseolvasáshoz sok önkéntes kapcsolódott. Jöttek kismamák, nagymamák, hozták gyermekeik, unokáik mesekönyveit, és olvastak a köréjük gyűlt gyermekeknek, felnőtteknek. Ebből alakultak ki a „sütis-akciók”, melynek keretében süteményt sütöttek a csíkszeredaiak és bevitték az arénába. Tudom, a világ nem fog ettől megváltozni, a Föld nem fog a másik irányba forogni. De láttam őszinte találkozásokat, pillanatokat. Amikor nem a kukázó cigányt látta a süteményes tálat tartó ember az előtte állóban, hanem egy éhes, meglepett, hálás nőt, fiút, kislányt.

A meseolvasások lassan beszélgetésekké alakultak. Meséltek mindennapjaikról, kérdeztek engem a munkámról, a családomról. Kiderült, többüket pár éve megkeresztelt a neoprotestáns egyházhoz tartozó egyik felekezet, azóta egyáltalán nem fogyasztanak alkoholt, nem dohányoznak, nem káromkodnak, és rendszeresen járnak imaházba. Életvitelükön látszik, komolyan gondolják, hogy be kell tartani a törvényeket, és hisznek abban, hogy Isten megsegíti őket. Nagyon furán néztek rám, ha véletlenül csúnyán beszéltem, bevallom az utóbbi időben – épp miattuk – le is szoktam kedvenc szitokszavaimról.

A meseolvasás lassan-lassan átalakult felnőttekkel való beszélgetésbe. Volt alkalom, amikor csak arra maradt erőm és energiám, hogy leüljek közéjük, hallgassam őket, nézzem, ha épp táncoltak a fiatalok. Megszoktuk egymást. Nem vártam tőlük semmit, ők viszont mindenre figyeltek, amit mondtam. Megértettem, ha feszültséget éreztem, ha kiabálást hallottam, ha szikrázó tekinteteket „kaptam el”.

Több mint száz ember heteken keresztül két négyzetméteren él úgy, hogy nincs jövőkép. Paravánnal elválasztott ágyaik körül megpróbáltak otthont teremteni. Függönyökkel, párnákkal, plüssjátékokkal. Ki, amivel tudott. Az önkormányzat ígérete szerint a kormány egy évre ad lakókonténereket, de azoknak egyelőre nincs helye. A kérdésre, hogy meddig lesznek az arénában, éppen ezért nincs válasz. És ezek az emberek, mindezek ellenére békések, türelmesek, többnyire nyugodtak.

Sokat tanultam tőlük

Egyik alkalommal érkezésemkor egyik anya teljes erejéből ütötte körülbelül tizenegy éves fiát. Éreztem, láttam, minden keserűségét, reménytelenségét próbálja ráverni a gyerekre, aki összeszorított fogakkal tűrte. Úgy tűnt, valamiféle bocsánatkérést várt tőle az anya, tenyere élesen csattant a gyerek hátán, fején. Kővé dermedtem.

Nyilván meg kellene állítani – futott át a fejemen. De az ilyen esetekben általában csak állok és tanácstalan vagyok, sírnék, elfutnék, ordítanék és elrángatnám a bántalmazót egyszerre, de sose tudom, mi a helyes. Meglepetésemre egy másik anyuka lépett oda, csendben megfogta a kezét, és csak azt mondta: „Meg fogod ölni”. A gyereket kivette a kezéből és arrébb húzta. Halkan, nyugodtan. Csend lett. Mindenki elhallgatott, csak a dühét kifújó anya lihegése hallatszott.

Ítélkezni persze könnyű. Gyermeket megverni soha semmilyen körülmények között nem szabad. De vajon ezt az asszonyt valaha meghallgatta valaki? Arról, hogy tizenéves korától folyamatosan gyermeket nevel reménytelen, jövő nélküli életre. Vajon életében legalább egyszer ült már úgy fürdőkádban, hogy csak magára figyeljen, elfelejtse aggodalmát? Vajon miért hisszük, hogy ő nem álmodik jobb jövőt, élhető jövőt a gyermekeinek, és miért hisszük, hogy ő időnként nem kerül az őrület határára amiatt, hogy tudja, sose lesz normális élete a gyermekeinek?

Egy hete indult blogomban azokról az élményekről, eseményekről, tapasztalatokról, elképzelésekről számolok be, melyek a csíksomlyói romatelep leégését követően otthon nélkül maradt emberekkel töltött időmből „származnak”. A közel 120 földönfutóvá vált ember ma, április elején még mindig a csíkszeredai Erőss Zsolt Arénában él a csíkszeredai önkormányzat és a Gyulafehérvári Caritas felügyelete alatt. Ők biztosítják a lakhatásukat, az élelmezésüket és különböző felzárkózási programokat számukra.

Meglepődtem, amikor január hetedikét követően először jártam az arénában és megírtam első Facebook-bejegyzésemet a hajlék nélkül maradt családok egyikéről. Nagyon sokan jelezték, hogy szeretnék ezeket az embereket, ezeket a családokat segíteni. Óriási empátia, segítőkészség, szolidaritás érződött a hozzászólásokból, üzenetekből. Rögtön az első bemutatott családnak került támogató, egy székelyudvarhelyi vállalkozó, aki felajánlotta, hogy azonnal segít, de hosszútávon is szeretne egy varrógépet vásárolni a fiatalasszonynak.

Ekkor döntöttem el, hogy egyrészt megpróbálom bemutatni az összes családot, hátha találnék támogatót számukra (akár folyamatosan, hosszú távon is), másrészt, hogy megpróbálok én magam is segíteni nekik. Azt láttam, hogy ha nem tömegként tekintünk a roma közösségre, hanem „szétszálazzuk”, emberi sorsokat és embereket mutatunk be, akkor könnyebben kialakítható a szolidaritás, elfogadóbbak azok is, akik mély ellenszenvvel viszonyultak hozzájuk. Így az első bejegyzésből sorozat lett a közösségi oldalamon "Az ember csak közelről látszik" alcímmel, talán nem haszontalanul.

Hiszen az első varrógép felajánlását követően többen jelezték, hogy elküldenék régi, még működő, de már nem használt varrógépeiket, ha lenne lehetőség egy varroda kialakítására. Voltak, akik jelezték, szívesen tanítanák varrni is az arénában élőket. Így alakult ki - és folyamatosan alakul - az arénában levő kis varroda, ahol heti rendszerességgel több önkéntes tanítja szabni-varrni a roma nőket, lányokat, férfiakat, fiúkat. Mert kiderült, nagy érdeklődéssel és kíváncsisággal várják a varrodai tevékenységet a fiúk, a férfiak is.

Az eredeti titkos elképzelésem az volt, hogy főként a lányanyáknak lehetne valamiféle biztonságot teremteni azzal, hogy megtanulnak egy szakmát, ami később akár bevételi forrás is lehet számukra. Hiszen a tizenéves anyukák - akik természetesen félbehagyják, gyakran örökre abbahagyják az iskolát - ezerszer kiszolgáltatottabbak, mint a férfiak. Esélyük a tanulásra, a képzésre, arra, hogy munkát találjanak, gyakorlatilag nulla.

Szinte mind a szociális segélyből és a gyermeknevelési támogatásból élnek. Ez az összeg például egy kétgyermekes család esetében 1.020 lej, ami 74.867 forintnak felel meg, egy nagyobb családban, ahol öt gyermek van 2.098 lej, ami 153.992 lej. A gyermeknevelési támogatás egyébként január elsejétől nőtt Romániában, ez gyermekenként 214 lej, vagyis 15.707 forint. A kismamáknak, lányanyáknak 18 éves korukig alanyi jogon jár az ingyenes egészségügyi biztosítás. Felnőtt korba lépve a szociális segélyben részesülők továbbra is biztosítva vannak. Amennyiben a férj munkába áll és nincsenek hivatalosan összeházasodva, a nő egészségügyi biztosítás nélkül marad.

Ezért láttam nagyon hasznosnak és fontosnak a varrodát. De a támogatók is szívesen segítettek - és segítenek - abban, hogy szakmát tanuljanak, tanulhassanak az arénában élők. Mára már többen vannak, akik maszkot, pénztárcát, kisebb szatyrokat varrtak, vagy megigazítottak egy szoknyát, beszegtek egy ruhát, felhajtottak egy nadrágot.

Ezt a varrodát nem úgy kell elképzelni, mint egy középiskolai műhelyt, ami pontos szabályok szerint működik, van egy folyamat, amiben mindenki részt vesz. Nem. Itt azt találtuk ki az önkéntesekkel, hogy elsősorban megpróbáljuk megismertetni és megszerettetni velük a varrógépet, a tevékenységet. Megpróbáljuk megéreztetni velük, hogy milyen annak az „íze”, amikor saját kezeddel készítesz el valamit, aminek később hasznát veszed. Nem erőszakkal, nem kényszerítve őket. Szépen, nyugodtan, lassan türelmesen. Folyamatosan tájékoztatva az olvasókat arról, ami történik, hiszen láttam, hogy az adományozók, támogatók is örülnek, ha vannak eredmények, készülnek szép munkák.

Így született meg az elképzelés a Legendárium csapata részéről, hogy készítsünk - pontosabban készítsenek - minőségi és eladható ajándéktárgyakat, melyek összefüggésben vannak a székelyföldi legendárium történetével. Felajánlották, értékesítik ezeket a tárgyakat, a befolyt összegből építőanyagot vásárolnak, amiből majd épülhet közösségi ház, otthon, bármi. Az ötlet egyik lelkes önkéntes fejében „testet öltött”, és megszületett az első „szütyő”, amely Doja, a cigány tündér tarisznyája, benne a három kvarc - a rózsakvarc, az ametiszt és az aventurin -, amely a szeretet, a hitet és az egészséget szimbolizálja. Egyelőre csak prototípus, van még munka vele. De az első nélkül nincs második, nincs ezredik sem, nemde?

Nemrég fogalmazódott meg bennem, hogy az elmúlt lassan három hónapos arénában töltött önkéntes munkám alatt leginkább türelmet tanultam. Sok minden mást is, amiről később még írok. De türelmet mindenképp. Szeretném azonnal kitalálni és minden követ megmozgatni annak érdekében, hogy gyártani kezdjék a tarisznyákat, és azokból téglák legyenek. De kapkodni nem lehet és nem is kell. Minden alakul a saját ütemében, a saját ritmusában. Hiszem, hogy egy nap át fogjuk lépni azt a küszöböt, melyet a tarisznyák árából vásároltunk.