A háború kitörése után Szijjártó Péter programja ugyanúgy folytatódott, mintha mi sem történt volna. A keleti nyitás logikája szerint nehéz lett volna Oroszországot fenyegetésként kezelni, mondja interjúnkban Végh Zsuzsanna külpolitikai szakértő. Az Europa-Universität Viadrina kutatója és oktatója szerint az orbáni külpolitika azt eredményezheti, hogy Magyarország magára maradhat: miközben a szövetségeseinktől elidegenedünk, az Oroszországgal való közeli kapcsolatot sem lesz már egyszerű fenntartani.
Orbán Viktor pár héttel az invázió megindítása előtt Moszkvában járt Vlagyimir Putyinnál, pedig Amerika egész konkrét információkat hozott nyilvánosságra egy várható invázióról. Mi lehet az oka annak, hogy a magyar kormány mégsem számított arra, hogy háború lesz?
A keleti nyitás logikájába nehezen fért volna bele, ha a magyar külpolitika Oroszországot fenyegetésként kezelte volna, pláne közvetlen fenyegetésként. A kormány kezdeti kommunikációjából is az látszott, hogy valóban nem számoltak azzal, hogy a háború reális lehetőség, a kormányzati narratíva a helyzet súlyosságához képest lassan alakult ki. De ezzel a magyar kormány nem volt egyedül, nem csak Orbán Viktor, de Emmanuel Macron francia elnök és Olaf Scholz német kancellár is Moszkvában járt a háború előtti hetekben. Vlagyimir Putyin ezeken a viziteken keresztül is arról próbálta meggyőzni a Nyugatot, hogy nincs szó semmiféle agresszióról, és hogy az Egyesült Államok közelgő invázóról szóló kommunikációja túlzás. Valójában az Egyesült Államok volt az egyetlen, amelyik a háborút kezelte a legvalószínűbb forgatókönyvként.
Ebben milyen szerepe lehet annak, hogy az elmúlt években lecserélődött a külügyminisztérium személyzete, a diplomáciai testületből is kikerültek a tapasztalt diplomaták?
Szijjártó Péter egyértelművé tette, hogy ő érdekalapú külpolitizálást folytat, és nem tartja sem helyesnek, sem kívánatosnak az értékek külpolitikai képviseletét. Ennek megfelelően alakította át a külügyminisztériumot, amelyben 2014 óta alapvető szerepet kap a külgazdaság. Az immáron Külgazdasági és Külügyminisztérium szervezete és személyzete alapvetően ezt a célrendszert szolgálja, és látszik, hogy Szijjártó Péter ebben a célrendszerben mozog otthonosan. De nem túlzottan meglepő, hogy egy olyan kormány, amelyik otthon is aláássa a demokratikus értékeket, nem tartja fontosnak ezen értékek képviseletét a külpolitikájában sem. Azt azért tegyük hozzá, hogy olyan értékekről van szó, amelyek a saját szövetségi rendszerünk alapjait is adják. Tehát az érdekeknek és az értékeknek meg kellene férniük egymás mellett. Jól látszik a jelenlegi helyzetben is, hogy a kettő sokszor nem elválasztható egymástól. Az is jól látszik most, hogy hatalmas veszteség, hogy a tapasztalt karrierdiplomaták kikerültek a rendszerből.
Ennek milyen következményei vannak?
Részben ennek lehet a következménye, hogy a mostani orosz invázióra nem egy azonnali, az agresszor elítélése és az agressziótól való elhatárolódás volt a külügy válasza. Ehelyett tovább folyt az egyensúlyozás, annak mérlegelése, hogy milyen gazdasági kitettségek vannak, hogyan sérülhet Magyarország kapcsolata Oroszországgal. Ez egy fontos tesztje a mostani magyar külpolitikának, és megmutatja, hol vannak a buktatói és problémái. Azt is érdemes megnézni, hogyan alakul a külügy közvetlen kommunikációja. A háború kitörése után Szijjártó Péter programja ugyanúgy folytatódott, mintha mi sem történt volna, a háború kitörése után is folytatta a külföldi üzleti látogatásait, és egy ideig kerülte, hogy bármit mondjon az orosz agresszióról. Ez is mutatja, hogyan tolódtak el a hangsúlyok.
Magyarország ugyan megszavazza az Oroszország elleni szankciókat, de láthatóan félszívvel állt be a sorba, és messze nem olyan erővel ítéli el az orosz agressziót, mint sok más régiós ország. Nem állt le Paks 2, Budapesten működhet a Nemzetközi Beruházási Bank, nem engedné a kormány, hogy innen érkezzenek fegyverek Ukrajnába. Erre a kormány egyik magyarázata, hogy Magyarország békét akar – azaz arra utalnak, hogy ha nem bántjuk az agresszort, akkor jó fiúk maradhatunk Putyin szemében. Van létjogosultsága ennek a logikának?
Ha némi késéssel is, de Magyarország elítélte az orosz agressziót, és a szankciókat is megszavazta. Ezek nagyon fontos lépések. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy mindez félszívvel történik. Az Orbán-kormány ebben a helyzetben próbálja a korábbi hintapolitikáját folytatni, és egyensúlyozni a szövetségesi rendszer és Oroszország között. Mindezt azért teszi, hogy nyitva tartson stratégiai opciókat az ország számára.
Nem most kezdődött az orosz–ukrán helyzet eszkalációja. Ebben a háborús helyzetben már fontos lenne határozott lépéseket tenni az agresszorral szemben. Orbán érzi, hogy nem lehet vétózni, viszont a lavírozás jelen helyzetben nagyon disszonáns, és saját szövetségesi rendszerünkben kelt ellenérzéseket. Tehát miközben mindenki a békében érdekelt, azt azért ki kell mondani, hogy béke akkor lesz, ha Oroszország befejezi az agressziót. Azt pedig nem úgy lehet elérni, hogy a meghunyászkodunk az agresszor előtt.
Hozhat változást ez a háború az orbáni külpolitikában?
Orbán elég nehéz helyzetben van, ugyanis Oroszország a keleti nyitás kulcsországa. Már csak az elmúlt két hét alapján sem számítanék radikális szembefordulásra. Pláne nem a választások előtt. A kormány valószínűleg folytatni fogja ezt a fajta egyensúlyozó politikát. Az Orbán-kormánynak továbbra is vannak olyan elköteleződései Oroszország felé, amelyeknek nem ismerjük a részleteit. Változatlanul nem nyilvánosak a Paks 2-vel kapcsolatos szerződések fontos részletei: nem tudjuk, milyen következményekkel járna ennek a felmondása, nem tudjuk pontosan, mi és hogy köti a kormányt. Ez is szűkíti a magyar mozgásteret Oroszországgal szemben. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy Oroszország feltette Magyarországot a barátságtalan országok listájára, hiszen megszavazta a szankciókat. Tehát a lavírozgatás nem érte el azt, hogy Oroszország ilyen szinten különbséget tegyen az uniós országok között. Azt, hogy ennek a magyar külpolitikának milyen hatása lesz a kétoldalú kapcsolatokra, egyelőre nem tudni.
Oroszország mellett a keleti nyitás másik fontos partnere Kína. Ezen a téren sem számítok váltásra az Orbán-kormány részéről. Zajlik a Budapest–Belgrád-vasútvonal magyarországi szakaszának építése, a Fudan Egyetem budapesti campusa is megvalósításra vár.
Viszont ami a szövetségeseinket és Oroszországot illeti, most fennáll annak a veszélye, hogy az Orbán-kormány a két szék között a pad alá esik.
Ez mit jelentene? Nem lehet csak úgy kiesni az EU-ból, a NATO-ból.
Az EU-ból és a NATO-ból valóban nem lehet csak úgy kiesni, de ha ez a külpolitika folytatódik, még kevésbé lesz meg a bizalom Magyarország felé. Az EU-n belül már eddig is Magyarországot tartották a partnerek a leginkább csalódást keltő tagállamnak, és ez a negatív megítélés tovább romolhat. Magyarországgal kevésbé osztanak meg információkat a különböző nyugati titkosszolgálatok. Egyelőre nem tudjuk, milyen következményei lesznek Magyarországra orosz részről, hogy mivel fog járni, hogy egy ország felkerült a barátságtalan országok listájára. Miközben a szövetségeseinktől elidegenedünk, az Oroszországgal való közeli kapcsolatot sem lesz olyan egyszerű fenntartani ezek után.
A magyar kormány rendre a magyar érdekek védelmére hivatkozik, amikor a háborúval kapcsolatos döntéseit magyarázza. Egy ennyire súlyos, kiélezett helyzetben egyáltalán létezik-e külön magyar érdek, vagy csak a szövetségi – EU- és NATO- – érdekek vannak?
Ezeknek az érdekeknek alapvetően egybe kell esniük. Főleg ilyen helyzetben, egy kicsi és Ukrajnával szomszédos országnak alapvető érdeke kiállni a nemzetközi jog a nemzetközi egyezmények betartása mellett, és számonkérni azok tiszteletben tartását a szövetségeseinkkel együtt. Ráadásul Oroszország nem először rúgja fel ezeket a normákat. A valódi magyar nemzeti érdek a szövetségesi rendszerünk értékei mentén való és a szövetségesi rendszerünk aktív részeként való külpolitizálás kellene hogy legyen.
Cas Mudde múlt héten azt mondta a Szabad Európának, hogy Orbán meg fogja kérni annak az árát Brüsszelben, hogy Magyarország megszavazta a szankciókat. Tehát nem számíthatunk arra, hogy akár a jogállamisági mechanizmuson keresztül majd komolyabb nyomást helyeznek Magyarországra a demokratikus intézmények leépítése miatt. Az EU-nak amúgy most fontosabb a béke. Ez a valószínűbb forgatókönyv, vagy épp az ellenkezője? Tehát az eddig még hezitáló tagországok és vezetők is rájönnek arra, hogy milyen kockázatokat rejthet egy olyan politikus, aki leépíti az ellensúlyokat és kifele játszik a szövetségi rendszerből, ezért tovább növelik a nyomást a magyar kormányon?
Nem fog lekerülni a napirendről a jogállamiság kérdése. Elképzelhető, hogy a háborús helyzet átírja a prioritásokat, de ez inkább csak némi haladékot jelenthet a magyar és a lengyel kormány számára. Az Európai Unió Bírósága február közepén döntött arról, hogy a jogállamisági mechanizmus összhangban van az uniós joggal, tehát alkalmazható. Ez után két héttel a bizottság – ukrán háború ide vagy oda – közzétette iránymutatásait a jogállamisági mechanizmus alkalmazásával kapcsolatban. Ebben a háborús helyzetben ráadásul világossá vált, hogy az a hintapolitika, amelyet a magyar kormány folytat, és amely eredője a jogállamiság hazai leépítésének, ezáltal az unióval való kapcsolatok megromlásának, blokkolhatja akár az uniós döntéshozatalt is. Ez komoly motiváció lehet, hogy ne hanyagolják el a jogállamiság kérdését.
Mi a helyzet a régiós kapcsolatokkal? A lengyelek nagyon keményen fellépnek az orosz agresszióval szemben, Orbán viszont hezitál. Hozhat-e ez szakítást a Fidesz és a lengyel kormánypárt, a Jog és Igazságosság (PiS) között?
Mindaddig, amíg Magyarország megszavazza az uniós szankciókat, és nem tesz egyértelmű gesztusokat Oroszország felé, addig nem lesz szakítás a PiS és a Fidesz között. De az például, hogy Magyarország nem enged fegyvereket szállítani Ukrajna felé a saját területén keresztül, akár tekinthető Oroszország felé tett gesztusnak, viszont még nem gátolja a közös uniós fellépést. Ugyanakkor azt is láttuk, hogy épp a jó viszony miatt a lengyel kormány nyomást tud gyakorolni a magyar kormányra. Amikor felröppent a hír, hogy Magyarország nem támogatná az orosz bankok SWIFT-ből való kizárását, akkor Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök felhívta Orbán Viktort, és feltehetően jelezte, hogy nem lenne barátságos és elfogadható lépés megvétózni a szankciót. Lengyelországnak a jelenlegi viszonyok között fontos szerepe van és lehet a jövőben is abban, hogy Magyarország kevésbé beszél ki a közös uniós álláspontból.
A magyar kormány szívesen hivatkozik a visegrádi országokra mint erős régiós összefogásra. Létezik még ilyen értelemben a V4? Nem válnak erősebbé az egyéb régiós platformok? Például ott vannak a slavkovi hármak, Csehország és Szlovákia már inkább Ausztriával találja meg a közös hangot.
A V4 még mindig fontos platform, ha az unión belüli szakpolitikai egyeztetésekről van szó. Az viszont már a mostani válság előtt is láthatóvá vált, hogy vannak egyértelmű törésvonalak a négy ország között. Szlovákia és Csehország igyekszik távol tartani magát a másik két partner uniós intézményekkel való konfrontációjától, és most is azt látjuk, hogy Magyarország a visegrádi partnerekhez képest különutas politikát folytat Ukrajna felé.
Jelenleg épp Magyarország tölti be a V4 elnöki posztját, és a háború kitörését követően nem látszott semmiféle koordináció a négy ország között. Lengyelország nagyon határozottan fellépett az orosz agresszióval szemben, Csehország bejelentette a kivonulását a budapesti székhelyű orosz Nemzetközi Beruházási Bankból. Miközben a magyar kormány arról beszél, hogy a V4 milyen fontos, a magyar elnökség alatt a V4 nem lépett fel koordináltan egy ilyen válsághelyzetben.
Nincs tehát egység, és ez ahhoz is kapcsolódik, hogy a visegrádi együttműködés mára elvesztette az identitását. Amikor elindult a V4, volt egy egyértelmű cél, méghozzá a régió csatlakozása a nyugati szövetségi rendszerhez. Az uniós csatlakozást követően az volt a cél, hogy a V4-ek a saját tapasztalataik átadásával segítsék a Nyugat-Balkán és Kelet-Európa demokratikus átmenetét. Ez aztán fokozatosan elhalt. A 2015-ös menekültválság idején a magyar kormány próbált adni egy új, migrációellenes agendát a V4-nek, amely viszont végeredményben nem vált identitásformáló erővé a csoport számára. Most sincs közös identitás, és ilyen helyzetben érthető, hogy az egyes országok más regionális együttműködések felé is nyitnak, és megpróbálják azokon keresztül is érvényesíteni az érdekeiket. A slavkovi háromszög mellett ilyen a lengyelek részéről a Három Tenger Kezdeményezés, tehát vannak különböző, akár egymással versengő regionális együttműködések. De az EU-n belüli egyeztetőplatformként a V4 szerepe még mindig fontos, és a jövőben is az lesz. E tekintetben a többi regionális platform nem vetélytársa a V4-nek.
Az utóbbi időben feltűnő volt, hogy a kormány sok energiát fektet abba, hogy az amerikai jobboldal trumpista szárnyában népszerűsítse magát. Mi lehet a motiváció e mögött?
Az utóbbi fél évben talán hangsúlyosabban foglalkoztak ezzel, gondoljunk csak Tucker Carlson magyarországi látogatására és „dokumentumfilmjére”. De a Fidesz már korábban elköteleződött a Republikánus Párt trumpista szárnya, konkrétan Donald Trump személye mellett. Köztudott, hogy a Demokrata Párttal rosszak a Fidesz kapcsolatai a demokratikus értékek és intézményrendszer magyarországi aláásása miatt. A magyar kormány politikájával szemben a demokraták mindig kritikusabb véleményt fogalmaztak meg, míg a republikánusok – és főleg a trumpista vonal – nem tett ilyet. A Fidesz részéről ez lehet hosszú távú befektetés. Ha esetleg Trump újra hatalomra kerül, akkor meglegyenek ezek a jó kapcsolatok. De ezt az is mozgatja, hogy a demokrata oldalon nagyon behatároltak a Fidesz lehetőségei.
Az Orbán-kormány az elmúlt évek során igyekezett nyitni és kapcsolatokat építeni különböző jobboldali populista erők irányába. Trumpon kívül ilyen például Jair Bolsonaro brazil elnök vagy korábban Bejnámín Netanjáhú izraeli miniszterelnök. Ezt az aktív szövetségkeresést felerősítette a Fidesz távozása az Európai Néppártból, ami az EU-n belül is új szövetségi politikát igényel a Fidesztől.
Egyre több elemző vélekedik úgy, hogy ez a háború trendfordulót jelenthet a XXI. század történetében, a béke időszakának végét. Lehet ilyen hosszabb távú, akár globális hatása?
Nem zárható ki, hogy ez valóban trendforduló. Az orosz agresszió és az arra adott nyugati reakció abba az irányba a mutat, hogy újra előtérbe kerülhet a nagyhatalmak közötti versengés biztonság- és védelempolitikai dimenziója. Ezt nem láttuk ilyen egyértelműen sem a 2008-as, Georgia elleni agresszió, sem a 2014-es krími annexió kapcsán.
Fontos kérdés, hogy Kína mit kezd a helyzettel. Hogy ez a háború, illetve annak következményei közelebb sodorják-e Oroszországot Kínához, vagy Kína tud és akar-e törekedni arra, hogy Oroszország tőle függő viszonyba kerüljön. Ez a kapcsolat meghatározó lesz, és jelentős változást hoz a globális rendszerbe.
Putyin agressziója vélhetően lökést ad az Európai Uniónak is, hogy megerősítse közös európai biztonságpolitikáját. Úgy tűnik, a tagállamok most nyitottak erre, és talán van támogatottsága társadalmi szinten is. A háború tehát nemcsak a NATO szerepét erősítheti fel újra Európában a keleti fronton, hanem elmozdíthatja az Európai Uniót is abba az irányba, hogy tényleges geopolitikai szereplőként határozza meg magát.
