EU-riporter

Az összes uniós csúcstalálkozón, amelyen tudósítóként részt vettem az elmúlt 15 évben – és a blokkot sújtó válságok miatt több száz ilyenen voltam –, láttam a kontinens minden tájáról érkező és távozó vezetőket, akik néhány pillanatig élvezték az európai rivaldafényt, mielőtt visszatértek a belpolitikához vagy beeveztek a nyugdíjas éveik langyos tavába. De egyvalaki állandó volt: a most távozó Angela Merkel német kancellár.

Ennek most vége szakad. Miközben országa a hétvégén az urnákhoz járul, 2005 óta először nem szerepel majd a neve a szavazólapon, világos, hogy ez nemcsak Berlin, hanem Európa és a Nyugat számára is egy korszak végét jelenti.

Az elkövetkező napokban és hetekben elkerülhetetlenül sokan mondanak majd véleményt arról, hogy mi is Angela Merkel öröksége. És ahogy visszagondolok a brüsszeli találkozókra, sok mindenért lehet dicsérni, és sok mindenért lehet bírálni.

Nem fogom őt „Európa királynőjének” titulálni, és nem fogom „a szabad világ vezetőjének” nyilvánítani, de ugyanígy Merkel nem volt „Frau Nein”, aki minden nagyszerű ötletet megvétózott, és nem is érdemli meg azokat a Hitler-bajuszos karikatúrákat, amelyeket ellenfelei olyan lelkesen publikáltak róla.

Számomra egyszerűen ő volt az a ragasztó, amely összetartotta a dolgokat, legalábbis európai szinten. És bár jelenléte nem volt csillogó vagy dicsőséges, attól tartok, hogy az EU-nak hamarosan hiányozni fog.

Az Európai Tanács különböző sajtótermeiben egy-egy brüsszeli csúcstalálkozó után mindig volt szórakoztató esemény. Nicolas Sarkozy francia elnök rongyrázása és extravagáns manírjai, honfitársa, Emmanuel Macron pörgése és nagyzoló ötletei, David Cameron brit miniszterelnök, amint udvarias köntösbe csomagolva ütötte szemérmetlen módon az EU-t.

Aztán ott van Orbán Viktor, aki élvezi az összecsapásokat a külföldi újságírókkal, és szeret visszaszólni, hogy „és arról miért nincs szó, ami maguknál van?”, vagy említhetem a joviális luxemburgi vezetőt, Xavier Bettelt, aki néhány perc alatt négy nyelven válaszolt.

A leglátogatottabb sajtótájékoztató mégis mindig Merkelé volt

Nem azért, mert igazán megérdemelte volna. Többnyire ugyanis megnyugtatóan unalmas, nyugodt és kimért volt. Egy Merkel-tájékoztató nem a villámnyilatkozatok, hisztik vagy vádaskodások helyszíne volt, még ha néha meg is tudta mutatni önironikus, vicces oldalát. Mégis mindenki tudta, hogy a felelősség végeredményben az övé volt.

Nem volt látnok, az biztos. Inkább egy nagyon ügyes válságkezelő, aki a fokozatos változtatásokat vagy nem változtatásokat részesített előnyben, későbbre halasztva a nagy döntést. Ebből született meg a német szleng kifejezés, a „merkeln”, ami azt jelenti, hogy „tétovázni" vagy egyszerűen „nem csinálni semmit".

És az euróövezeti válság kirobbanásakor Merkel merkelnkedett is egyet – inkább a német adófizetőket és bankokat védte, a déli tagállamokban pedig kemény strukturális reformokat és megszorításokat kényszerített ki.

Ezzel majdnem tönkretette az uniót, az európaiak egy egész fiatal generációját ábrándította ki a gazdasági jövőjükkel kapcsolatban, és rengeteg euroszkeptikust generált olyan helyeken, ahol korábban nem sokan voltak. Az eurózóna mégis egyben maradt, és egyetlen tagját sem veszítette el. Legalábbis a következő válságig, mivel sem a valódi fiskális, sem a bankunió még nem jött létre.

A migrációs válsággal kapcsolatban viszont azt a rendkívül gyors és bátor döntést hozta, hogy befogadta a Szíriából és máshonnan menekülő emberek millióit. De a jó szándék nem tartott sokáig, még – az intoleráns múltja által máig kísértett – Németországban sem. Az útlevélmentes schengeni övezet alig működik, a kontinensen újra falak és korlátok emelkednek, és nincs közös európai menekültügyi rendszer.

Ehelyett az EU az autoriter rezsimekkel kötött, erkölcsileg kétes értékű megállapodásoktól függve próbálja távol tartani a migránsokat. A 2015-ös migrációs hullám közvetlen következményeként a háború óta először van populista jobboldali párt a német Bundestagban. Számos más európai országban is hatalmon vannak, vagy közel állnak ahhoz, hogy hatalomra kerüljenek.

Merkelt könnyű vádolni azzal, hogy túl keveset tesz Magyarország és Lengyelország illiberális tendenciáival szemben, túlságosan puhány Kína ellenében, amikor több más uniós ország és Washington bosszúságára sietve a tető alá hozott vele egy beruházási megállapodást. Emellett engedélyezte a vitatott Északi Áramlat 2 gázvezeték építését, függetlenül attól, hogy a Kreml éppen hogyan sértett normát. Mindez azzal magyarázható, hogy nem akarja megsérteni a hatalmas német üzleti érdekeket.

Belpolitikai téren átvette a balközép számos elképzelését, például a nyugdíjak és a minimálbérek emelését, valamint az atomenergia fokozatos kivezetésének gondolatát is magáévá tette, de valójában elődjének gazdasági reformhullámát meglovagolva kormányzott.

A német hadsereg közben továbbra is alulfinanszírozott és nincs kihasználva, a digitális forradalom nem igazán indult be, és fennmaradt az ország bonyolult adó- és jóléti rendszere is, hogy csak néhányat említsünk azok közül a problémák közül, amelyeket az utódjára hagy.

Mégis, valószínűleg hiányozni fog. Sok tekintetben ő kínált megoldást Henry Kissinger híres dilemmájára, miszerint Németország „túl nagy Európának, de túl kicsi a világnak”. Nagyon jól tudta, hogy Berlin érdekeinek előmozdítása érdekében az EU-nak és a NATO-nak össze kell tartania, de országa nem lehet túlságosan erélyes, mivel a többi európai ország fél tőle.

Ezért az egységre törekedett, akár a legkisebb közös nevezőre is, és kerülte a nagy ötleteket, nyilatkozatokat és akciókat.

És a ragasztó tartotta magát, Brüsszelben és Berlinben egyaránt. De ahhoz, hogy ez így is maradjon, ugyanilyen politikai intelligenciájú emberre lesz szükség.

A fontosabb beszédekben nem mindig a hangzatos idézetek és a címekbe illő bejelentések az érdekesek. Néha az a lényeg, ami kimondatlan marad vagy alig jön át.

Amikor az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen szeptember 15-én megtartotta „Az Európai Unió helyzetéről” szóló éves beszédét az Európai Parlament előtt Strasbourgban, sikerült neki az a bravúr, hogy a pódiumon töltött 60 percben egyáltalán nem hozta szóba Oroszországot.

A többi keleti szomszédot éppen csak megemlítette és a Nyugat-Balkánnak is csak egy könnyed mondat jutott.

Lehet, hogy hangosan és egyértelműen azt ígérte két évvel ezelőtti hivatalba lépésekor, hogy az általa vezetett Bizottság „geopolitikai” lesz, most valahogy úgy tűnik, nem az járt a fejében, hogy az unió közvetlen szomszédságával foglalkozik majd, amikor kitalálta ezt a kifejezést.

Ehhez kapcsolódóan:

Kemény fellépést ígér az Európai Bizottság elnöke az EU alapértékeit megsértők ellen

Szerénytelenül amerikai mintára

A Bizottság elnökének éves beszéde általában a brüsszeli politikai szezon nyitányát jelenti egy olyan hosszú nyári szünet után, amelyet csak az eurokraták tudnak jó szívvel elfogadni.

Az egy évtizede indult hagyomány alapja a mindenkori amerikai elnök a Kongresszus előtt a naptári év elején tartott "Az unió állapotáról" szóló beszéde volt. Ez persze meglehetősen szerénytelen összehasonlítás, mivel a politikai világ nagy részét tökéletesen áthatja minden egyes szó, amit bármely amerikai vezető mond, míg az európai változat nagyjából észrevétlen marad a "brüsszeli buborékon" kívül.

Mindazonáltal kínál néhány fontos iránymutatást arra vonatkozóan, hogy milyen állapotban van az Európai Unió az adott pillanatban. És mióta Afganisztán a múlt hónapban a tálibok kezébe került, sokan végeztek önvizsgálatot, ami elárulja, milyen kényelmetlenül érzi magát az EU a világban elfoglalt helye miatt.

Von der Leyen beszédének talán az egyetlen, Moszkvát bíráló mondatában szépen összefoglalta: "A hiper-versenyképesség új korszakába lépünk. Egy olyan korszakba, amelyben egyeseket semmi sem állít meg abban, hogy oltási ígéretek vagy éppen dezinformáció révén szerezzenek befolyást. A regionális rivalizálás korszakába, amikor a nagyhatalmak egymásra összpontosítják figyelmüket.”

Érdemben sem Oroszországról, sem Kínáról

Mit tesz tehát az EU, hogy nyomot hagyjon ezen a márkán, az új világrenden? Nos, újabb 100 millió euró segélyt ígért Afganisztánnak, 200 millió Covid-19 vakcinát készül szétosztani főleg Afrikában és von der Leyen körvonalazta a szerencsétlen nevű "European Chips Act" intézkedést, melynek célja az uniós részesedés növelése a jövedelmező és alapvető fontosságú félvezető üzletben.

A kétes elnevezésű kezdeményezések témájánál maradva bemutatta a "Global Gateway"-t is, Európa válaszaként a kínai "Egy övezet, egy út" kezdeményezésre. És bár az az állítása, hogy „jók vagyunk az utak finanszírozásában. De nincs értelme annak, hogy Európa tökéletes utat építsen egy kínai tulajdonú rézbánya és egy kínai tulajdonú kikötő között" a legemlékezetesebb idézetei közé tartozik, kevés részlet hangzott el arról, hogy Brüsszel hogyan veszi fel a harcot Pekinggel.

Mit ér a haderő politikai akarat nélkül?

Természetesen többen is arra szólították fel az EU -t, hogy legyen aktívabb a védelmi kérdésekben, különösen a franciák követelnek nagyobb „európai stratégiai autonómiát” Kabul eleste után.

A várakozásoknak és a papírformának megfelelően von der Leyen és Emmanuel Macron francia elnök jövőre közösen lesznek a házigazdái egy európai védelmi csúcstalálkozónak, és a bizottsági elnök megemlítette az európai expedíciós erők létrehozásának, valamint az áfa elengedésének lehetőségét is az Európában kifejlesztett és gyártott védelmi felszerelések vásárlása esetén.

Ehhez kapcsolódóan:

"Nem kérünk migránsokat" - az új, keménykezű EU Kabul bevétele után

De fején találta a szöget, amikor felvázolta, mi az igazi probléma Európában, ha bármilyen katonai dologról van szó: „A világ legfejlettebb haderői felett rendelkezhetsz, de ha soha nem állsz készen ezek használatára, mi a hasznuk? Ami eddig visszatartott minket, az nem csak kapacitáshiány. Ez a politikai akarat hiánya.”

Ez a megállapítás Brüsszelre és környékére is igaz.

Vészharangok a keleti szomszédoknál és a Nyugat-Balkánon

Ezen a téren ő és bizottsága egyformán bűnös az alulteljesítésben. Ha nem lett volna elég rossz említést sem tenni Oroszország destabilizáló magatartásáról az egész kontinensen, von der Leyen homályos ígérete, hogy „fokozza a részvételt a keleti partnerségben", és annak említése, hogy a hónap végi nyugat-balkáni útja "erőteljes jelzést küld a csatlakozási folyamat iránti elkötelezettségünkről” egyszerűen azt mutatja, hogy Brüsszel mindkét térségben kifogyott az ötletekből.

A ténynek, hogy ez a legjobb, amit ki tud találni abban az évben, amikor Brüsszel csúcstalálkozót szervez a nyugat-balkáni országokkal, később pedig a keleti partnerség államaival, vészharangokat kellene kongatnia Koszovótól Kijevig.

Ha közvetlenül idáig ér, akkor számíthatunk akcióra

De Ursula von der Leyen legalább elítélte Alekszandr Lukasenka rendszerét Belaruszban, amiért az „hibrid támadást indított Európa destabilizálása érdekében” azzal, hogy migránsokat küldött az EU határaira. Ha közvetlen veszély fenyegeti az uniót, akkor számíthatunk némi akcióra. Ellenkező esetben elégedjünk meg a hosszú, ám végeredményben üres beszédekkel.