EU-riporter

Már csak pár nap, és a várva várt döntővel véget ér a pandémia miatt egy évvel később megtartott 2020-as labdarúgó Európa-bajnokság. Jó apropó visszatekinteni a váratlan drámák, gólparádék és politikai viták tarkította eseményre.

Az egy hónapos Eb valójában az Európát foglalkoztató témák egyfajta mikrokozmoszává vált. Talán a legnagyobb sztori, amit az EU-gépezet dolgozói és a belőle élők kínosan kerülnének: a brexit utáni Anglia sikere.

De erről majd később.

Először inkább arról, hogy a sport és a politika nem ideális ágyastársak. Ezt sok magas rangú sportilletékes, de néhány sportoló és sok drukker is ismételgeti. Lehet, hogy a foci nem „háború más formában”, de a békében élő kontinensen, ahol a Schengen-övezet a gyakorlatban felszámolta a határokat, ez az egyik elfogadott módja a lázas hazafiság kifejezésének.

Még ha csak felületes pillantást is vetünk az Euro 2020-ra, akkor is egymás után vehetjük észre a szögletek és piros lapok közé betüremkedő politikai sztorikat.

Telt ház, félház, fertőzés

A még mindig tartó pandémia idején, amikor még mindig emberek halnak bele a Covid–19-be, sokak szerint őrültség volt megrendezni a tizenegy országban lebonyolított tornát.

Egyszerre lett nevetséges és átpolitizált az Eb, amikor egyes városok megengedték, hogy részben külföldi látogatókkal megtömött, szinte teljesen teli stadionokban álljanak ki egymás ellen a csapatok. Közben máshol részben üres és letakart széksorok előtt folytak a meccsek, és úgy tűnt: a szabályok folyamatosan változnak.

Amiben talán mindenki egyetért: a torna valószínűleg „szuperfertőző" esemény volt, és ezt majd akkor látjuk, amikor az újabb Covid-megbetegedések a nyár folyamán rázúdulnak Európára.

Térdelés és nacionalizmus

De ez még nem minden. Először ott volt a nagy vita: hogy van az, hogy egyes csapatok letérdelnek a mérkőzések előtt a faji igazságtalanság ellen tiltakozva, míg mások nem.

A rendőri intézkedés során tavaly megölt amerikai George Floyd esete nyomán elterjedt gesztust szinte egyenlő mértékben fütyülték ki és ünnepelték. Mindez arra utal, hogy az etnikai kisebbségek jogai Európában is vitákat szülnek.

Aztán ott volt az ukrán mez, rajta az országhatárral, amely magában foglalta a Krímet és a „Dicsőség Ukrajnának!” szlogent. Oroszország vehemensen tiltakozott is miatta. Az UEFA politikai jelmondatnak találta és eltávolíttatta, de az egész ügy csak arra emlékeztetett, hogy még mindig folyik a háború.

Marko Arnautović ellentmondásos szerb csatár, akinek édesapja szerb, soviniszta szidalmakat zúdított az északmacedón válogatott albán nemzetiségű játékosaira. Ezzel ráirányította a figyelmet a Nyugat-Balkánon uralkodó feszültségre. Büntetésből egy meccsre eltiltották.

A nagy várakozással övezett Anglia–Skócia meccset (a nemzetközi futball legrégebbi párosítása) skót szeparatista bekiabálások közepette játszották le.

Szivárványos üzenet Budapestnek

A hab a tortán pedig az úgynevezett magyar „anti-LMBT+ törvény” volt. Az erre adott reakció – hogy a reklámozók szivárványszínű motívumokkal díszítették hirdetéseiket – kiváltotta a jól szervezett, radikális érzelmű szurkolók szidalmait.

(Amire pedig egyesek részéről az volt a válasz, hogy a közösségi médiában nyíltan felvállalva saját országuk ellen drukkoltak.)

Talán ez a legérzékenyebb politikai téma, amely most megosztja Európát.

Amikor nemzetimázs-építő üzenete volt a focinak

De a történetet végül a bajnok írja majd meg. Igaz, általában az újságírók és kommentátorok teszik, akik politikai párhuzamokat fedeznek fel. Vegyük például Franciaország 1998-as és 2018-as világbajnoki győzelmét.

Mindkét eseményt méltató szavak követték: a franciák megvalósították a Liberté, égalité, fraternité szlogenjét, mert többetnikumú megállíthatatlan csapattal válaszoltak a Jean-Marie Le Pen 1998-as és lánya húsz évvel későbbi nacionalista félelemkeltő üzeneteire.

A dánok még mindig szívükben őrzik ’92 nyarát, amikor az utolsó pillanatban szabadjegyet kaptak az Eb-re, miközben Jugoszlávia az összeomlás felé tartott.

Esélytelenek voltak, de ők lettek a bajnokok – mindössze pár héttel azután, hogy elvetették az EU maastrichti szerződését, és kiváltságokat szereztek maguknak.

Németország 2014-es vb-győzelme lehetőséget adott neki, hogy barátságosabb arcát mutassa meg a világnak azután, hogy éveken át a megszorításokért kampányolt. És azt is be tudta mutatni, hogy olyan ország, amely integrálja a külföldieket, és végre nyugodt módon áll hozzá a hazafiasság nyilvános felvállalásához.

Görögország mítoszi 2004-es győzelme és az athéni olimpia hatalmas nyári örömünnep volt az országnak, de pár év múlva jött a gazdasági összeomlás okozta másnaposság.

Csak nehogy a galád Anglia!

Most pedig Brüsszelben kezdenek szembesülni a potenciálisan kényelmetlen lehetőséggel: az angolok lehetnek a bajnokok.

És itt nem a duzzadt egójú és sörhasú félmeztelen drukkerekre gondolnak, akik az unalomig kántálják az „it’s coming home” refrént. (Ezzel csillapítva fájdalmukat, hogy az ország egyetlen nagy győzelme 55 éve, 1966-ban volt, amikor a válogatott hazai pályán megnyerte a vb-t.)

Nem, Brüsszelnek az lenne kellemetlen, ha a brexitre szavazó Anglia győzne. Az az Anglia, amely legyőzte az EU-t a Covid-vakcináért folyó versenyben.

Kevesen tudnák megemészteni, ha a komikus rosszfiú szerepébe került Boris Johnson pózolna a kupával, miközben „az EU-béklyóktól megszabadult, globális Britannia” dicshimnuszát zengené.

Nem számít, hogy egy-két angol focista más európai ligákban játszik, és hogy akkor tanulták a mesterséget, amikor az ország még az Európai Unió része volt. Az angol győzelem akkor is keserű pirula lenne.

Forza Azzurri!

Brüsszelben inkább örülnének a friss új olasz válogatott sikerének, amely feledtetné a három évvel ezelőtti fiaskót, amikor az Eb legjobban játszó csapata nem jutott ki a vb-re. (Amely ráadásul azóta feladta a sokáig rá jellemző védekező taktikát.)

A pandémia tavaly szinte térdre kényszerítette Itáliát, de most talán büszkén emelheti fel a fejét Super-Mario Draghi miniszterelnök vezetése alatt (aki az Európai Központi Bank elnökeként az eurokraták szerint megmentette a közös valutát).

Nem csoda, hogy az eurokraták azért imádkoznak a futball isteneihez, hogy a vasárnap az un’estate italiana, azaz az olasz nyár ünnepe legyen.

Csaknem másfél év után az európai uniós tagállamok vezetői e heti csúcstalálkozójukon a koronavírus-válság kezelése mellett végre érdemben egyeztettek más, hagyományosabb politikai kérdésekről is.

Az első napon közel 14 órán keresztül tartott az ülés, a vitát egy friss magyar törvény, valamint egy Moszkvának kedvező, utolsó pillanatban benyújtott francia–német javaslat uralta. Mindkét kérdésben heves, érzelmektől sem mentes eszmecsere alakult ki.

Kevesen maradhattak ki az úgynevezett LGBT-ellenes törvénnyel kapcsolatos viharból az elmúlt napokban, amely még a jelenleg zajló labdarúgó-Európa-bajnokságra is begyűrűzött. A jogszabályt, amelyről a magyar kormány azt állítja, hogy pusztán a gyermekek védelmét célozza, a legtöbb EU-tagállamban a szexuális kisebbségek kirívó diszkriminációjának tartják.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök, aki általában kerüli a nemzetközi sajtót a brüsszeli csúcstalálkozókon, harciasnak mutatkozott, és a vádakra reagálva szabadságharcosként állította be magát, aki a szocializmus idején kiállt a melegjogokért. Kijelentette, hogy a többi vezető egyszerűen nem olvasta vagy nem értette meg az új törvényt.

Ehhez kapcsolódóan:

A homofób-törvények miatt az EU fele a magyar kormány ellen van

Éles bírálatok

Az ülésen záporoztak felé a bírálatok, jellemzően a nyugat-európai tagállamok vezetői részéről. Mark Rutte holland kormányfő, aki már többször konfliktust vállalt magyar kollégájával számos ügyben, egyenes megkérdezte, hogy miért is nem lép ki Budapest a közösségből. Luxemburg nyíltan meleg miniszterelnöke, Xavier Bettel bennfentes források szerint szenvedélyesen beszélt családja küzdelmeiről a szexuális orientációja elfogadását illetően. Rámutatott a fiatal LMBTI emberek körében regisztrált magas öngyilkossági arányra, és leszögezte, hogy most átléptek egy határt. Még egyes közép- és kelet-európai országok is felszólaltak a törvény ellen, habár Lengyelország és Szlovénia a jelek szerint támogatta Budapestet, mások pedig feltűnően csöndben maradtak.

Az igazság ugyanakkor az, hogy nem sokat tehetnek az ügyben. Nem született hivatalos zárónyilatkozat erről a napirendi kérdésről, az ehhez hasonló társadalmi ügyek a tagállamok kompetenciájába tartoznak, ezért is térnek el annyira az LMBTI-közösség jogai országonként. Az Európai Bizottság nagy valószínűséggel kötelezettségszegési eljárást fog indítani a jogszabály vizsgálatát követően, az Európai Bíróság pedig majd véleményt mond róla egyszer, de ez nem mostanában lesz. Van még emellett az EU új költségvetéséhez kapcsolt jogállamisági mechanizmus, de mielőtt alkalmazni kezdhetnék, erről is meg kell hoznia ítéletét a luxembourgi bírói testületnek. Az alapszerződés hetes cikke szerinti eljárás, amelynek nyomán Magyarországot elméletileg megfoszthatnák szavazati jogától az Európai Unió Tanácsában, már évek óta blokkolva van, mivel Varsó és Budapest kölcsönösen védelmezik egymást, ugyanis minden határozathoz egyhangú döntésre van szükség.

Ha a magyar vita demonstrálta, hogy milyen erőtlen az EU, amikor egy tagállam úgy dönt, hogy rossz útra tér, az ezt követő egyeztetés Oroszországról rámutatott, hogy mennyire gyenge és megosztott a klub Moszkva zaklatásával szemben.

Ehhez kapcsolódóan:

A Kreml sajnálja, hogy az EU elutasította a csúcstalálkozót Oroszországgal

Orosz kérdés

Ami a májusi EU-csúcson folytatott szívélyes eszmecserét és a Josep Borrell uniós kül- és biztonságpolitikai főképviselő által kiadott ártalmatlan dokumentumot követően egyszerű megbeszélésnek ígérkezett arra vonatkozólag, hogy Brüsszelnek miként kellene kezelnie hatalmas keleti szomszédját, végül a feje tetejére állt, miután Franciaország és Németország egy nappal az ülés előtt olyan zárónyilatkozatra tett javaslatot, amely gyakorlatilag újraindítaná az EU–Oroszország-csúcstalálkozókat.

Emmanuel Macron francia elnök azzal érvelt, hogy szükséges a párbeszéd a kontinens stabilitása érdekében, Angela Merkel német kancellár pedig az amerikai és az orosz elnök közelmúltbeli genfi csúcstalálkozójára utalt, és kijelentette, hogy „a párbeszéd a konfliktusok megoldásának legjobb módja”.

Egyes diplomaták megjegyezték, hogy ha Joe Biden amerikai elnök leülhetett négy órára tárgyalni orosz kollégájával, Vlagyimir Putyinnal, akkor az EU vezetőinek is le kellene. És ha az EU más országokkal, például Brazíliával, Kínával, Japánnal és Indiával csúcsértekezleteket tart, akkor Oroszországgal miért ne?

A szövegtervezetet mégsem fogadták túl kedvezően, különösen a balti államok és Lengyelország. Először is feldühítette őket a hirtelen irányváltás, illetve az, hogy az EU két legnagyobb tagállama a többiek háta mögött dolgozott ki valamit. Egyesek azzal érveltek, hogy bármelyik ország szabadon tarthat kétoldalú találkozókat Putyinnal, ahogyan azt Párizs és Berlin is elég gyakran teszi.

A kérdésnek vannak szimbolikus aspektusai is, például az, hogy az EU–Oroszország-csúcstalálkozókat 2014-ben szüntették be, ez volt az első európai uniós szankció a Krím félsziget Oroszország általi bekebelezésére válaszul. Sokak szerint furcsa lenne az intézkedések lazítása éppen most, amikor záporoznak a negatív hírek Alekszej Navalnijról, kibertámadásokról, a vrběticei lőszerraktár felrobbantásáról, az Ukrajnához közeli csapatösszevonásokról, Aljakszandr Lukasenka belarusz elnök támogatásáról.

A végül éjfél után elfogadott zárónyilatkozatba mindössze annyit írtak, hogy „az Európai Tanács tanulmányozni fogja az Oroszországgal való párbeszéd lehetséges feltételeit és formátumait”. Ez győzelmet jelent az Oroszország ügyében határozott fellépést pártolók számára, mindazonáltal egyesek azon bosszankodtak, hogy miután annyit beszéltek arról, hogy Moszkva állítólag beszivárgott Bécsbe, Nicosiába vagy Budapestre, végül Franciaország és Németország volt az, aki visszaállította volna a rendes ügymenetet Oroszországgal. Vagy ahogy egy diplomata cinikusan megfogalmazta: „Azok az országok, amelyek a vita egyik részében élesen bírálták Magyarországot a melegjogok miatt, a másik részében keblükre akarták ölelni Oroszországot, a hasonló törvény ősforrását.”