Párizsba sokáig nem szökött be a nyár. Még júliusban is egymást követték az esős, hideg napok. A borús időre ráunva úgy döntöttünk, ha esik, ha fúj, szervezünk mégis egy kültéri programot. Kapóra jött, hogy városszerte gyönyörű bizánci kék poszterek hirdették, hogy a Louvre Árkádia titka néven „kincsvadászatot” szervezett a Tuileriák kertjében.
Nomen est omen: a családom szeret játszani.
Mivel július közepén sem ért véget a zivataros tavasz, nem volt nehéz disszonáns hangulatba esni. Bár örültünk, hogy nem kell forró lakásban izzadni, de a vakáció közepén már nagyon kikívánkoztunk a szabadba. Így hát regisztráltunk az interneten a Louvre kerti játékára. Már az sem számított, ha talpig vízálló cuccokba burkolva kell megfejtenünk a múzeum titkát. Másnap már a belvárosi kert közepén álltunk egy kis sátor mellett (a nyári leárazásokon vásárolt esőkabátokkal felszerelkezve), ahol a többi csapattal együtt minket is felvilágosítottak a játék menetéről. Küldetésünk az volt, hogy fejtsük meg a görög mitológiából ismert idilli világnak, Árkádiának titkát, amely évszázadok óta parkokban és kertekben nyugszik, a fák és a virágágyások között, „a szobrok figyelő szeme előtt”.
Kiderült, hogy a logikai játék másfél órát vesz majd igénybe, amelynek során biológiai és irodalmi tudásunk segítségével jobban megismerkedhetünk a kert növényvilágával és művészetével is.
A szervezőktől kaptunk egy ceruzát, egy térképet a Tuileriákról és egy, a kérdéseket tartalmazó leporellót.
Kezdődhet a kincsvadászat
A mi idősávunkban a csapatok között volt egy úri modorral megáldott fiatal férfi a barátjával, egy filippínó nő francia férjével és gyerekeivel, két nő két kislánnyal és egy egyetemista szerelmespár. Az elején úgy tűnt, mintha egymást kergetnénk: mindannyian kérdésekkel a kezünkben próbáltunk rájönni, hogy a kert melyik pontján rejtették el a játék következő állomását.
A konyhakertnél egy másik csapat egyik kislánytagja ránk mutatott, és elordította magát:
„Dugjátok el a térképet! Jönnek!”
Akkor még bennünk is élt ez a vad versenyszellem, aztán hamar beletörődtünk, hogy mi, babakocsis családtagunknak köszönhetően a többiekhez képest igencsak le fogunk maradni. De nem számított, hiszen a játék nem verseny volt. Mindenki haladhatott a saját tempójában.
Helyiek és idegenek
Hirtelen úgy tűnt, mintha csak mi, játékosok lennénk a kertben. Csak ők kerültek a szemem elé, akárhová néztem. (A Julius Caesar-szobrot is csak azért találtuk meg, mert láttuk, hogy a filippínó–francia család tagjai ott jegyzetelnek hevesen mellette.)
A Tuileriákban voltak jópáran. Az esős hetek után ez volt az első (enyhén) napos délután (az esőkabátokat nem győztük a babakocsi alá tömködni).
Eszembe jutott, hogy két éve nyáron pont itt sétálgattunk, a középső, kerek szökőkút körül, amikor egy tömött hátizsákos család úgy megörült nekünk, mintha a Tundrán hallottak volna magyar szót (épp a nagyobb lányomat intettem kevésbé feltűnő viselkedésre).
A magyar turisták örömükben egyből azt kérdezték, honnan jöttünk. Mondtam nekik, hogy innen, mert itt lakunk. Elszörnyedve kérdeztek vissza: „Itt?”, majd körbemutattak a hajdani királyok kertjében: „De hát itt, hogy lehet ezzel a »sokmindenfélefajta« emberrel együtt élni?”
Nem akartam a játékot elrontani azzal, hogy felidézem ezt a beszélgetést, inkább örömmel konstatáltam, hogy a pandémia után igencsak megcsappant az idelátogató turisták száma. A parkban szinte csak az itt élő helyiek lófráltak (nem volt szinte egyetlen hátizsákos, barettes, sem szelfibotos figura se).
A Tuileriák kertje szellős volt, kellemes.
A franciáké volt idén nyáron Párizs
A kerthelyiségekben nagyszülők ücsörögtek, vasalt ruhákban szaladgáló unokáikat nézték.
Máshol tinédzserek hevertek a gyep szélén francia rapet hallgatva, nem messze onnan, ahol gyerekek hajókat helyeztek a szökőkút víztükrére.
A kert egyik árkában két kecske legelt.
A múzeum épületének tövében egy hajléktalan sonkadarabokat halászott ki a szemeteskosárból, amelyeket a bokrok közül szaladgáló patkányoknak dobált. Egy magára igencsak adó nő kis pomerániaija azonban felkapta az ingyenfalatokat, ezzel úgy felbőszítette a patkányetető férfit, hogy hangos szitkozódásba kezdett. A hölgy alig tudott elmenekülni, magas platformcipője ki-kibicsaklott a finom kavicsokon.
A kert egyik sarkában egy méhész babrált a Louvre kaptáraival, amelyek szorgos kis lakói a fűszernövényekkel teli konyhakert körül zsongtak. Apácák siettek át a kerten rózsafüzért morzsolva.
Párizs olyannak látszott, mintha egy XXI. századbeli impresszionista festő művébe csöppentünk volna.
„Ilyen életszagúnak, de mégis családiasnak, ilyen sokszínűnek, de mégis elegánsnak, ilyen burleszknek és játékosnak szeretem Párizst” – gondoltam.
Érdekes, hogy ha lenne itt turista, akkor sem tudnának sokan erről a játékról, hiszen az egész csak franciául létezik. A Louvre is mintha idén a helyieket akarná idecsalni. (Vagy egyszerűen a franciák nem akarták, hogy holmi „idegen” találja meg Árkádia itt nyugvó kincsét.)
Amikor két cézár kerül egy kertbe
Miközben már lassan két órája rohangáltunk a kertben, összefutottunk a fiatal fiúkkal, akik igen tapintatosan megkérdezték, hol tartunk a játékban. Megmutattuk a már addig bejelölt állomáspontokkal tarkított térképünket, ekkor arcukra kiült a döbbenet: eltévedtek.
Kiderült ugyanis, hogy Julius Caesar egy másik szobrát jelölték be. Így jöttünk rá, hogy a Tuileriák kertjében két cézárszobor is van. (Az egyik Ambrogio Parisi 1694-es, a másik Nicolas Coustou 1696-os alkotása.) S ha két dudás egy kocsmában nem fér el, akkor nyilván az is rossz jel, ha egy királyi kertben két cézár lakozik.
Megbeszéltük, hogy szóvá tesszük majd a szervezőknek, hogy a két cézár miatt sok játékos tévútra térhet, de mire befejeztük a játékot, már nem maradt időnk szólni senkinek.
A csavarok a játék vége felé ugyanis egyre izgalmasabbak, egyre meglepőbbek lettek. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy Agatha Christie-regényben, a nagyobb lányom szerint a misztériumjáték Harry Potter-es volt, a férjem pedig (enyhén cinikusan) egy Shyamalan-filmhez hasonlította az élményt. Úgy tűnt, a kétévesünk addigra mintha álomvilágba keveredett volna – elaludt a babakocsiban.
Fény derül a titokra
Három óra sétálgatás után aztán megtaláltuk Árkádia titkát. Megnyugodtunk, hogy jó helyen járunk, mert a célban ott csókolózott az a szerelmespár, akikkel együtt kezdtük a játékot. Ők is lassan andaloghattak. A versenyszellemet mindvégig megőrző csapatok nyilván addigra rég végeztek.
Bár megfejtettük a rejtélyt, de örülni már nem volt sok időnk, mert jött a parkőr, és kifütyült minket. Lefújta a játékot. Lefújta a napot. Bezárta a parkot. Aznap este megnéztük (immár huszadjára) az Amélie csodálatos élete című filmet (a nyolcéves miatt egyes részeket átpörgettünk). Yann Tiersen filmzenéjétől elbűvölve követtük végig, hogy a főszereplő fiatal lány milyen kincsvadászatokat, rejtvényeket eszel ki szerette számára.
Ez a film sokakat kifejezetten idegesít, mert olyan túlszínezett, olyan kapkodó, olyan irracionális, hogy tikkes szemrángást kapnak tőle.
Mi aznap este sem találunk semmi életszerűtlent a francia lány csodálatos életében. Hiszen egy ilyen nap után mi is úgy látjuk Párizst, mint Amélie: színesnek, hihetetlennek, életszagúnak és játékosnak.
(A játék – amelyet a Louvre múzeum számára a L'Equipe ludique ügynökség a Tuileriák kertjének kertészeivel szorosan együttműködve tervezett – franciául játszható, bár egy jó fordítóprogram sokat segíthet. Ingyen, internetes regisztráció után augusztus 29-ig játszható a párizsi Tuileriák kertjében.)
