EU-riporter

Macron francia elnök nemrég az EU-csatlakozásra váró országok párhuzamos közösségéről beszélt. Mindez klasszikus újragondolása a kétsebességű Európa nevű elképzelésnek, amely szerint a kontinens különböző szintű uniós integrációt élvező országok gyűrűiből állna, epicentrumban az eurózónával.

Ez egy olyan gondolat, amely valószínűleg nem fog megvalósulni, mivel túl nagy az ellenállás vele szemben, nemcsak az EU-n kívül, hanem döntően a klubon belül is.

Az EU igazi előszobája az uniós csatlakozási folyamat, és valószínűleg az is marad. Mivel Georgia, Moldova és Ukrajna most már hivatalosan is kérelmezte a blokkhoz való csatlakozást, ez egyre nyilvánvalóbbá válik.

Ám miközben Macron új európai politikai architektúrákról szóló elmélkedései talán messze elrugaszkodnak a céltól, egy másik, látszólag ellentmondásos dologban teljesen igaza van: évtizedekbe telik, amíg egy olyan ország, mint Ukrajna (és e logikát követve Georgia és Moldova) csatlakozik az EU-hoz.

Ez annak ellenére van így, hogy az ukrán nép hősies küzdelmet folytat, és a világ sok országában széles körű szimpátiát élvez, beleértve az uniós államok polgárait, akik támogatják, hogy egy nap taggá váljon.

A keserű igazság azonban továbbra is keserű igazság: egyetlen ország sem lépett be a blokkba pusztán érzelmi megközelítés alapján.

Évekig tartó, fáradságos politikai és gazdasági reformokra, az ország újjáépítéséhez szükséges eurómilliárdokra és mind a huszonhét EU-tag jóindulatára szükség van az út során – és ez nem mindig lesz meg. Egy olyan ország számára, amely háborúban áll, gazdasága és ipari bázisa romokban hever, és amelyet vérszomjas szomszédja meg akar semmisíteni, lehetetlennek tűnhet a feladat.

Ehhez kapcsolódóan:

Kik azok a vezetők, akik ellátogattak Ukrajnába?

Kijevnek jó lesz vigyázó szemét a Nyugat-Balkánra vetnie

Még egy jóindulatú demokrata hirtelen és meglehetősen valószínűtlen felbukkanása a Kremlben sem fogja Kijev Brüsszelbe vezető útját évtizedekről évekre rövidíteni.

Hogy ez mennyire fárasztó menetelés lesz, azt jól példázza a tagságban reménykedő nyugat-balkáni országok helyzete.

Igen, a földrajzi összehasonlítások általában nem igazságosak, és a politikai, történelmi és gazdasági kontextus is nagyon eltérő, de túl sok olyan párhuzam van, amelyet egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A legszenvedélyesebb érv amellett, hogy Ukrajna gyorsított ütemben kapjon tagságot, az a hősies áldozat, amelyet az ukránok az orosz megszállókkal szembeni harcban hoztak. Nemcsak a saját nemzetükért harcolnak, hanem mindazért, amit a Nyugat valójában képvisel.

Ez mind igaz, de ez igaz volt Bosznia-Hercegovinára és Koszovóra is. Ők is láttak mészárlásokat, háborús bűnöket, emberiség elleni bűncselekményeket, és lenyűgöző sztoicizmust és hősiességet tanúsítottak, hogy népként és nemzetként túl tudják élni.

Mindez azonban nem sokat segített nekik az uniós tagsági törekvésükben, mivel Szarajevó és Pristina továbbra is csak potenciális tagjelölt országként őrlődik.

Érvelhetnénk azzal, hogy ez nagyon problematikus helyzetüknek köszönhető, mivel Koszovót még mindig nem ismeri el néhány EU-tagállam, Bosznia pedig rosszul működő politikai berendezkedésével nem tudott eleget tenni a követelményeknek.

Milyen Ukrajna jön ki valójában ebből a háborúból?

Melyik Ukrajna jelentkezik egyáltalán? Az egész Nyugat támogatja az ország területi integritását, beleértve a Krímet és Donbászt is, de mekkora az esélye most, az elkövetkező hónapokban és években annak, hogy a kijevi kormány politikai ellenőrzést szerezzen e területek felett?

Ugyanezeket a kérdéseket fel lehet tenni Moldovának és Georgiának is szakadár régióik kapcsán. És ha ezekre a kérdésekre nincsenek egyértelmű válaszok, akkor nehéz elképzelni az uniós tagság lehetőségét, mivel Moszkva továbbra is arra fogja használni a megszállt régiókat, hogy a befolyási övezetéhez láncolja a triót.

De a párhuzamok itt nem érnek véget. Miközben a nyugat-balkáni országokban jelentős problémák vannak, többek között korrupció, rosszul működő igazságszolgáltatás, sőt közvetlen állami bekebelezés is (olyan dolgok, amelyek a keleti EU-tagságra pályázó trióban is létező jelenségek), az igazság az, hogy a másik ok, amiért ez a régió még nincs az EU-ban, hogy a klubban sokan eleve nem rajonganak értük.

Alig egy évvel ezelőtt néhány uniós tagállam még azt is megkérdőjelezte, hogy a legutóbbi nyugat-balkáni csúcstalálkozó nyilatkozatában szerepeljen-e a bővítés szó. A február 24-i orosz inváziót megelőzően minden felvetést, hogy Georgia, Moldova és Ukrajna egy napon csatlakozhatna a klubhoz, néhány nyugat-európai ország mindig lesöpört.

Bár az utóbbi hónapokban talán több szimpátia mutatkozott, de jelzésértékű volt, hogy még azelőtt, hogy az uniós vezetők Versailles-ban tárgyaltak volna a kérdésről, nagyrészt a kelet-közép-európai EU-tagállamok voltak azok, amelyek lelkesebbnek mutatkoztak, hogy megnyissák a kaput a trió vagy legalábbis Ukrajna előtt.

Ehhez kapcsolódóan:

Brüsszeli blog: Szerbia, az EU vakfoltja

Bővítésblokkolás, engedmények kicsikarására

És akkor még nem is érintettük azt a kérdést, hogy más ügyek hogyan térítik el eme országok EU-ba vezető útját. Van egy nyugat-balkáni példa is – Észak-Macedónia –, amely vitathatatlanul a Nyugat-Balkán sztárja volt az elmúlt években. Franciaország és Bulgária is blokkolta az ország előrehaladását. Szófia esetében a Szkopjéval közvetlenül összefüggő kérdések, Párizs esetében pedig általában a bővítés miatt.

Miért hiszik, hogy ez nem fog megtörténni Ukrajnával? Az, hogy Törökország blokkolja Svédország és Finnország NATO-csatlakozását (és a horvát elnök fenyegetése, hogy szintén ezt teszi), megmutatta: minden bővítési folyamat tökéletes lehetőség engedmények kicsikarására.

Amikor tehát az Európai Bizottság a jövő hónap elején véleményt nyilvánít Georgia, Moldova és Ukrajna uniós pályázatáról, számítsunk némi hezitálásra. Könnyen lehet, hogy a tagjelölti státuszt javasolják, legalábbis Ukrajna esetében, de ne lepődjünk meg, ha további reformokhoz és egyéb feladatokhoz kötik.

Ahogy azt a nyugat-balkáni országok megtanulták, a bizottság (a bürokraták) gyakran optimistább és készségesebb, mint a tanács (a tagállomokat közvetlenül képviselő vezetők), ahol a tagországokat tovább kell győzködni, és feltétel a konszenzus. A június 23–24-i csúcson, amikor a tagok átrágják magukat a bizottság ajánlásán, a lehetséges tagjelölti státusz végül talán emészthetőbb lesz, mint a feltétel nélküli tagjelölti státusz.

Közvetlenül a csúcstalálkozó előtt a belga fővárosban fogadják a nyugat-balkáni országok vezetőit.

A remény továbbra is megvan arra, hogy zöld utat adnak az Albániával és Észak-Macedóniával való uniós csatlakozási tárgyalások megkezdésének. Egyelőre a jelek nem éppen biztatók, de egyes uniós tisztviselők szerint rossz jelzés lenne, ha csak egy régióval vagy legalábbis egy országgal, Ukrajnával haladnának, miközben a nyugat-balkáni bővítéssel nem.

Lehet, hogy ez Kijevvel szemben igazságtalannak tűnne, de Brüsszel mindig talál módot arra, hogy csalódást okozzon – kérdezzék csak meg bármelyik nyugat-balkáni tisztviselőt.

Kijev pedig joggal panaszkodhat és joggal vetheti fel, hogy az EU-ból hiányzik a bátorság, az akarat és a geostratégiai gondolkodás, és állíthatja, hogy ez elfogadhatatlan.

De ahogy a Nyugat-Balkán országai, úgy az ukránok is rá fognak jönni, hogy kevés más lehetőségük van, mint szépen leülni az EU várószobájában.

Ha volt valamikor rossz hete az Európai Néppártnak, akkor most volt, sőt nem is egy. Az Európai Unió legtöbb jobbközép pártjának otthont adó formáció számára az első számú nehézség Angela Merkel távozása volt, de hosszú távon az identitásvesztés okoz fejfájást.

Merkel tizenhat éven át volt német kancellár, és most, hogy végleg felállt és távozott, olyan vákuumot hagyott maga után, amelyet a német kereszténydemokraták (a CDU) talán csak évek múlva tudnak betölteni.

Nagyjából ezzel egy időben az egykor az EPP egyik legnagyobb reménységének tartott Sebastian Kurz volt osztrák kancellár 35 évesen, korrupciós botrányok közepette úgy döntött, hogy hátat fordít a politikának.

Most, hogy „Mutti” és „a csodagyerek” is lelépett, kérdések merülnek fel, mit hoz a jövő egy olyan politikai család számára, amely hosszú ideig befolyásolta az európai kontinens politikáját.

Ha megkérdeznénk Brüsszelben az EU tisztviselőit, valójában ki irányítja a show-t, néhányan természetesen azt mondanák, hogy a tanács, amelyben az összes uniós tagállam összeül, hogy megpróbálja megoldani az aktuális, sürgető kérdéseket, vagy az Európai Bizottság, ahol szakjogászok és bürokraták serege dolgozik a következő jogszabályon.

Az EPP mindenhol jelen volt – eddig

De sokan egyszerűen azt válaszolnák, hogy az Európai Néppárt – az a nagy politikai család, amely magába szívja az EU-ban és annak szomszédságában lévő összes olyan pártot, amely liberális-konzervatívnak, vállalkozásbarátnak, kereszténydemokratának vagy bármi, eme ideológiák közé esőnek nevezi magát.

Nem nehéz megérteni, miért mondanák ezt sokan. Elég csak egy pillantást vetni a történelemre. Az EU alapító atyáinak tartott Konrad Adenauer és Helmut Kohl német kancellár, Alcide De Gasperi olasz miniszterelnök és Robert Schuman francia államférfi mind kereszténydemokrata volt.

De nem kell ennyire visszamenni az időben, hogy érzékeljük, mennyire domináns erő volt az évtizedek során az EPP Brüsszelben. A legutóbbi három bizottsági elnök mind az ő soraikból került ki, a három tanácsi elnök közül kettő is, és az elmúlt két évtizedben az Európai Parlament legnagyobb pártja volt az EPP (és hajszálnyi előnnyel még mindig az).

Amikor az állam- és kormányfők összeülnek Brüsszelben a csúcstalálkozókon, a párt mindig nagy létszámmal képviselteti magát. Néha a vezetők fele is az EPP-hez tartozik, néha valamivel kevesebb, de mindig nagy beleszólásuk van az aktuális ügyekbe.

A nagy tagállamok élén már nem az EPP-be sorolt vezetők állnak

Félreértés ne essék, az EPP a jövőben is fontos lesz. Ursula von der Leyen, a bizottság elnöke is tagja, máltai párttársa, Roberta Metsola pedig valószínűleg jövőre átveszi az Európai Parlament elnöki tisztségét. A párt csillaga azonban leáldozóban van.

Vegyük csak a héten esedékes EU-csúcstalálkozót. A huszonhét vezető közül mindössze hét lesz a párt tagja – többségük az EU délkeleti sarkában található kis vagy közepes méretű ország, például Horvátország, Ciprus, Görögország és Szlovénia első embere.

Ez még nem minden. Merkel távozásával az öt legnagyobb tagállam, Franciaország, Németország, Olaszország, Lengyelország és Spanyolország közül egyetlen országnak sincs jobbközép vezetője, és lehet, hogy jó ideig nem is lesz.

Németországban a CDU most abba a szokatlan helyzetbe kerül, hogy ellenzékben van, és Merkelnek nincs egyértelmű utódja.

„Most egyértelműen mi vagyunk a nem menő párt Németországban” – panaszkodott nemrég egyik elégedetlen tagjuk. Franciaországban a Köztársaságiak elnökjelöltje, Valérie Pécresse a jövő évi választások második fordulójába való bejutásért küzd, Olaszországban pedig a néppárti erők a Forza Italia vezetése mellett a távoli negyedik helyre szorultak.

Az EPP-hű erők a legnagyobb eséllyel talán Spanyolországban és Lengyelországban térhetnek vissza néhány év múlva, de ez korántsem biztos, mivel a jobbközép pártok már nem örvendenek átütő népszerűségnek.

Szóval mi romlott el?

Az egyik érv, amelyet egyes elemzők felhoznak, az, hogy a jobbközép pártok elvesztették identitásukat egy olyan időszakban, amikor nagy a nyüzsgés az identitáspolitika frontján.

E pártok nem annyira liberálisak, mint a liberális pártok, nem annyira zöldek, mint a zöld pártok, nem annyira konzervatívak, woke- és establishmentellenesek, mint a tőlük jobbra álló pártok és nem annyira jóléti és nagyállami pártok, mint a balközép szociáldemokraták. Utóbbiakat nemrég még halottnak tartották és temették, de most úgy tűnik, hogy feléledtek a tetszhalálból, mivel a Covid-járvány nyomán sokan nagyobb állami szerepvállalást követelnek.

Egy másik érv az, hogy az EPP túlságosan hataloméhes lett, mindenáron a legnagyobb akar lenni, de amikor egyes tagjai egyértelműen visszaélnek a hatalmukkal, úgy tesz, mintha nem látná.

Minden politikai csoportnak vannak fekete bárányai, de úgy tűnik, hogy az EPP-nek egész csordája van. A legtöbb tagja mostanra elismeri, hogy túl sokáig tartott ki a Fidesz mellett, mielőtt végül az év elején megszakította vele a kapcsolatot.

De vajon meddig tűrik még az ellentmondásos szlovén miniszterelnököt, Janez Janšát és milyen károkat okoztak az EPP márkanévnek az osztrák Kurz és az olyan vezetőtársak körüli botrányok, mint Mariano Rajoy Spanyolországban vagy Bojko Boriszov Bulgáriában?

Az EPP egykor a hatalom és a támogatás szimbóluma volt. Most mindkettőből kevesebb van. Ne lepődjünk meg, ha több tagjuk követi a Fideszt az ajtón át, és új barátokat keresnek, akár jobbra, akár kicsit balra. Európában hamarosan átrajzolódik a pártpolitikai térkép.