Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Álomidők Párizsban

2024. november 15., péntek

Naptár
2024. november
H K Sze Cs P Szo V
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1
Kilátás a La Roche-Guyon várából a Szajnára
Kilátás a La Roche-Guyon várából a Szajnára

Franciaország egyik legszebb kis falujában 2021. november 28-ig tekinthető meg a Határok című kiállítás, amely térképek, fényképek és egyéb installációk segítségével próbálja elmagyarázni a határok történelmi, földrajzi és politikai szerepét. Trianon és a mai magyar határ is látható a kiállításon.

Azért jöttünk La Roche-Guyonba, mert a férjem valahol azt olvasta, hogy a fővároshoz közeli, alig ötszáz fős település kiváló hétvégi kirándulóhely, amely rendelkezik a Franciaország egyik legszebb falva (Les Plus Beaux Villages de France) minősítéssel.

La Roche-Guyon pont olyan, mint ahogy elképzeljük: apró, kanyargós, macskaköves utcácskáin kiscica sütkérezik, a házak falait befonta a vadszőlő és a borostyán, az ablakokon színes zsalugáterek. A falunak van egy régiségekkel teli antikváriuma, egy népszerű palacsintázója, egy sarki pizzázója, egy modern teaháza, egy isteni kézműves péksége (amely saját mogyorókrémet is készít), egy árnyas, Szajna-parti korzója és bizony egy, a XII. században épült vára is.

Ebéd után elindulunk a vár felé, amelynek egy részét a domboldalból vésték ki. Első dolgunk, hogy felmászunk a toronyba. Mészkőfalba fúrt pincefolyosó vezet felfelé, a kezünk hófehér, mire felérünk. A kilátó előtt benézünk a galambházba, amelynek mészfalaiba több száz galambnak vájtak dúcot. A helyiség egyik oldala hatalmas, üveg nélküli ablak, amelyen szabadon repkedhettek ki-be a madarak. Már innen is pazar a kilátás, de a vár tetejére felmászva rálátunk a dombok között kanyargó folyóra is.

Kőfal, dombok, folyó

Ez egy Szajna-kanyar, a La Roche-Guyon-kastély kőfalain állunk, de lehetne akár a Duna-kanyar is a visegrádi Fellegvárból nézve – mondom a férjemnek, aki nagyon örülök ennek a párhuzamnak.

A vidéki levegőbe szippantva olyan érzésem lesz, mintha tényleg csak a Duna-kanyarba mentünk volna el kirándulni. A visegrádi és az itteni vár kora között alig van hat évtizednyi különbség. Csak a lenti narancsos kert elrendezése árulja el, hogy nem magyar vidék, nagyon is francia.

Lefelé menet vesszük észre, hogy a várban kiállítás van. A termekben, szobákban, szalonokban fotókat, térképeket, installációkat veszünk észre, amelyekről kiderül, hogy mind-mind a Határok című kiállítás részei. A Globális Tanulmányok Főiskola geopolitikai tanszékvezetőjének, a geográfus és egyben diplomata Michel Foucher-nek gondozásában létrejött expozíció célja, hogy bemutassa, mi minden választhat el egymástól embereket, országokat, kultúrákat.

A „Határok” kiállítás posztere
A „Határok” kiállítás posztere

Falak, kőfalak; dombok és hegyek; vizek: tengerek, folyók, tavak

Elolvasom a kiállítás apropóját: idén 1110 éve, hogy a normannok megkötötték a nyugati frankokkal a saint-clair-sur-eptei szerződést, és meghúzták Normandia határait. Ennek a 911-es szerződésnek köszönhetően kapta meg Rollo viking vezér – aki megkeresztelkedése után Róbert normandiai hercegként írta be magát a történelembe – Normandia tartományát III. Károly nyugati frank királytól. Határvonalnak azt az innen nem messze található Epte-folyót tették meg, amelynek vizéből a közeli Givernyben Monet kialakította tavirózsás tavacskáját.

Tovább fonom a gondolatokat.

Falak, dombok, folyók, határok

Eszembe jut, hogy milyen érdekes, mert Visegrád és La Roche-Guyon is közel van a határhoz. Otthon Szlovákia van a közelben, itt pedig két régiót (Normandiát és Île-de-France-ot) és két megyét (Eure-t és Val-d’Oise-t ) választ el az Epte-folyó. Ezeket az információkat a kiállítás brosúrájáról nyerem, ahol azt is leírják, hogy „a határok, még ha gyakran természetesek is, mindenekelőtt politikai konstrukciók”, amelyek folyamatosan mozognak a történelmi eseményekkel.

Az európai határokat átrajzoló legnagyobb szerződések, köztük szerepel az 1919-es trianoni szerződés
Az európai határokat átrajzoló legnagyobb szerződések, köztük szerepel az 1919-es trianoni szerződés

Az egyik teremben pont a történelmi eseményeknek állítanak emléket, amelyek újra meg újra átrajzolták Európa térképét. Látok itt régi rajzokat, amelyeken megemlítik a trianoni szerződést is.

Ha a „franciák” és a „határok” egy mondatban szerepelnek, az a mondat biztosan fájdalmas lesz egy magyar számára – gondolom magamban.

Magyar határ

Továbbhaladva az egyik pepita köves szalonban fotókiállítást találunk. A teremben csak egy zongora áll, viszont még a gerendákba is színes mintákat és szövegeket véstek. A nagylányom a virágos tapétára kiakasztott fotók elé pördül. Az indiai, pakisztáni és kínai határokat bemutató képek mellett egyszer csak talál valamit, és lelkesen odahív: Anya, itt a magyar zászló!

A kiállított kép: „Határ a szerb Rastina és a magyar Bácsszentgyörgy között”.
A kiállított kép: „Határ a szerb Rastina és a magyar Bácsszentgyörgy között”.

És tényleg! Az egyik fotó a mai magyar határon készült. Ott a magyar címeres zászló, felette az uniós tábla. A csillagkoszorú közepén ott áll: Magyarország. Megörülünk. Gyorsan lefotózom, aztán a lányom felé fordulok, aki lelkesen mutogat a képre, és magyarázza a két teremőrnek, hogy ő félig magyar.

A két teremőr bólogat. A gyerek olyan jókedvű lesz, hogy megkérdezi, zongorázhat-e. Azt mondják, persze, ha majd sokat gyakorol és híres zongorista lesz, eljöhet ide is előadni. Felmerül Kocsis Zoltán neve, már nem is tudom, ki említi meg, de büszkén nevetgélve hagyjuk el e termet, majd a kastélyt, amelynek mészkőfalán odakint több száz csengettyű várja, hogy dalra fakassza a szél.

Határok: falak, dombok, folyók és szögesdrót

Már az autóban ülünk, hazafelé menet nézegetem a képeket a telefonomon, és csak akkor tűnik fel, hogy ez a magyar határról készült kép nem is olyan egyszerű, mint amilyennek gondoltam. Úgy el voltam foglalva a kis játékommal: a magyar-francia táj, a visegrádi Fellegvár és a La Roche-Guyon-i kastély közötti párhuzamokkal, hogy a nemzetiszínű zászló vonzotta a szemem, észre sem vettem, hogy a fotón a határjelző tábla előtt szögesdrót van.

Szögesdrót. Abban a pillanatban nem is az döbbent meg, hogy szögesdrót van a határon, mert erről tudtam, hanem az, hogy fel sem tűnt. Olyannyira el voltam foglalva azzal, hogy a francia táj és történelem szépségébe belelássam magyar örökségemet, hogy a képen is csak azt láttam, ami ismerős, amivel azonosulok, amit könnyen felismerek.

Milyen furcsa lehetett, hogy örömmel mutattuk ezt a szögesdrótos fotót a teremőröknek, hogy bizony, mi is magyarok vagyunk.

Hazaérve különösebb kommentár nélkül kiteszem a Facebookra a fotót, amelyhez érkeznek a hozzászólások: magyaroktól, külföldön élő magyaroktól és erdélyi magyaroktól is.

S mintha az egész napos furcsa kis játékom végre elérkezett volna a katarzishoz: megértem, hogy a nemzetiszínek másokat is elvakítanak, és az sem biztos, hogy csak egy pillanatra.

A párizsi Liszt Intézet színpadán a Kaláka együttes zenél 2020 szeptember 25-én. Balról-jobbra: Becze Gábor, Radványi Balázs, Gryllus Vilmos és Gryllus Dániel
A párizsi Liszt Intézet színpadán a Kaláka együttes zenél 2020 szeptember 25-én. Balról-jobbra: Becze Gábor, Radványi Balázs, Gryllus Vilmos és Gryllus Dániel

A nyelvek európai napja alkalmából szeptember 25-én a Kaláka koncertezett Párizsban a Magyar Intézetben, azaz új nevén a Liszt Intézet – Magyar Kulturális Központban.

Kaláka-koncertre indulunk. Metróval megyünk. Zsúfolt a metró. Nagy a tömeg. Az egyik ülésen kuporodó lányom arcába lehel egy állva utazó svéd család legkisebb tagja, miközben az anyukája könyöke a lapockámban pihen meg. Tudtuk, hogy ez lesz, nem is akartunk emiatt elindulni. A párizsi utakon bevezetett 30 km-es sebességkorlátozás következtében minden körülményes lett: egyre több a dugó, parkolóból meg egyre kevesebb, a tömegközlekedési eszközök pedig egyre tömöttebbek. Tömegközlekedés. A nagylányom most érti meg, miért hívjuk így magyarul a buszt, a metrót. A gyerek ideges, már-már attól tartok, hogy pánikrohamot kap. Régóta nem metrózott, erről is a Covid tehet.

„Szálljunk le! Utálom a metrót! Mikor lesz már olyan, hogy nem kell félnünk se a vírustól, se a tömegtől? Nincs is kedvem menni.”

„Nekem sincs kedvem menni, de jó lesz majd ott lenni” – mondom, mert tényleg úgy gondolom, hogy kétévnyi önkéntelen kultúrböjt után nem lehet némi kis kellemetlenség miatt kihagyni egy párizsi Kaláka-koncertet. A koncert amúgy is ingyenes.

Liszt Ferenc és Párizs

Lehet, hogy épp az ingyenesség az oka, hogy amikor az intézet aulájába érünk, szinte senki sincs még ott, holott már majdnem 5 óra; akkor kezdődne a koncert ugyanis. A barátaink időben jöttek, hogy jó helyet foglalhassanak a tömeget megelőzve. Amikor odaérünk, arról beszélgetnek, hogy a magyar intézet új nevet kapott, s hogy vajon mennyire vallotta magát Liszt magyarnak, vagy mennyire volt kozmopolita.

A párizsi orosz intézet például Puskin névre hallgat, de az orosz zeneiskolát Rahmanyinovról nevezték el, így a név alapján lesznek, akik azt hiszik, hogy ez is konzervatórium, ahol talán a franciák által is méltatott magyar módszerekkel oktatnak. De zeneoktatás itt egyáltalán nincs, be kell érni a koncertekkel, amelyeken – ha csak maszkkal és védettségi igazolvánnyal is, de – most már újra részt vehet a nagyérdemű.

A világon lévő többi huszonöt, idén szintén Liszt Ferenc nevére átkeresztelt magyar intézet közül azonban csak kevés dicsekedhet azzal, hogy a neki otthont adó városnak volt valami köze Liszthez. Ha azt nézzük, Lisztet Párizs tette világsztárrá: innen indult el a „lisztománia”.

Zenevarázs a színpadon

Amikor kinyitják a koncertterem ajtaját, nem is kell igyekeznünk, az első sorba ülhetünk.

Bodnár Zita, az intézet vezetője azt javasolja annak a húsz embernek, aki már elfoglalta a helyét, hogy türelmesen várják meg a többieket. A színpadon rengeteg hangszer: citera, cselló, mandolin, gitár, ukulele, amelyeket nemsokára megszólaltatnak a varázslók – mert tizenöt perccel később így konferálja fel a zenészeket az igazgatónő. Nincs telt ház, de legalább nyolcvanan vagyunk: felnőttek, gyerekek.

Végre elkezdődik az előadás.

Tengerecki Pállal nyitnak, és hirtelen tényleg olyan, mintha varázsütésre megváltozna körülöttünk minden. Elvarázsolódunk. Mintha kinyitottunk volna egy, a Narniából ismert szekrényt, amely egy más világba vezet át: kristálytiszta forrásokból merített, csengő dallamú, szép szavakkal teli vidékre, ahonnan szép zene árad. Mert hiába jelent a kaláka közösségben végzett munkát, mint amilyen a közös házépítés, inkább világteremtésnek kellene nevezni azt, amit ez a négy ember már több mint ötven éve csinál.

Több mint ötven év repertoárja

Hirtelen ellazul a metrón befeszült vállunk, a lányom is hozzám bújik, ölembe borul a feje. Aztán ezen a kinyílt ajtón bepillantva felénk sétál Tamkó Sirató Károly után Kányádi Sándor, Szabó Lőrinc, és velük jön egész Csíkország, az iciri-piciri ökröcskék; majd sorra repülnek be a terembe a költők verseiből gyúrt, a Kaláka által dallá formált madarak: cinkék, nanduk, gólyák, harkályok. Már-már úgy érezzük magunkat, mint a paradicsomban, szinte tapinthatóvá válnak a tollas szárnyak, a fülünkben zúg a túzok tolósíppal mímelt hangja, majd a dél-amerikai indiánokat idézi meg a charango. Mellettem a barátnőm felsóhajt a fakatona hallatán, ő már félig a gyermekkorában jár, ahol a lemezt rongyosra hallgatta, de eszébe jut a majd tízéves fia születése is, akinek sokat énekelte ezt. A kisfiú ott ül, bólint, persze emlékszik ő is.

A dalokkal egybefonódik az én és a gyerekeim gyermekkora is. Eszembe jut anyukám hangja, ahogy énekli őket. Eszembe jut, hogy a nagyobbik lányommal utoljára Melbourne-ben jártunk Kaláka-koncerten, mert akkor épp ott éltünk. Ebbe a magyar versekből és világzenéből szőtt zenevilágba bárhol be lehet lépni, átível határokon, generációkon. Tényleg varázsvilág.

Ez a legjobb munka a világon! Verseket megzenésítve énekelni, járni városról városra, gyerekeket boldoggá tenni! – súgom a barátnőmnek, miközben arra gondolok, hogy minden szó, minden dallam ott hordoz magában egy szelet nosztalgiát, egy szelet hazát, egy kis gyermekkort.

Azért sok ismétléssel jár ez is, ugyanazokat a dalokat elénekelni újra és újra – mondja a barátnőm, miközben Gryllus Vilmos pislogni kezd. Nem működik a mikrofonja.

Aztán egyszer csak begerjed a rendszer. „Brrrr!” – zúgnak a hangfalak. Kizökkenünk.

Poszt-Covid-koncert, a pandémiageneráció és a rossz hangosítás

S tényleg ez már nem madárház, nem varázsvilág, nem Csíkország, hanem ismét a párizsi magyar intézet. Ismét Párizs; vagy talán Budapest? A hangosításért felelős fiatal férfi rohangál fel s alá, miközben a zenészek folytatják a mesélést. Az együttes tagjai nem csinálnak nagy ügyet abból, hogy rosszak a mikrofonok. Nem zavarja őket a sok, a pandémia idején született kisgyerek sem, akik beállnak a színpaddal háttal, és néznek minket, a közönséget, tátott szájjal. Nézik, ahogy tapsolunk, tán azt hiszik, a lelkesedésünk nekik szól.

El is szégyellem magam, mit keresek én itt, az első sorban, ide csak gyerekeknek kellene ülni. Be is fogadunk gyorsan magunk mellé egy kis királylányt, aki épp arra sétál.

Talán a késés, talán hogy uzsonnaidő van, talán hogy a gyerekek egyre kevésbé tudnak figyelni (fogjuk ezt is a Covidra?), de elfárad a fiatal közönség. Ideges, tehetetlen szülők laposkúszásban, hatalmas karnyújtásokkal kapkodják le a színpadról, a lépcsőkről a gyerekeket.

Először nem értem, sokan minek hozták ide a sok apró-kicsit, minek kínlódnak itt velük. De aztán úgy gondolom, hogy mindenkinek joga van bárkit idehozni. Mindenkinek van joga itt lenni. Mert aki itt van, az tényleg itt akar lenni. Az a szülő, aki idemetrózott és idecipelte a gyerekeit, az biztosan át akar adni valamennyit a Kaláka-varázsból – még ha csak egy morzsányit is – a következő generációnak. (Bár lehet, hogy vannak olyanok, akik maguk miatt jöttek, és nem volt hova tenni a gyerkőcöt.)

Hazavisszük a varázslatot

A koncert véget ér. A gyerekem lenyugodott. Vásárolni akar. Nemcsak egy, hanem két-három CD-s könyvet.

„Nem magamnak akarom őket, Anya, hanem a kistestvéremnek!” – győzköd.

Így egy apró szatyorban visszük haza az összes madarat, az egész állatvilágot, a fakatonát meg a Tengerecki fivéreket, hogy közösen, kalákában építkezhessen belőlük majd a következő néhány generáció az elkövetkező még legalább ötven évre.

Továbbiak betöltése

XS
SM
MD
LG