Akadálymentes mód

A legfrissebb hírek

Álomidők Párizsban

A párizsi Liszt Intézet színpadán a Kaláka együttes zenél 2020 szeptember 25-én. Balról-jobbra: Becze Gábor, Radványi Balázs, Gryllus Vilmos és Gryllus Dániel
A párizsi Liszt Intézet színpadán a Kaláka együttes zenél 2020 szeptember 25-én. Balról-jobbra: Becze Gábor, Radványi Balázs, Gryllus Vilmos és Gryllus Dániel

A nyelvek európai napja alkalmából szeptember 25-én a Kaláka koncertezett Párizsban a Magyar Intézetben, azaz új nevén a Liszt Intézet – Magyar Kulturális Központban.

Kaláka-koncertre indulunk. Metróval megyünk. Zsúfolt a metró. Nagy a tömeg. Az egyik ülésen kuporodó lányom arcába lehel egy állva utazó svéd család legkisebb tagja, miközben az anyukája könyöke a lapockámban pihen meg. Tudtuk, hogy ez lesz, nem is akartunk emiatt elindulni. A párizsi utakon bevezetett 30 km-es sebességkorlátozás következtében minden körülményes lett: egyre több a dugó, parkolóból meg egyre kevesebb, a tömegközlekedési eszközök pedig egyre tömöttebbek. Tömegközlekedés. A nagylányom most érti meg, miért hívjuk így magyarul a buszt, a metrót. A gyerek ideges, már-már attól tartok, hogy pánikrohamot kap. Régóta nem metrózott, erről is a Covid tehet.

„Szálljunk le! Utálom a metrót! Mikor lesz már olyan, hogy nem kell félnünk se a vírustól, se a tömegtől? Nincs is kedvem menni.”

„Nekem sincs kedvem menni, de jó lesz majd ott lenni” – mondom, mert tényleg úgy gondolom, hogy kétévnyi önkéntelen kultúrböjt után nem lehet némi kis kellemetlenség miatt kihagyni egy párizsi Kaláka-koncertet. A koncert amúgy is ingyenes.

Liszt Ferenc és Párizs

Lehet, hogy épp az ingyenesség az oka, hogy amikor az intézet aulájába érünk, szinte senki sincs még ott, holott már majdnem 5 óra; akkor kezdődne a koncert ugyanis. A barátaink időben jöttek, hogy jó helyet foglalhassanak a tömeget megelőzve. Amikor odaérünk, arról beszélgetnek, hogy a magyar intézet új nevet kapott, s hogy vajon mennyire vallotta magát Liszt magyarnak, vagy mennyire volt kozmopolita.

A párizsi orosz intézet például Puskin névre hallgat, de az orosz zeneiskolát Rahmanyinovról nevezték el, így a név alapján lesznek, akik azt hiszik, hogy ez is konzervatórium, ahol talán a franciák által is méltatott magyar módszerekkel oktatnak. De zeneoktatás itt egyáltalán nincs, be kell érni a koncertekkel, amelyeken – ha csak maszkkal és védettségi igazolvánnyal is, de – most már újra részt vehet a nagyérdemű.

A világon lévő többi huszonöt, idén szintén Liszt Ferenc nevére átkeresztelt magyar intézet közül azonban csak kevés dicsekedhet azzal, hogy a neki otthont adó városnak volt valami köze Liszthez. Ha azt nézzük, Lisztet Párizs tette világsztárrá: innen indult el a „lisztománia”.

Zenevarázs a színpadon

Amikor kinyitják a koncertterem ajtaját, nem is kell igyekeznünk, az első sorba ülhetünk.

Bodnár Zita, az intézet vezetője azt javasolja annak a húsz embernek, aki már elfoglalta a helyét, hogy türelmesen várják meg a többieket. A színpadon rengeteg hangszer: citera, cselló, mandolin, gitár, ukulele, amelyeket nemsokára megszólaltatnak a varázslók – mert tizenöt perccel később így konferálja fel a zenészeket az igazgatónő. Nincs telt ház, de legalább nyolcvanan vagyunk: felnőttek, gyerekek.

Végre elkezdődik az előadás.

Tengerecki Pállal nyitnak, és hirtelen tényleg olyan, mintha varázsütésre megváltozna körülöttünk minden. Elvarázsolódunk. Mintha kinyitottunk volna egy, a Narniából ismert szekrényt, amely egy más világba vezet át: kristálytiszta forrásokból merített, csengő dallamú, szép szavakkal teli vidékre, ahonnan szép zene árad. Mert hiába jelent a kaláka közösségben végzett munkát, mint amilyen a közös házépítés, inkább világteremtésnek kellene nevezni azt, amit ez a négy ember már több mint ötven éve csinál.

Több mint ötven év repertoárja

Hirtelen ellazul a metrón befeszült vállunk, a lányom is hozzám bújik, ölembe borul a feje. Aztán ezen a kinyílt ajtón bepillantva felénk sétál Tamkó Sirató Károly után Kányádi Sándor, Szabó Lőrinc, és velük jön egész Csíkország, az iciri-piciri ökröcskék; majd sorra repülnek be a terembe a költők verseiből gyúrt, a Kaláka által dallá formált madarak: cinkék, nanduk, gólyák, harkályok. Már-már úgy érezzük magunkat, mint a paradicsomban, szinte tapinthatóvá válnak a tollas szárnyak, a fülünkben zúg a túzok tolósíppal mímelt hangja, majd a dél-amerikai indiánokat idézi meg a charango. Mellettem a barátnőm felsóhajt a fakatona hallatán, ő már félig a gyermekkorában jár, ahol a lemezt rongyosra hallgatta, de eszébe jut a majd tízéves fia születése is, akinek sokat énekelte ezt. A kisfiú ott ül, bólint, persze emlékszik ő is.

A dalokkal egybefonódik az én és a gyerekeim gyermekkora is. Eszembe jut anyukám hangja, ahogy énekli őket. Eszembe jut, hogy a nagyobbik lányommal utoljára Melbourne-ben jártunk Kaláka-koncerten, mert akkor épp ott éltünk. Ebbe a magyar versekből és világzenéből szőtt zenevilágba bárhol be lehet lépni, átível határokon, generációkon. Tényleg varázsvilág.

Ez a legjobb munka a világon! Verseket megzenésítve énekelni, járni városról városra, gyerekeket boldoggá tenni! – súgom a barátnőmnek, miközben arra gondolok, hogy minden szó, minden dallam ott hordoz magában egy szelet nosztalgiát, egy szelet hazát, egy kis gyermekkort.

Azért sok ismétléssel jár ez is, ugyanazokat a dalokat elénekelni újra és újra – mondja a barátnőm, miközben Gryllus Vilmos pislogni kezd. Nem működik a mikrofonja.

Aztán egyszer csak begerjed a rendszer. „Brrrr!” – zúgnak a hangfalak. Kizökkenünk.

Poszt-Covid-koncert, a pandémiageneráció és a rossz hangosítás

S tényleg ez már nem madárház, nem varázsvilág, nem Csíkország, hanem ismét a párizsi magyar intézet. Ismét Párizs; vagy talán Budapest? A hangosításért felelős fiatal férfi rohangál fel s alá, miközben a zenészek folytatják a mesélést. Az együttes tagjai nem csinálnak nagy ügyet abból, hogy rosszak a mikrofonok. Nem zavarja őket a sok, a pandémia idején született kisgyerek sem, akik beállnak a színpaddal háttal, és néznek minket, a közönséget, tátott szájjal. Nézik, ahogy tapsolunk, tán azt hiszik, a lelkesedésünk nekik szól.

El is szégyellem magam, mit keresek én itt, az első sorban, ide csak gyerekeknek kellene ülni. Be is fogadunk gyorsan magunk mellé egy kis királylányt, aki épp arra sétál.

Talán a késés, talán hogy uzsonnaidő van, talán hogy a gyerekek egyre kevésbé tudnak figyelni (fogjuk ezt is a Covidra?), de elfárad a fiatal közönség. Ideges, tehetetlen szülők laposkúszásban, hatalmas karnyújtásokkal kapkodják le a színpadról, a lépcsőkről a gyerekeket.

Először nem értem, sokan minek hozták ide a sok apró-kicsit, minek kínlódnak itt velük. De aztán úgy gondolom, hogy mindenkinek joga van bárkit idehozni. Mindenkinek van joga itt lenni. Mert aki itt van, az tényleg itt akar lenni. Az a szülő, aki idemetrózott és idecipelte a gyerekeit, az biztosan át akar adni valamennyit a Kaláka-varázsból – még ha csak egy morzsányit is – a következő generációnak. (Bár lehet, hogy vannak olyanok, akik maguk miatt jöttek, és nem volt hova tenni a gyerkőcöt.)

Hazavisszük a varázslatot

A koncert véget ér. A gyerekem lenyugodott. Vásárolni akar. Nemcsak egy, hanem két-három CD-s könyvet.

„Nem magamnak akarom őket, Anya, hanem a kistestvéremnek!” – győzköd.

Így egy apró szatyorban visszük haza az összes madarat, az egész állatvilágot, a fakatonát meg a Tengerecki fivéreket, hogy közösen, kalákában építkezhessen belőlük majd a következő néhány generáció az elkövetkező még legalább ötven évre.

Határátkelés Tornyiszentmiklósnál 2021. július 19-én
Határátkelés Tornyiszentmiklósnál 2021. július 19-én

Újra itt az ősz, ismét vége a nyárnak, amely a külföldön élő magyarok számára sokszor a hazalátogatásról szól. Talán az idén még többen várták az otthon élő rokonok, barátok viszontlátását, hiszen a Covid hónapokig bonyolította a hazautazást.

Rendszeres hazajáró vagyok. Majd huszonöt éve, ha tehetem, minden évben legalább egyszer hazamegyek. Bár volt, amikor a távolság zsarnoksága miatt Ausztráliából pár évig nem tudtunk hazamenni, de Párizsba költözésünk után inkább az lett a jellemző, hogy minden tanítási szünetben hazajártunk a gyerekekkel. A Covid azonban ennek is véget vetett, és immár csak nyaralni utazunk Magyarországra.

Az elmúlt negyed évszázadban utaztam repülővel drágán, majd fapadossal; repültem átszállással és direkt járatokkal. Az évek során volt, hogy hazafelé komppal, éjszakai vonattal, busszal, autóstoppal, hirdetésen talált sofőrrel mentem. A járvány miatt az utóbbi két évben gyerekekkel és bőröndökkel tömött autóval indulunk útnak.

Volt, amikor a hazamenés felemésztette az összes kivehető szabadnapomat, az összes megspórolt pénzemet és az összes tengerparti nyaralásról szóló képzelgésemet. Az utazásaim ugyanis évekig nem álltak másból, csak szigorúan a hazalátogatásból.

Hazajártam az Egyesült Államokból, Dániából, Ausztráliából és most Franciaországból is. Rendszeresen.

Mielőtt hazamegyünk

A hazamenetelre az ember mindig rákészül: spórol, tervez, foglal, napokat számol, vásárol, majd pakol.

A kilencvenes évek közepén Texasból bőröndszámra hordtam haza a leárazásokon vásárolt amerikai ruhákat, cipőket; a fagyasztott garnélarákot vagy a mexikói fűszereket. Dániából hazaérve aztán már csak lazacot és gyapjúpulóvereket adtam ajándékba. Ausztráliában mindenféle bőrcuccokból vásároltam be. Franciaországból lassan már szinte semmit nem is viszek (már minden barátomnak lóg a kulcscsomóján legalább egy Eiffel-torony), s mégis egyre nehezebben megy a csomagolás.

Indulás előtt idegesen töltök el egy napot, és migrént kapok. Rendszeresen.

Most már úgy készülődőm, mint aki el sem akar indulni. Győzködöm magam: maradjunk inkább még egy-két napot itthon: addig talán bepakolok. Vagy inkább ne is menjünk most sehova. Jó nekem itt!

Talán az évek során elmúlt a honvágyam? Vagy valami tranzíciós szorongásban kezdtem el szenvedni, s egyre kevésbé viselem a változást, az országok közötti ugrabugrálást?

Dehogy!

Inkább az lehet, hogy félek nekiindulni annak a sok szívfájdalomnak, amelyet majd a búcsúzás fog megint okozni. Minél előbb érünk haza, annál közelebb lesz az elbúcsúzás napja is. Késleltessük hát a búcsúzást azzal, hogy késleltetjük a viszontlátást: álljunk meg az úton egy-két napra!

Megérkezés és kultúrsokk

Aztán mégis elindulunk. Minél keletebbre tartunk, annál kisebbek a hegyek, olcsóbbak a benzinkúti kávék és passzosabbak a ruhák. Csak onnan tűnik fel, hogy átléptük a határt, hogy az autón nagyobbakat dobnak a kátyúk és göröngyök. A napraforgótáblákat követő kisvárosok útszéle pedig kiszínesedik: plakátok, hirdetőtáblák reklámoznak boltokat, vállalkozásokat, ideológiákat. Az utcára kipakolt áruk is jelzik: megérkeztünk. A látottak alapján a gyerekekkel verset is gyártunk. „Gyümi, ubi, buri, kuki: itthon vagyunk, mami, papi!”

Mivel várjunk? Mit főzzünk?

Régen, amikor még kezdő hazajáró voltam, mindig elképzeltem előre az érkezésemet. Megrendeltem mamától, anyutól a húslevest, a mákos gubát, a csirkepaprikást vagy a Gerbeaud-szeletet. Aztán mire hazaértem a busztól agyonrázva, a repülőtől kiszáradva, a jet lagtől kómásan, már enni sem bírtam.

Ma már semmit nem kérünk. Megérkezünk, örülünk. Örülünk, hogy még élünk, hogy még élnek, hogy van még kiért hazamenni. Mert sokan már nem is mennek a külföldön élő barátaink közül. Ha nincs kiért, minek? Akik számítottak nekik, már maguk is elmentek, meghaltak vagy elkoptak. Akik megmaradtak, azok pedig szívesebben látogatják őket külhonban. Lángost szerintük meg bárhol lehet sütni, a színházi előadásokat már online is meg lehet nézni.

Mi még mindig hazajárunk

Mi még megyünk. Örömmel látogatjuk meg azokat, akik még kíváncsiak ránk. Egyre többet találkozunk olyanokkal is, akik maguk is hazajárók, akik szintén máshol élnek a nagyvilágban.

Az első pár nap egy ilyen hazaérkezés után még kultúrsokkban telik, majd lassan megszokjuk az ízeket, a szavakat, a szeretetet.

Aztán a nyár felénél elkezdünk szomorkodni, hogy mindjárt búcsúzhatunk. Mindjárt elmúlnak a diófa alatt eltöltött lusta napok, s hamarosan véget ér mind a balatoni lubickolás, mind az esti fagylaltozás, mind a gólyafiókák fürkészése. S mielőtt észbe kaphatnánk, már kezdődhet is újra a pakolás.

Vakáció a magyar tengeren: kukoricát és kürtőskalácsot árul egy kerékpáros árus a siófoki Aranyparton 2021. július 23-án
Vakáció a magyar tengeren: kukoricát és kürtőskalácsot árul egy kerékpáros árus a siófoki Aranyparton 2021. július 23-án

Hazavihetjük-e az otthonosságérzetet?

Vajon hány könyvet, gyerekmesét, szuvenírt és ajándékot tömhetek még bele a bőröndbe? Elférnek-e a régi naplóim az autóban? A gyerekkori fotóalbumok? A magyar nyár napsugarait konzerváló baracklekvárból hány befőttesüvegnyit tudok berejteni a csomagtartó aljába, hogy aztán az elkövetkező hónapokban egy-egy palacsintát megkenve eszünkbe juthassanak azok a napok, amikor együtt főztük, kavargattuk ezt a narancssárga honvágyelixírt?

Becsomagolhatjuk-e az itthoni létünket a nyár végén? Bebőröndözhető-e a sok emlék, vagy sem? Visszavihetünk-e bármit is ebből az otthonosságérzetből Párizsba, ahol most éppen élünk? Párizsba, a városba, amely elvarázsol, de amelyre szinte sosem gondolunk, amíg otthon vagyunk.

Amíg otthon sétálgatok a Várban, vacsorázom egy pesti étteremben, grillezünk régi barátokkal, napozunk a siófoki parton vagy játszóterezünk a monori Strázsa-hegyen a gyerekekkel, Párizs egyik szeglete sem hiányzik. Nem gondolok sem a montmartre-i kedvenc kávézónkra, sem a Michelin-csillagos éttermekre, sem a Szajnán unottan úszkáló sétahajókra. Ha otthon vagyok, olyan, mintha Párizs nem is létezne, mert Magyarországon érzem magam a legjobban otthon.

Legalábbis egy nyár erejéig. Legalábbis addig, amíg lehet a diófa hűs árnya alatt gondtalanul olvasgatni. Legalábbis addig, amíg vannak, akik megisznak velem otthon egy-egy csésze teát, és amíg a gyerekek körül ott ugrálnak az unokatestvérek, a nagyszülők s barátaink csemetéi.

A búcsú ideje

De mi lenne, ha vége lenne a nyárnak? Ha – mint mindenki másnak – otthon is el kellene járni naponta iskolába, munkahelyre? Be kellene sorolni a dugókba, a postán a sorokba, s ha baj van a gyerekkel éjjel, rohanni az alulfinanszírozott kórházba, ügyeletre. Ha otthoni fizetésből kellene megvenni a lassan már párizsi árakkal bíró élelmiszert. Akkor vajon milyen lenne otthon lenni? Ezen gondolkozom, miközben kikanyarodunk a ház nagykapuján, s elindulunk hazafelé.

A gyerekek a hátsó ülésen sírva integetnek a mamának, papának. Az osztrák, a német, a svájci hegyek magasságai és mélységei között aztán a búcsúzás fájdalma enyhülni kezd. Reményik Sándor verse jut eszembe, amelyet az öcsém gyerekként sokszor szavalt: „Valamitől mi mindig búcsúzunk.”

Később eszembe jut egy Párizsban élő néni története, aki nemrég mesélte, hogy fiatalkorában, amikor aggódó anyja vissza akarta csalni Pestre, azt felelte neki: „Amíg Párizsban élek, innen bármikor elmehetek. Ha baj van, akkor felülök a vonatra, és hazamegyek. Amíg itt lakom, innen legalább van hova hazamennem. De ha otthon élnék, és rossz lenne, vajon hova mehetnék?”

Megnyugszom, mire megpillantom az estében csillogó Eiffel-tornyot a főút mellett.

Belátom, hogy Párizsban élni azért is jó, mert innen bármikor haza lehet menni.

Mondja el véleményét a Szabad Európáról ebben a rövid kérdőívben: https://bit.ly/szabadeuropa-kerdoiv
Köszönjük!

Továbbiak betöltése

XS
SM
MD
LG