Franciaország egyik legszebb kis falujában 2021. november 28-ig tekinthető meg a Határok című kiállítás, amely térképek, fényképek és egyéb installációk segítségével próbálja elmagyarázni a határok történelmi, földrajzi és politikai szerepét. Trianon és a mai magyar határ is látható a kiállításon.
Azért jöttünk La Roche-Guyonba, mert a férjem valahol azt olvasta, hogy a fővároshoz közeli, alig ötszáz fős település kiváló hétvégi kirándulóhely, amely rendelkezik a Franciaország egyik legszebb falva (Les Plus Beaux Villages de France) minősítéssel.
La Roche-Guyon pont olyan, mint ahogy elképzeljük: apró, kanyargós, macskaköves utcácskáin kiscica sütkérezik, a házak falait befonta a vadszőlő és a borostyán, az ablakokon színes zsalugáterek. A falunak van egy régiségekkel teli antikváriuma, egy népszerű palacsintázója, egy sarki pizzázója, egy modern teaháza, egy isteni kézműves péksége (amely saját mogyorókrémet is készít), egy árnyas, Szajna-parti korzója és bizony egy, a XII. században épült vára is.
Ebéd után elindulunk a vár felé, amelynek egy részét a domboldalból vésték ki. Első dolgunk, hogy felmászunk a toronyba. Mészkőfalba fúrt pincefolyosó vezet felfelé, a kezünk hófehér, mire felérünk. A kilátó előtt benézünk a galambházba, amelynek mészfalaiba több száz galambnak vájtak dúcot. A helyiség egyik oldala hatalmas, üveg nélküli ablak, amelyen szabadon repkedhettek ki-be a madarak. Már innen is pazar a kilátás, de a vár tetejére felmászva rálátunk a dombok között kanyargó folyóra is.
Kőfal, dombok, folyó
Ez egy Szajna-kanyar, a La Roche-Guyon-kastély kőfalain állunk, de lehetne akár a Duna-kanyar is a visegrádi Fellegvárból nézve – mondom a férjemnek, aki nagyon örülök ennek a párhuzamnak.
A vidéki levegőbe szippantva olyan érzésem lesz, mintha tényleg csak a Duna-kanyarba mentünk volna el kirándulni. A visegrádi és az itteni vár kora között alig van hat évtizednyi különbség. Csak a lenti narancsos kert elrendezése árulja el, hogy nem magyar vidék, nagyon is francia.
Lefelé menet vesszük észre, hogy a várban kiállítás van. A termekben, szobákban, szalonokban fotókat, térképeket, installációkat veszünk észre, amelyekről kiderül, hogy mind-mind a Határok című kiállítás részei. A Globális Tanulmányok Főiskola geopolitikai tanszékvezetőjének, a geográfus és egyben diplomata Michel Foucher-nek gondozásában létrejött expozíció célja, hogy bemutassa, mi minden választhat el egymástól embereket, országokat, kultúrákat.
Falak, kőfalak; dombok és hegyek; vizek: tengerek, folyók, tavak
Elolvasom a kiállítás apropóját: idén 1110 éve, hogy a normannok megkötötték a nyugati frankokkal a saint-clair-sur-eptei szerződést, és meghúzták Normandia határait. Ennek a 911-es szerződésnek köszönhetően kapta meg Rollo viking vezér – aki megkeresztelkedése után Róbert normandiai hercegként írta be magát a történelembe – Normandia tartományát III. Károly nyugati frank királytól. Határvonalnak azt az innen nem messze található Epte-folyót tették meg, amelynek vizéből a közeli Givernyben Monet kialakította tavirózsás tavacskáját.
Tovább fonom a gondolatokat.
Falak, dombok, folyók, határok
Eszembe jut, hogy milyen érdekes, mert Visegrád és La Roche-Guyon is közel van a határhoz. Otthon Szlovákia van a közelben, itt pedig két régiót (Normandiát és Île-de-France-ot) és két megyét (Eure-t és Val-d’Oise-t ) választ el az Epte-folyó. Ezeket az információkat a kiállítás brosúrájáról nyerem, ahol azt is leírják, hogy „a határok, még ha gyakran természetesek is, mindenekelőtt politikai konstrukciók”, amelyek folyamatosan mozognak a történelmi eseményekkel.
Az egyik teremben pont a történelmi eseményeknek állítanak emléket, amelyek újra meg újra átrajzolták Európa térképét. Látok itt régi rajzokat, amelyeken megemlítik a trianoni szerződést is.
Ha a „franciák” és a „határok” egy mondatban szerepelnek, az a mondat biztosan fájdalmas lesz egy magyar számára – gondolom magamban.
Magyar határ
Továbbhaladva az egyik pepita köves szalonban fotókiállítást találunk. A teremben csak egy zongora áll, viszont még a gerendákba is színes mintákat és szövegeket véstek. A nagylányom a virágos tapétára kiakasztott fotók elé pördül. Az indiai, pakisztáni és kínai határokat bemutató képek mellett egyszer csak talál valamit, és lelkesen odahív: Anya, itt a magyar zászló!
És tényleg! Az egyik fotó a mai magyar határon készült. Ott a magyar címeres zászló, felette az uniós tábla. A csillagkoszorú közepén ott áll: Magyarország. Megörülünk. Gyorsan lefotózom, aztán a lányom felé fordulok, aki lelkesen mutogat a képre, és magyarázza a két teremőrnek, hogy ő félig magyar.
A két teremőr bólogat. A gyerek olyan jókedvű lesz, hogy megkérdezi, zongorázhat-e. Azt mondják, persze, ha majd sokat gyakorol és híres zongorista lesz, eljöhet ide is előadni. Felmerül Kocsis Zoltán neve, már nem is tudom, ki említi meg, de büszkén nevetgélve hagyjuk el e termet, majd a kastélyt, amelynek mészkőfalán odakint több száz csengettyű várja, hogy dalra fakassza a szél.
Határok: falak, dombok, folyók és szögesdrót
Már az autóban ülünk, hazafelé menet nézegetem a képeket a telefonomon, és csak akkor tűnik fel, hogy ez a magyar határról készült kép nem is olyan egyszerű, mint amilyennek gondoltam. Úgy el voltam foglalva a kis játékommal: a magyar-francia táj, a visegrádi Fellegvár és a La Roche-Guyon-i kastély közötti párhuzamokkal, hogy a nemzetiszínű zászló vonzotta a szemem, észre sem vettem, hogy a fotón a határjelző tábla előtt szögesdrót van.
Szögesdrót. Abban a pillanatban nem is az döbbent meg, hogy szögesdrót van a határon, mert erről tudtam, hanem az, hogy fel sem tűnt. Olyannyira el voltam foglalva azzal, hogy a francia táj és történelem szépségébe belelássam magyar örökségemet, hogy a képen is csak azt láttam, ami ismerős, amivel azonosulok, amit könnyen felismerek.
Milyen furcsa lehetett, hogy örömmel mutattuk ezt a szögesdrótos fotót a teremőröknek, hogy bizony, mi is magyarok vagyunk.
Hazaérve különösebb kommentár nélkül kiteszem a Facebookra a fotót, amelyhez érkeznek a hozzászólások: magyaroktól, külföldön élő magyaroktól és erdélyi magyaroktól is.
S mintha az egész napos furcsa kis játékom végre elérkezett volna a katarzishoz: megértem, hogy a nemzetiszínek másokat is elvakítanak, és az sem biztos, hogy csak egy pillanatra.