Sorjáztak a negatív adatok a magyar gazdaságról a múlt hét végén, már most látszik, hogy az idei költségvetési tervek nehezen tarthatók. Ebben a helyzetben vitázik éppen most a parlament a jövő évi büdzséről. Az idei és a jövő évi kilátásokról, okokról beszélgettünk Virovácz Péterrel, az ING vezető elemzőjével.
Három elég kemény gazdasági adat is napvilágot látott múlt hét végén: áprilisra 2930,5 milliárd forintra nőtt a költségvetés hiánya, ez az éves tervezett deficit 70,8 százaléka, minden idők második legrosszabb áprilisi adata az ebben a hónapban összehozott 376,4 milliárd forint. Ezen kívül 12,1 százalékkal estek vissza a beruházások a tavalyi első negyedévhez képest, és 32 ezer fővel csökkent a foglalkoztatottak száma is. Van ezek között összefüggés?
A beruházás és a munkaerőpiac között van kapcsolat: az üzleti, a fogyasztói bizalom hiánya kapcsol most össze mindent. A költségvetési hiány elszállása ezekhez kevésbé köthető, sokkal inkább ahhoz, hogy a fogyasztás szintje alacsony. De én nem szeretem a „minden idők első, második legnagyobb” jellegű kijelentéseket. Ezeket minden második évben elmondhatjuk akár, hiszen nominális adatokat nézünk, és olyan időszakban vagyunk, amikor az elmúlt évek inflációja mindennek feltolta az árát. Így maga a hiánymutató is egyre magasabb lesz, emiatt a GDP arányos számoknak van értelme, hiszen futhat egy költségvetés nyugodtan tíz éven keresztül 3 százalékos hiánnyal, miközben a deficit nominálisan forintban mindig „minden idők legnagyobbja” lesz, ha a gazdaság nő. Így önmagában az áprilisi hiány nem sokat mond.
Akkor mi a helyzet az éves hiány 70,9 százalékával április végére?
Ebben már inkább látszik a probléma. A magyar költségvetés „orrnehéz”, az első pár hónapban összejöhet a hiány nagy része, de ez a 70,9 százalék áprilisra így is magas. De azt is tudjuk, hogy ennek mi az oka: a lakossági állampapír-kifizetések idén nagyon megterhelik az államkasszát.
De akkor ez így nem olyan nagy meglepetés önmagában – bár a kormány bízott benne, hogy a felvett hozamok nagy részét a tulajdonosok majd fogyasztásra fordítják és ez felpörgetheti a gazdaságot.
Ez valóban nem történt meg, mert nincs meg a fogyasztói bizalom, az emberek nem költik el a pénzt, hanem visszaforgatják. Így megint csak visszajutottunk az üzleti-, fogyasztói bizalomhoz, ennek a hiánya szövi most át a magyar gazdaságot, és minden rossz statisztikában ez jelenik meg.
A kormány részéről pedig komoly törekvések vannak a lakossági fogyasztói bizalom erősítésére és a fogyasztás beindítására, egyelőre valóban nem túl sikeresen. Miért?
Egy intézkedésnek akkor van komoly hatása, ha az váratlanul történik. A „semmiből” jön. Ennek szakirodalma van a fiskális, és a monetáris politikában is. A „meglepetés ereje” nagyon fontos tényező. Ehhez képest a magyar kormányzati lépésekre már mindenki eleve számít, minden szereplő azt is tudja, hogy nagyjából mire lehet számítani – vagyis alig van befolyásoló ereje a konkrét lépéseknek. A piac előre beárazza őket. Talán csak a családi SZJA-visszatérítés volt az egyetlen jelentős kivétel, amiről sokan nem hitték el, hogy meg lehet csinálni, aztán kiderült, hogy mégis. Az be is durrantotta a gazdaságot, más kérdés, hogy csinált mellé egy inflációs sokkot is. Azóta bármivel is operál a kormány, már nem éri el az ingerküszöböt, sőt sok esetben kontraproduktív.
Ez alatt mit ért?
Még a pozitívnak szánt lépések esetében is azt érzékelik a háztartások, az üzleti szereplők, hogy valami baj van, amit kompenzálni kell. „Ekkora a baj, hogy már a nyugdíjasoknak is adni kell 30 ezer forintot?”, vagy, hogy „Már a gyógyszerárakat is le kell törni? Ilyen nagy a probléma?” – már senki nem pozitívan éli meg az úgymond meglepetéseket, hanem figyelmeztetésként. Ezért ezek csak még jobban csökkentik a bizalmat.
Ha már szóba került a nyugdíjasoknak szánt 30 ezer forintos utalvány: erre van pénz a költségvetésben?
Azért egy 81,5 ezer milliárd forintos bruttó nemzeti terméket (GDP) nézve egy 60-70 milliárdos tétel nem jelentős: kerekítési hiba. Nem ez fogja romba dönteni a költségvetést – mondjuk semmi nem fogja romba dönteni, amíg tudjuk finanszírozni magunkat a piacról. A 60 milliárdot viszonyítsuk ahhoz, hogy a kormány közben 2000 milliárd forintos nagyságrendben halaszt el beruházásokat. Ez egyes nyugdíjasoknak persze sokat jelenthet, de a fogyasztás élénkülését se várja tőle azért nagyon senki, hiszen 40 ezer milliárdos fogyasztásról beszélhetünk összességében, erre locsolunk most rá még 60 milliárdot. Ez legfeljebb hangulatjavító lépés.
Amit Nagy Márton mondott, hogy az akkugyárak idehozatalára költött 1500 milliárd forint valójában csak a gazdasági kitettségünket növelte, és ehelyett inkább a gyógyszeriparra, turizmusra kéne költeni – ez nem volt egy meglepő kormányzati nyilatkozat?
Nehéz megmondani, hogy vajon Nagy Márton valójában mennyire volt lelkes híve ennek a nagy akkugyár-telepítésnek. Az ilyen volumenű beruházói döntések éveket igényelnek, így azt gondolom, hogy mire ő komoly döntési pozícióba került, ezek már nagyrészt fix ügyek voltak, és ő megörökölte őket. Utólag pedig mindent lehet racionalizálni. Beleszaladtunk egy olyan helyzetbe, hogy a megnyitásnál nem érezzük, hogy ezek az akkugyárak egyből javítanak a magyar gazdaság állapotán. De ez nem jelenti azért azt, hogy öt év múlva nem durrantja be az exportunkat – nyilván mellé az import is nő majd rendesen. Én nem tartom meglepőnek a hozzáállását.
De eddig arról beszélt mindenki a kormányban, hogy a kínai beruházások majd hogy fellendítik az ipart. Ezzel mi történt?
Ez már a politikai kontextus. Valóban erről beszélt eddig a kormány, most pedig folyamatosan arról, hogy a német gazdaság gondjai miatt, a német kereslet hiánya miatt vagyunk bajban. Hirtelen már az akkugyárak sem kínai beruházások, hanem a „német gazdaságtól függő beruházások” – ez szimpla átkeretezés, amit a pszichológiából ismerünk. Most minden a németek hibája. Nagy Márton mondataira visszatérve pedig: mi gazdasági elemzők már nagyon rég mondjuk, hogy a magasabb hozzáadott értékű, alacsony energia igényű, alacsony munkaerő-igényű ágazatokat kellene támogatni. A cseh gazdaságban valahogy sikerült időben észre venni, hogy nem minden az autóipar – nem véletlen, hogy bár az ott is bajban van, a cseh gazdaság mégsem reccsent meg úgy, mint a magyar.
Ebben a helyzetben nem kellene módosítani a 2025-ös költségvetést, amit teljesen más számokkal terveztek?
Tavaly sem írták át a 2,9 százalékot, ami a büdzsében szerepelt, és így lett a végén 4,9. Nem ezen van a fókusz a kormányban. A költségvetési törvény csak egy „papír”, ami csak arra jó, hogy ha bárki kéri, oda lehessen adni neki, hogy „tessék, itt van egy törvény róla”. Ugyanez lesz idén is: Nagy Mártont már többször hallottuk 4% körüli hiányról beszélni, miközben a tervezet 3,72-t tartalmaz. Nem hivatalosan több helyről hallani, hogy a kormánynak egyetlen célja van: az idei évi hiány legyen alacsonyabb, mint a tavalyi. Ha ez egytized százalék, akkor annyi, de legyen kevesebb. Nagyjából a GDP egy százaléka lehet az elcsúszás, egy választás előtt ezt senki nem fogja kiigazítani. 2026-ra is beírták a 3,7-et, aminek a teljesítéséhez a GDP 1 százalékát meg kellene spórolni úgy, hogy közben még rosszabb lesz a költségvetés, mert életbe lépnek az adókedvezmények. Vagyis úgy akarja a kormány szinten tartani a hiányt, hogy a bevételi oldala szűkül.
Akkor a 2026-os költségvetés tervezetét mennyire tartja reálisnak?
Mint egy most májusi időjárás-előrejelzést 2026 májusára: értelmezhetetlen. Májusban tervezünk úgy költségvetést, hogy az idei év első negyedének részletes gazdasági adatait sem ismerjük, de már az, amit látunk, az meglepetést okozott. Egy olyan jövő évi makrogazdasági pályára épít a kormány, aminek az idei alapja sem biztos. Értem, hogy minél hamarabb hozzunk döntést a büdzséről, de ez így nem ad kellő stabilitást. És nem akarom csak a magyar folyamatokra ráhúzni a vizes lepedőt: ha Donald Trump egy napon belül képes meggondolni magát bármiről, akkor így még decemberben sem lehet tervezni a következő 12 hónapra.
Ilyen helyzetben egyre többen mondják szakszervezeti és munkaadói oldalról is, hogy nem tartható a tavaly megkötött hároméves bérmegállapodás. Erről mit gondol?
Én azt gondolom, sem a növekedés, sem az infláció, sem a bérnövekedés nem lesz olyan, hogy ne kelljen hozzányúlni. De az, hogy 10, vagy 13%-kal emelünk bért, már olyan sokat nem számít összességében: a magyar gazdaság elmúlt három évét figyelembe véve ez a 10 százalék is nagyon magas. Egy munkavállalónak természetesen számít az a 3 százalékpont különbség is, és egy normális működésű gazdaságban egy-két évig tovább lehet nyújtózkodni, mint ameddig a takarónk ér. De most nem, hogy rövid a takarónk, de az ágyról is leestünk: a magyar gazdaság 2022 óta stagnál. Ilyen háttérrel várjuk el a vállalatoktól, hogy legalább 10-13 százalékos béremelést hajtsanak végre.
Ha a magyar gazdaság ebből nem tud kilábalni, akkor olyan stagfláció jöhet, amiből csak egy durva recesszióval jöhetünk majd ki. Persze ha még a megígért bérnövekedést sem adjuk meg, akkor végképp nehéz visszahozni a fogyasztói bizalmat. De egy váltásra így is szükség van, mert egy erőltetett béremelés két kockázattal jár: jöhet egy komolyabb elbocsájtási hullám, ami recesszióhoz vezethet; vagy inflációs sokkot generálunk – lássuk be, egyik sem növeli a fogyasztói bizalmat. Nehéz helyzetben van a gazdaság, nincsenek gyors megoldások. A külső kereslet ránthatja ki ebből a helyzetből az országot. A globális gazdasági fellendüléstől várhatjuk a csodát, mert belső impulzust nem látok a magyar gazdaságban.
De a német, vagy éppen a francia, az olasz – tehát a nagy európai gazdaságok sem működnek jól jelenleg, náluk is alig van növekedés.
Rövid távon nem, 2026-2027-ben már lehet ott is jelentősebb növekedés. Ekkorra beindulhat a német gazdaság az új infrastrukturális beruházásokból. Addigra – döntsön végül Trump bármit a vámokkal kapcsolatban – már alkalmazkodhatunk itt Európában az új helyzethez. A védelmi ipar is felpöröghet addigra, ami nekünk szintén lehetőséget jelenthet. De ez azt is jelenti, hogy idén még lesz egy olyan évünk, amit a vállalatok már nem tudnak kihúzni ekkora munkaerővel és folytatódhat a lassú leépülés.
