Civileket mentő kisbuszt vett célba az orosz hadsereg Pokrovszkban, a sofőr a támadás következtében elvesztette a bal karját és a lábát. Ő az a brit önkéntes, akinek a munkájáról már beszámolt a Szabad Európa. Eddy és barátai elmesélték megmenekülésük történetét és azt is, mindez hogyan befolyásolja jövőbeli humanitárius munkájukat Kelet-Ukrajnában.
Január 30-án reggel a humanitárius segítségnyújtással foglalkozó BASE UA csapata elindult Pokrovszkba, hogy megtankoljon néhány generátort, amelyek a mobil adóvevő állomások számára biztosították az áramot. A rendes adótornyokat szétlőtte a várostól három-négy kilométerre járó orosz hadsereg. A generátorok és a mobil adótornyok nélkül a városban maradt néhány ezer ember hetek óta nem tudott volna érintkezni a külvilággal.
Bár aznap nem terveztek civileket evakuálni, a csapat egy családot mégis felvett és biztonságba helyezett a városon kívül, majd visszaindultak, hogy kivigyenek még egy házaspárt. Eddy vezette a fehér kisbuszt, amelynek oldalára és a motorháztetőre is piros betűkkel festették fel: Evakuáció.
„A kezem a kormányon nem mozdult egy centit sem”
A 28 éves brit férfi az érettségi után matrózként dolgozott, vitorlásokat fuvarozott a Földközi-tengeren és az Atlanti-óceánon keresztül tulajdonosuk nyaralásának helyszínére. Ebből finanszírozta lassan két éve tartó ukrajnai humanitárius munkáját.
Már majdnem kiért Pokrovszkból, de megállt pár percre, hogy az evakuáció részleteit ismertető brosúrákat adjon a helyieknek. „Megállítottam a járművet. Kiosztottam néhány szórólapot, és ahogy becsuktam az ajtót, azt gondoltam, hogy hé, mintha hallottam volna egy drónt – emlékszik vissza. – Fél perccel később hatalmasat villant valami az arcom előtt. Azonnal rájöttem, hogy eltaláltak minket. Az első gondolatom az volt, hogy tovább kell mennünk, mozgásban kell maradnunk.” A robbanás üresbe tette a kocsit, ezért Eddy rátaposott a kuplungra, hogy ismét sebességbe rakja a járművet.
„Láttam, hogy a bal lábam nem reagál. Megpróbáltam elfordítani a kormányt, és bár éreztem, hogy a vállam mozog, a kezem a kormányon nem mozdult egy centit sem.” Az utasai kisebb sérülésekkel megúszták a támadást.
„Rájöttem, hogy baj van. Lenéztem a lábamra, és láttam, hogy miszlikbe van szabdalva. Elkezdtem ordítani, próbáltam feltenni egy érszorítót” – emlékszik vissza a támadás utáni másodpercekre. Szerencséjére a munkatársa, Filip villámgyorsan reagált, felrakta az érszorítókat, leintett egy arra járó járművet, amely először egy katonai stabilizációs pontra, majd onnan a dobropilljai kórházba szállította Eddyt. Az orvosok nem tudták megmenti, amputálták a 28 éves brit matróz bal karját és lábát.
Filip villámgyors reakciója mentette meg az életét; minden adott volt ahhoz, hogy ott és akkor meghaljon. „Ilyen sérülésnél két vagy három perc alatt elvérzik az ember” – mondja Hermês Pichon, Eddy barátja, aki aznap egy másik szervezettel szintén humanitárius munkát végzett Pokrovszkban, és találkozott is a brit önkéntes csapatával pár órával támadás előtt.
Aznap ők is civileket evakuáltak Pokrovszkból a dobropilljai kórházba. Épp végeztek, indultak vissza a városba, amikor szembejött velük a BASE UA kisbusza félig leszakadt tetővel. Azonnal megfordultak, és követni kezdték. „Az egész furgon felrobbant, mindenhol vér volt, és nem láttam Eddyt – meséli. – Nagyon megijedtem. Megkérdeztem Filipet, hogy él-e még. Azt mondta, igen, él. A katonaság a stabilizációs ponton gondoskodott róla. Ez volt minden, amit pár óráig tudtam.”
Nagyjából hat órával később, amikorra stabilizálódott az állapota, Eddyt átszállították a dnyiprói kórházba. „Nincs kétség afelől, hogy ez háborús bűncselekmény. Annyira egyértelmű volt, hogy kik vagyunk és mit csinálunk – nem lehetett összetéveszteni minket egy katonai célponttal” – mondta.
A csapat, bár rendelkezik autóra szerelhető drónzavaró készülékekkel, nem vitte magával, nehogy katonai járműnek nézzék őket. „A zavarókat elsősorban a hadsereg használja” – tette hozzá Eddy.
A saját rekonstrukciója alapján a drón, amelyet először hallott, valószínűleg egy spotter lehetett, amely csupán figyeli a terepet, és továbbítja a lehetséges célpontokat egy kamikazedrónnak, amely fél perccel később be is csapódott a kocsi bal oldali, vezetőülés mögötti részébe. A robbanás ereje miatt a repeszek áthatoltak az ülés szivacsán, és elvágták a biztonsági övet, majd Eddy vállát és lábát is.
De akkor miért válhattak célponttá?
Az Ukrajna-szerte tapasztalt orosz stratégiába beleillik az Eddy elleni támadás. „Az eddigi tapasztalataink alapján két dolog lehetséges: merülőben volt a kamikazedrón akkumulátora, nem talált célpontot, úgyhogy belecsapták abba, ami értékesnek tűnt – véli. – A másik eshetőség, hogy civileket használnak gyakorlásra az új drónpilóták, mert tudják, hogy valószínűleg nem fogunk olyan gyorsan vezetni, kevésbé leszünk felkészültek, nincsenek drónzavaróink.”
A történtek bejárták a világsajtót, Eddyt csak az első napokban negyvenen látogatták meg a kórházban, ahol megkezdte a rehabilitációt. „Felháborító, hogy ez továbbra is nap mint nap megtörténik olyan emberekkel, akik csak békésen akarnak élni a hazájukban, anélkül hogy bárkit zavarnának – meséli Brett, egy kanadai önkéntes, aki az elsők között látogatta meg Eddyt, és aki szintén Pokrovszk térségében dolgozott. – Aznap felhívott egy közös barátunk. Valójában az első hívását nem vettem észre, láttam, hogy folyamatosan hívogat; rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel. Eddy volt az egyetlen közös ismerősünk, nagyon rossz érzés fogott el, azonnal visszahívtam. (…) Megkérdezte, hogy hallottam-e már, mi történt Eddyvel. Természetesen akkor még nem tudtam. Az a néhány pillanat, mielőtt közölte volna, hogy még életben van, néhány másodperc volt, de óráknak tűnt.”
Eddyt a dnyiprói kórházból pár nap múlva átszállították Kijevbe. Azóta százezer font gyűlt össze közösségi adakozásból a számára, hogy fedezze a kezelését és életének első időszakát protézissel.
Minden hónapban egyre halálosabb odakint
A támadás – bár sajnos mindennapos – megrázta az Ukrajnában dolgozó nemzetközi humanitárius közösséget. „Mindannyian ismerjük a kockázatokat, és tudjuk, mi a helyzet: a dróntechnológia ugrásszerűen fejlődik, minden hónapban egyre halálosabb odakint. Én itt vagyok, Kijevben, hogy támogassam Eddyt a kezdeti felépülésében, de hétvégére visszatérek a Donbászba. Csak remélni tudom, hogy az idegeim még mindig ugyanolyanok, mint voltak” – mondja Brett.
Sem Hermêsnek, sem Brettnek nem ez az első barátja, aki megsebesül vagy meghal Ukrajnában. Ismerőseik között volt Pete Reed, aki Bahmutban halt meg, és Andy Bagshaw, aki Szoledar közelében tűnt el. A holttestén látható nyomok arra utalnak, hogy kivégezték. „Van egy hamis biztonságérzet, amivel dolgozunk. A drónok teljesen megváltoztatták a játékszabályokat. Lehet, hogy három órán keresztül dolgozol egy városban, és semmi sem történik, majd az utolsó útszakaszon, az utolsó kanyar után egyszer csak neked szánnak egy drónt, és csak annyit tudsz mondani, mielőtt beléd csapódik, hogy basszus. Hogy lehet mérlegelni ezt a fajta veszélyt?” – mondja Hermês.
Ukrajna, a protézis-nagyhatalom
Eddy felépülésének terve már elkészült a következő hat hónapra. A kórházi tartózkodást rehabilitáció, majd a protézissel ismerkedés, gyakorlás fogja felváltani. Ebben az ukrán egészségügynek mostanra világszínvonalú tapasztalata lett. Kijevi kórházi ágyában napi szinten esik át további műtéteken, hogy elejét vegyék a sebek elfertőződésének. „Sajnos nem csináltam pontgyűjtő kártyát, de remélem, a tizedik ingyenes lesz – mondja viccesen. – Remélem, több háborús bűncselekménynek már nem leszek az áldozata” – teszi hozzá, hiszen teljesen a kórházban sincs biztonságban; éjszakánként az ágyban fekve hallja a kijevi légvédelem és az orosz rakéták párharcát.
