Nem nagyon tesznek az igazán szegények jobblétéért, de komoly szakpolitikai ajánlataik vannak a kicsivel a legszegényebbek fölött lévők felé, mondja Szikra Dorottya szociálpolitikus, a Társadalomtudományi Kutatóintézet főmunkatársa, aki szerzőtársával nemrég egy tanulmányt írt illiberális pártok szociálpolitikai programjairól. Meglepő módon kiderült, hogy ezek a pártok sok tekintetben még bővítik is a jóléti rendszereket – annak ellenére, hogy bizonyos csoportokat kizárnak belőle. Ráadásul programjukat kormányra kerülve meg is valósítják.
Szerzőtársával négy ország - részben kormányon, részben ellenzékben lévő - illiberális pártjainak szociálpolitikai programját és azok megvalósulását vizsgálták. Az illiberalizmus olyan politikai eszmerendszer, ami a kormányzati hatalmat korlátozó intézmények felszámolásáról szól, és lehet jobb vagy baloldali is. Ráadásul a liberális demokráciákban is nagyon különböző jóléti rendszerek működnek az amerikaitól a skandináv jóléti államig tartó spektrumon. Ezeken túl milyen újat hoz az illiberális jóléti filozófia és gyakorlat?
Ez egy egészen új kutatási terület. Amikor mi négy évvel ezelőtt interjúztunk, még csak tapogatóztunk, hogy a jobboldali populista és illiberális kormányok leírhatók-e szociálpolitikai szempontból. Most már kezdünk közelebb jutni ahhoz, hogy megértsük, hogy miben mások azok a pártok, vezetők, akik - hogyha az illiberalizmus definícióját vesszük -, azon dolgoznak, hogy leépítsék azokat a bizonyos fékeket és ellensúlyokat.
A politikacsinálásban központosításra törekednek, a pluralizmust elvetik, igyekeznek a civil szervezeteket is minél inkább kiszorítani például a szakpolitika-csinálásból. A lehető legkevésbé konzultálnak, és egyáltalán nem szándékoznak egyezségre jutni a politikai ellenzékkel.
Korábban az olyan nagy volumenű kérdések, mint egy önkormányzati törvény nem véletlenül voltak már a 90-es években úgy megalkotva, hogy csak kétharmaddal lehessen őket módosítani. A Fidesz egyedül hoz olyan törvényeket, beleértve az alkotmányt is, amit csak 2/3-dal lehet módosítani. Bár már a a 96-os nyugdíjreformnál sem vette figyelembe a szocialista-liberális kormány az akkori ellenzéki javaslatokat, de a Fidesz már egyáltalán nem keresi a konszenzust a nemzetet, országot érintő olyan sorskérdésekben sem, mint hogy mennyi hatalma legyen egy önkormányzatnak, vagy mi szerepeljen az alkotmányban.
Kérdés, hogy ebből a másfajta politikacsinálásból következik-e egy másfajta szociálpolitika. És milyen szociálpolitika következik azokban az országokban, ahol mondjuk egy konzervatív, bismarcki típusú társadalombiztosításon alapuló jóléti rendszer van, mint mondjuk Ausztriában, Németországban, részben Magyarországon, és milyen a skandináv országokban, ahol inkább egy univerzális, mindenkire kiterjedő, adókból finanszírozott rendszer működik, illetve önkéntes lehetőségek vannak.
És találtak illiberális szociálpolitikai közös nevezőt?
Amikor elkezdtem vizsgálni az orbánin kívül más illiberális rendszereket, arra számítottam, hogy hasonló dolgot látunk majd, mint Magyarországon: ami bizonyos értelemben a szélsőségesen individualista, szinte nem is létező amerikai jóléti állam irányába haladt.
De ez nem így van. Más illiberális pártok sokszor kifejezetten expanzív jóléti politikát folytatnak, és kiterjesztik a jóléti rendszert addig elhanyagolt területekre, melyekre a demokratikus pártok nem fordítottak elég figyelmet.
Két egyértelmű hasonlóságot tudok mondani. Az egyik a procedurális kérdések területén az, hogy nem szokványos módon alkotnak törvényeket, és akár rendeletekben, például veszélyhelyzetekre vonatkozó rendeletekben szabályoznak nagyon fontos szociálpolitikai kérdéseket. Amikor Georgia Meloni 2022-ben hatalomra került, az egyik első intézkedése az volt, hogy megszüntesse az állampolgári alapjövedelmet.
Ez létezett Olaszországban?
Az 5 Csillag Mozgalom egyik zászlóshajója volt egy olyan szociálpolitika, ami egyesítette a korábbi segélyezési és egyéb ellátási elemeket. Meloni és pártja, az Olaszország Fívérei azzal kampányolt, hogy ezt ingyenélők is igénybe veszik, olyanok, akik egyébként képesek lennének arra, hogy dolgozzanak, és ő ezt meg fogja szüntetni. Ennek megfelelően rendeleti úton, mintha árvíz vagy valami vészhelyzet lenne, mindenféle vita nélkül visszavezette a korábbi széttagolt segélyezési rendszert.
A döntéshozatal módján túl a másik közös sajátossága ezeknek az illiberális jóléti programoknak tartalmi, arra vonatkozik, hogy milyen irányúak a változások, mi az, amit a reformokkal el szeretnének érni. Erre is elég jó példa Meloni. Mind a négy országban kirekesztő szociálpolitikákkal kampányolnak az illiberális pártok: soha többet ne adjunk semmilyen segélyt annak, aki nem dolgozik, pedig tudna.
Az osztrák FPÖ esetében pedig annak ne, aki nem beszél németül.
Ez egy egészen extrém szakpolitika, nem nagyon látni másutt a világban ilyet, Európában biztos nincs. Azt mondja, hogy nem csak segélyre, hanem társadalombiztosítási ellátásra, például nyugdíjra is csak az legyen jogosult - a társadalombiztosítási ellátás járulékfizetéshez kötött, tehát majdnem olyan, mint egy tulajdonjog -, aki beszél németül. Explicit módon a bevándorlókra, akár még a generációkkal ezelőtt bevándorolt emberekre céloz: aki adott esetben nem tanult meg németül annyira, hogy eligazodjon az egyébként elég bonyolult társadalombiztosítási rendszerben.
Tehát az illiberális rezsimek az érdemtelenségnek különböző kritériumait állítják fel. De most csak háromról volt szó, mert a PiS, a lengyel Jog és Igazságosság Pártja univerzális ellátásokat kínál. Ez hogy jön össze?
Lengyelország kilóg ebből a tartalmi elemzésből, ott a családpolitika kifejezetten univerzális irányú lett. Minden gyerekes lengyel családnak nagyon komoly összeg, jelenleg havonta 800 zloty, 45-50 ezer forint körüli összeg jár gyerekenként. És nem adókedvezményben, hanem mintha Magyarországon 45 ezer forint lenne a családi pótlék.
Ezt azzal magyarázom, hogy az is közös jellemzője ezeknek a pártoknak, hogy nagyon határozottan az előző jóléti rendszer ellenében fogalmazzák meg magukat. Lengyelországban a Civil Platform, a Tusk vezette PO párt következetesen és évtizedeken keresztül egy megszorító, amerikai típusú liberális szociálpolitikát vitt, főleg a családpolitika területén. A PiS erre azzal jött elő, hogy vége a megszorításoknak, óriási univerzális ellátásokat fognak kapni a lengyel családok.
És ahol addig univerzális volt az ellátás, mint Olaszországban, ott pont a fordítottját tette Meloni.
Ő pedig azt mondta, hogy félre minden univerzalizmussal, innentől az, aki nem dolgozik, ne is egyék. Egy kicsit Orbánnál is ez volt, bár nem teljesen. A kutatásunkból kiderült tehát, hogy ezek a pártok elég szélsőséges állításokat tesznek, de meglepő módon nem csak mondják, hanem végre is hajtják azokat.
Következetesek, amiről példát vehetnének a demokrácia hívei is, írják önök.
Azt láttuk számos országban, nem csak Magyarországon, hogy a demokratikusabb formációk szociálpolitikai tervei elhalványulnak, vagy fordulatot vesznek kormányon. Erre jó példa az MSZP és az SZDSZ koalíciója, ami baloldali politikát kínált, de aztán megszorítások következtek. Az 1990-es évek Horn-kormánya egy szociáldemokrata, egyenlősítő politikát ígért, aztán jött a Bokros-csomag.
Ehhez képest meglepett bennünket, hogy bár sokan úgy értékelik ezeket a jobboldali vagy szélsőjobboldali pártokat, hogy csak beszélnek össze-vissza, nincs igazi szakpolitikájuk, mi azt találtuk, hogy egyrészt vannak ígéreteik, komoly programjavaslataik, másrészt azokhoz konzisztensen ragaszkodnak, akár nagyon hosszú távon is. Amit az FPÖ mondott a 90-es években, nagyjából azt mondja most is szociálpolitikában, szakpolitikában. Konzisztensek: amit hirdetnek, végül kormányon végre is hajtják, akár nagyon nehéz, kritikus helyzetben is.
Jó lenne látni ezt a konzisztenciát és eltökéltséget a baloldali vagy a liberális pártoknál is, akik a pluralizmus hívei és nem azon dolgoznak, hogy megszűnjenek a fékek és ellensúlyok, hanem pont visszaépíteni vagy felépíteni kívánják ezeket.
Visszatérve az illiberálisok következetességére: egyöntetűen azt mondták a közgazdászok és a szociálpolitikusok, hogy lehetetlen a lengyel PiS 500+ programjának végrehajtása (2016-ban még 500 zloty volt az említett összeg, a családi pótlék). Költségvetési szempontból ez különösen azért tűnt meredeknek, mert közben az eddigi megszorítások ellenében a PiS nem növelni ígérte a nyugdíjkorhatárt, hanem csökkenteni – szembe menve a maistream konszenzussal.
Orbánéknál ilyen a Nők 40.
De a PiS a férfiaknál is csökkentette volna, csak a nőknél sokkal nagyobb mértékben. Ahogy az Orbán-kormány is. Orbán mindenütt ellehetetlenítette a korai nyugdíjazás lehetőségét, kivéve a nőknél. Az olaszoknál is megvan ugyanez a program, az Opziona Donna. Egymástól tanulják ezek a pártok ezeket az ellátásokat.
Miért csökkentik ezek a pártok a nyugdíjkorhatárt? Felosztó-kirovó nyugdíjrendszerek vannak, tehát máshol is folyamatos költségvetési problémákkal küszködhet a nyugdíjrendszer.
Ők azt mondják, azért, hogy a nagymamáknak legyen lehetőségük az unokáikkal lenni.
Oroszországban is ez van, ugyanezzel a konzervatív, családbarát retorikával: a nők vigyék ezt a gondoskodó szerepet akkor is, amikor már idősebbek. Orbánék közben olyan intézkedéseket is hoztak, hogy a fiatal anyák el tudjanak menni dolgozni, és ezt a kettőt innovatív módon összekötötték.
Még mindig nem értem, hogy a költségvetési gondok ellenére miért viszik le a nyugdíjkorhatárt.
Mi az, hogy költségvetési probléma? A PiS-nek nem voltak költségvetési problémái, és 2013-14-től, amikor a Nők 40-et bevezették, Magyarországon sem.
Ha pedig vannak is költségvetési problémáink, arra többféle megoldás lehetséges: például nem kell feltétlenül 15%-os egykulcsos SZJA, lehetne többkulcsos jövedelemadó-rendszerünk.
De annyira egységes a kép, hogy én elhiszem, hogy ezek az illiberális pártok ilyen tradicionalista módon jót akarnak az idősebb nőknek. Különböző kutatások, Kováts Eszteréké is, kimutatták, hogy a középkorú, idősebb nők egyik legkomolyabb problémája az, hogy hogyan tudnak egyensúlyozni a sokszor nagyon kemény munkaerőpiaci helyzetek és a gondoskodási feladatok között. Tehát ez létező probléma, amire ezek a jobboldali konzervatív kormányok adnak egy olyan választ, ami bizony népszerű.
Már 4 évvel ezelőtt is mondta az interjúnkban Orbánék nőpolitikájáról, hogy nem akarják a munkaképes korú nőket egy háziasszony szerepbe visszatolni. Ennél bonyolultabb a nőképük.
Nem bánják, ha az idősebb nők elhagyják a munkaerőpiacot, ugyanakkor behívják a fiatal nőket. Például a GYED Extra és a legújabb, a CSED Extra program segítségével. Ez bizony nem egy hagyományos konzervatív elképzelés. Az idén júliustól életbe lépő változtatás alapján a Csecsemőgondozási Díj (lánykori nevén terhességi gyermekágyi segély), ami a nőknek az első fél évben jár a gyerekszületés után, akkor is jár, ha az ember 3 hónap után visszamegy dolgozni. Amerikában mennek vissza ilyen hamar a nők dolgozni…
De nem adnak mellé még ellátást is.
Egy fillért sem. Tehát úgy tűnik, hogy nagy szükség van a fiatal női munkaerőre a magyar munkaerőpiacon. De Lengyelországban is ez a helyzet, vagy akár Olaszországban. Meloni kifejezetten céljául tűzte ki a nők, köztük az anyák, egyébként eléggé alacsony szintű foglalkoztatásának növelését.
Ezek az illiberális pártok olyan társadalmi csoportokat céloznak meg a szociálpolitikájukkal, mondta, amelyekkel a korábbi demokratikus államok jóléti intézkedései kevésbé foglalkoztak. Kiket céloztak a korábbiak és kiket ők?
Vannak olyan dél-európai jóléti államok, például a spanyol, ahol jó pár évvel ezelőtt megtörtént egy ilyen, fogalmazhatunk úgy, hogy nőbarát, vagy a társadalmi nemek szempontjából egyenlősítő fordulat. Elkezdtek óvodákat, bölcsődéket építeni, azon gondolkodni, hogy hogyan lehetne kiszállni a familialista, nagyon konzervatív szemléletből.
Németországban is ez történt. Merkel és a most már másról ismert Ursula von der Leyen minisztersége alatt a 2007 utáni reformok kifejezetten ebbe az irányba hatottak.
Aztán vannak olyan országok, ahol ez nem történt meg, ilyen Olaszország. Tehát itt nagy politikai tere nyílt Meloninak arra, hogy belépjen a színre. Tehát ahol ezt a hagyományos konzervatív pártok nem teszik meg, ott a szélsőjobboldali pártok a nők felé igyekeznek gesztusokat tenni.
Főleg Amerika kapcsán szokták említeni, hogy az új populista vezetőknek a globalizmus veszteseiként elkönyvelt kékgallérosok a célcsoportja. Az Önök által vizsgált négy országban ez mennyire jellemző?
Egyértelműen jelen van. Ezek az illiberális pártok nem nagyon beszélnek a szegénységről, és nem nagyon tesznek az igazán szegények jobblétéért. Ellenben nagyon komoly szakpolitikai ajánlataik vannak azok irányába, akik egy picit a legszegényebbek fölött vannak, tehát mondjuk az alacsony jövedelmű munkások, a kékgallérosok, tehát a fizikai munkát végzők felé. Ebben az orbáni szociálpolitika sem kivétel. Ebbe az irányba tett gesztus, hogy a minimálbért ütemesen emelik 2015 után. És ennek az elválasztásnak a része volt az is, hogy a közmunkás minimálbért elszakították a valós minimálbértől, és sokáig nem is emelték. Ausztriában is kifejezetten arról beszélt az FPÖ - már a 2000-es évek elején -, hogy a globalizáció veszteseit kívánja támogatni. A Szabadságpárt nyugdíjreformja is kifejezetten a szegényebb nyugdíjasokra célzott.
Ez hogyan fér össze ezeknek a pártoknak az alapvetően neoliberális gazdaságfilozófiájával, gazdaságpolitikájával? Hiszen a kékgallérosok státusz-zuhanását mégiscsak a neoliberális globalizmus okozta.
Nem csak Meloni, hanem Berlusconi pártját is vizsgáltuk, és az FPÖ is egy nagyon régi párt, létezett már a '70-es években is. Olaszországban és Ausztriában azt találtuk, hogy ezen pártok gazdaságpolitikájában bekövetkezett egy fordulat. A 90-es években, sőt még a 2000-es évek elején, közepén is neoliberális irányba mentek, vállalkozásbarát programot vittek alacsony adókkal és egyebekkel, de a 2010-es években bevettek a programjaikba szociális ígéreteket is.
Ami egyébként néha nehezen fér össze. Úgy sikerült összebarátkoztatni, egyébként az Orbánnak is ez volt az útja és Meloninak is, hogy különböző adókedvezményeket, vouchereket adnak. Tehát úgy, hogy a redisztribúciót ne terhelje meg annyira, de közben az adórendszeren keresztül támogatják azokat, akik foglalkoztatottak.
Ezekkel a pártokkal kapcsolatban a közvélekedés és a szakirodalom is általában a kirekesztést hangsúlyozza, és ön is beszél a támogatásra érdemesek általuk kiválasztott csoportjairól. Mégis azt írják, hogy ezek a pártok valójában nagyobb egyenlőséget érnek el. Az a kérdés, hogy az egész társadalomban-e, vagy pedig csak a kiválasztott csoportokban?
Ezek a pártok populista módon lehasítanak bizonyos társadalmi csoportokat, akikről úgy beszélnek, mint akik nem a nemzet részei. Lengyelország egy picit kivétel ez alól, de ez mostanában változóban van. De a többi országban vagyunk a mi, a nemzet, és vannak ők. Ezt nem kell egy magyar olvasónak magyarázni. És akiket kirekeszt, azokat nagyon durván és keményen, láttuk az osztrák példát.
Akiket viszont a nemzet részének tart, azoknak igen komoly támogatásokat ad, és sokszor egyenlősít is. Olyan lépést húzott meg az FPÖ, amit Nyugat-Európában az 50-es, 60-as, legkésőbb a 70-es években megtettek, ez a társadalombiztosítás egységesítése. Magyarországon is 1975-ben született meg az a törvény, amelyik kimondta - szocialista rendszerben nyilván ez könnyebb -, hogy egységesen mindenki ugyanannyi járulékot fizet, és ezért aztán nagyon hasonló jogosultságai vannak akkor, amikor nyugdíjba megy. Százalékosan kb. ugyanannyit fizet a fizikai dolgozó, a fehérgalléros irodai munkás és a vállalkozó.
Ez az osztrák rendszerben nem történt meg egészen addig, amíg a 90-es, majd a 2010-es években az FPÖ hatalomra nem került. Elhatározták, hogy egységesítik a nyugdíjrendszert, és a rengeteg pici biztosítási pénztárat egy ernyő alá vonták. Attól függetlenül, hogy valaki a vegyiparban dolgozik három műszakban, vagy egy bankban nagyon magas fizetésért, egységesnek kell lennie a járulékfizetés szabályainak. Nem szabad privilegizálni mondjuk az állami alkalmazottakat, vagy a bankszektor dolgozóit, hanem nekik is ugyanolyan terheket kell viselni és ugyanolyan járadékokat kell azután húzni a társadalombiztosítási rendszerből. Ez egy nagyon komoly egységesítés és egyenlősítés.
Az FPÖ-nek olyan nyilatkozatai is voltak, mielőtt kormányra kerültek volna, hogy nem tűrjük azt, hogy a kórházi ellátás vagy bizonyos típusú műtétek csak azok számára legyenek elérhetőek, akik ilyen vagy olyan biztosítási konstrukcióval rendelkeznek. Ez egy melósnak is ugyanúgy elérhető kell, hogy legyen.
És hogy van ebben a képben megint Lengyelország és a PiS?
Lengyelország abból a szempontból illik ide - és Magyarország pedig más szempontból nem -, hogy a nyugdíjreform, de akár az iskolarendszer reformja is kifejezetten egy egyenlősítő, társadalmi mobilitást igenlő pályára tette Lengyelországot.
Magyarországon is ez volt a hivatalos magyarázata az iskolák elvételének az önkormányzatoktól, hogy az egységes állami irányítás és fenntartás révén megszűnnek a gazdag és szegény iskolafenntartó önkormányzatok közti különbség okozta iskolai színvonal-különbségek.
Ez igaz, de egyéb, akár retorikára, akár konkrét szakpolitikára, ami ezt támogatta volna, nem tudok példát Magyarországon. Ezzel szemben nagyon jó példa a nyugdíjrendszer, ahol a 13. havi nyugdíjat visszavezeti a Fidesz és bevezette a PIS is, szerintem kicsit a Fidesz példáján. De ott azonos összegű, a minimálnyugdíjnak megfelelő összeget kapott mindenki. Ezzel szemben Magyarországon százalékos az emelés, tehát akinek alacsony a nyugdíja, az keveset kap, akinek magas, az nagyon sokat. A PiS, amikor lehetett a szegényebbek irányába kedvezni, mindig megtette.
Tehát az illiberális jóléti skála egyik végén a PiS lóg ki, a másik végén pedig a Fidesz?
Pontosan. Magyarország a másik véglet: amikor lehet torzítani a gazdagabbak felé, ott megteszi, és semmi olyan ellátást, ami univerzális, tehát mindenkinek jár, vagy a segélyezést, ami csak a szegényeknek, nem növelte, sőt, nominálisan csökkentette a Fidesz.
Végeredményben lehet azt mondani, hogy ezek a pártok kiterjesztik a jóléti államot?
Amikor hatalomra kerülnek, akkor nagyon komoly expanzív, tehát kiterjesztő politikát folytatnak.
Aztán egy idő után vegyes a kép, de a legtöbbnél vannak olyan zászlóshajó programok, amelyek egyenlősítő és kiterjesztő politikát folytatnak. Magyarországon ez lett volna a családpolitika. Itt különleges, a szociálpolitika eddig nem használt eszközeit vetette be a Fidesz; összességében komoly növekedés történt az erre költött források mértékében. Például 2023-ra a folyamatosan adott támogatások úgy, mint az előbb emlegetett CSED, GYES, GYED, családi pótlék összegének megfelelő összeg jutott a családi adókedvezményre, Babaváróra és CSOK-ra.
Tehát ez egy jókora összeg, ami, azt lehet mondani, hogy átvette az irányítást a családpolitika fölött. Expanzió, ami viszont egy szűk réteget érint. A PIS-nél hasonló expanziót látunk, ott is legalább megduplázódtak a családpolitikára költött összegek, viszont azt szétterítették az egész társadalomban.
Ezt nem éppen most cáfolja a Fidesz a gyakorlatilag minden anya személyi jövedelemadó mentessé tételével? Erre azért nem lehet már azt mondani, hogy egy szűk kört célzó juttatás.
Megint nem a hagyományos redisztribúción keresztül ad valamit, hanem részben már most, részben a jövőbe vetítve az adókedvezményen keresztül hagy több pénzt a nőknél, illetve az anyáknál. Hogy mennyit, az megint azzal lesz arányos, hogy azok eleve mennyit keresnek. Tehát itt is sokkal több pénzben fog részesülni a jól kereső anya, mint a szegényebb.
Ezek jelentős összegek, viszont ehhez képest a családi pótlék minden évben csökken: 2023-ban 309 milliárd volt, tavaly 304-305 milliárd lehetett. Ami a legfontosabb, minden gyereknek járó forrás lehetne, a szegény családokban is.
Tehát én inkább szépségtapasznak gondolom ezt az új adókedvezményt, mintsem valós segítségnek a családok számára.
Az illiberális pártok jellemzésénél általában azt szokták említeni, hogy a társadalmat felosztják elitre és népre, amely népet ők képviselik. Tipikus még a migrációellenességük és a tradicionalizmusuk is. A Fidesz a választási sikereit jórészt annak köszönhette, hogy választási évben általában két számjegyű reálbérnövekedést hozott össze. Van ezeknek a szociálpolitikai ígéreteknek és gyakorlatoknak is szerepe az illiberális pártok választási eredményességében?
Az egymást követő szocialista vagy szocialista/liberális kormányoknak lehetett és volt is baloldali programja, de aztán amit megvalósítottak, sokszor neoliberális megszorítás lett. Gyönyörű példa a Gyurcsány-féle 2005-2006-os Gyerekszegénység program: ment egy ideig azon a vonalon, amit elhatározott és meghirdetett, majd egy hajtűkanyarral elkezdett valami egészen mást csinálni: meghirdette az Út a munkába programot.
A magyar baloldal bukásához ezek a megszorító politikák, amik nagyrészt érintették a családpolitikát is, nagyban hozzájárultak. A Fidesz győzelméhez pedig hozzájárultak a szociális ígéretei, akár a szociális népszavazás annak idején.
Mégsem vesztette el a választást 2014-ben a Fidesz, pedig 2011-12-ben komoly szegénységet okozott például a minimálbér adómentességének megszüntetésével és más intézkedéseivel. A szocialisták belebuktak, ők pedig nem, mert valamit kínáltak helyette.
Valóban, a nulla kulcsos adó elvételével, és az ezzel párhuzamosan zajló nyugdíjreformmal csökkent a Fidesz népszerűsége. De ki tudott jönni belőle a 2014-es választásokra, például azzal, hogy kiterjesztette a közmunkát, valamelyest megemelte a közmunkás minimálbért, és behozta a GYED Extrát, és ebben az időszakban jött be a CSOK is. Ezek valóban sokaknak, „lent” és „fent” is, adtak új lehetőségeket.
Talán még fontosabb, hogy ekkor indult be a gazdaság, ami a foglalkoztatás bővülésével járt, egy idő után szinte teljes foglalkoztatással. Ez azt is jelentette, hogy azok az ellátások, amikre a Fidesz lőtt, tehát amikhez stabil munkaerőpiaci helyzetben lévő emberek tudnak hozzájutni, egyre szélesebb tömegek számára váltak elérhetővé. Anélkül, hogy a kormány bármit csinált volna. Csak meghagyta azokat a szabályokat, például, hogy a GYED a minimálbérhez van kötve, és az onnantól fogva automatikusan emelkedett és terjedt ki egyre többekre.
Vagy a családi adókedvezmény: természetesen, ha valaki elkezd dolgozni, vagy jobb lesz a munkaerőpiaci helyzete, egyből automatikusan jár neki.
Szerintem ezek nagyon fontosak voltak abban, hogy a Fidesz meg tudott kapaszkodni a nehezebb helyzetekben is.
Van-e a Fidesz illiberális szociálpolitikájában valami, amit 2026-ra elő tudna vagy elő fog húzni? Az előbb szépségtapasznak mondta az anyák jövedelemadó-mentesítését.
Teljesen más helyzetben vagyunk. A Fidesznek van egy kihívója, a Tisza párt, másrészt a gazdasági helyzet sokkal rosszabb, mint 14-15-ben. Akkor ténylegesen felfelé menő pályán voltunk, és kétszámjegyű reálbérnövekedés volt. Most ez a reálbérnövekedés 4-5%-os, teljesen kifulladt a gazdaság, és ezzel együtt a költségvetés is. Biztos, hogy valamit elő fognak húzni, de hogy az túlmutasson azokon, amit most látunk, a bankokon keresztül nyújtott és nagyon sok kockázatot magában hordozó hosszú távú hitelezési programokon, vagy egy újabb adókedvezményen, azt nem látom.
Ehhez képest a Tisza előjött egy tulajdonképpen baloldali programmal. De mit is lehetne másként kínálni a magyar választóknak ennyi év jobboldali politikája és szociálpolitikája után, ha az ember meg akarja a Fidesztől különböztetni magát, mint ilyen New Deal jellegű javaslatokat?
Úgyhogy kíváncsian várom a fejleményeket. Nem látok a Fidesz fejébe, de eddig a legdurvább helyzetekben, például a Covid alatt is ragaszkodtak ahhoz, hogy lefelé készpénzt egy fillért se. Ha ebben benne maradnak, márpedig eddig nagyon fafejűen benne maradtak, az nem biztos, hogy elég lesz ahhoz, hogy jól jöjjenek ki a választásokból.
