Tíz éve a Katona József Színház rendezője, és ha sikerrel pályázik, Máté Gábort követheti annak a teátrumnak az igazgatói székében, ahová már rendezőhallgatóként is tartozni akart. Székely Kriszta volt a Szelfi vendége; ez a Szabad Európa podcastsorozatában elhangzott beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
Máté Gábor az évadnyitó társulati ülésen jelentette be, hogy pályázol a színház igazgatói posztjára. Azt mondta, a társulat szívesen látna téged vezetőként. Mikor született meg benned ez az elhatározás?
Nincs egy ilyen egzakt pont, ami előtt ez nem volt és aztán lett. Inkább egy folyamat volt az egész. Elég régóta, 2015 óta ott dolgozom a színházban. Rengeteg helyzetben voltam én magam is, a társulattal együtt is. Ezek emberi helyzetek, vagy pusztán művészi, munkahelyzetek. Gyülekeztek a szövetségesek, Tarnóczi Jakab (színházrendező – a szerk.) és Szabó-Székely Ármin (dramaturg) is tagja lett a társulatnak. Ígéretesnek tűnt az a fúzió, hogy mi, akik a Katona alapítóitól tanultunk színházat csinálni – az én tanárom Székely Gábor volt, a színház egyik alapítója, szellemiségének megteremtője –, kimozdítottuk a színházat a megújulás felé. És persze az egész mögött van egy belső elhatározás, magamba nézés, hogy bennem van-e erre erő. Nyilván ez nem csak egy művészi kérdés, hiszen egy intézményvezető elég sok minden mással is foglalkozik, tehát elég alapos önvizsgálat előzte meg a döntést.
Máté Gábor igazgatói mandátuma 2026 januárjában jár le. Az, hogy a pályázati szándékodat az évadnyitó ülésen jelentette be, felfogható úgy, hogy egyfajta mentorként segíti majd a munkádat?
Az elmúlt időben elég sokat dolgoztunk együtt, vezettünk közösen osztályt az egyetemen. Tagja vagyok a művészeti tanácsnak, tehát nem csak rendezek. Gábor egy csomó, az egész társulatot vagy az intézményt érintő kérdésben megkérdez engem. Azt gondolom, hogy ez a fajta mentorálás valójában lejátszódott. Negyvenkét éves vagyok, Gábor a barátom, és sok esetben felhívom anélkül is, hogy erre bárki kötelezne, mint ahogy Székely Gábort is esetenként. Ha valamiben elakadok, megkérdezem a véleményüket, de nem hiszem, hogy Máté Gábor olyan helyzetre vágyik, hogy engem figyeljen, ez nagyon egészségtelen lenne szerintem. Fontosnak tartom, hogy legyen egy pont, amikor az elengedés, az átadás valóban megtörténik. Egyébként sok európai színházban van most egyfajta változás, generációváltás.
Mi a dramaturgiája a pályázásnak? Mikorra kell elkészítened?
Nagyon régóta gondolkodom a színházról tágabb értelemben mint rendező. Tulajdonképpen mindig így gondolkodtam. Már akkor, amikor a rendező szakra jártam, nagyon tiszta volt bennem az a szándék, hogy kőszínházban szeretnék dolgozni. Az is elég tiszta volt, hogy ez a színház a Katona, de hát ezzel elég sokan voltunk így. Már akkor azon gondolkodtam, hogyan tud egy kőszínház megfelelő válaszokat adni a jelen kérdéseire. Hogyan tud mint munkahely vagy mint intézmény megújulni? Szerintem az emberben ez vagy megvan, vagy nincs. Ha nincs, akkor nem szabad ezzel foglalkozni. Úgyhogy ilyen módon maga a pályázatírás már egy ideje zajlik, elég sokat jegyzetelek, sokat beszélgetek vezetőkkel, a társulattal, hogy ki miben gondolkodik, kinek milyen fejlődési álmai vannak, a saját területén szerinte hol vagyunk lemaradva, hol, miben lát hiányosságokat. Ezeket egy végeláthatatlan dokumentumban vezetem. Ennek kell a pályázatban olyan egésszé összeállnia, ami nem olvashatatlanul, kibírhatatlanul hosszú, hanem egyfajta eszenciája annak, amit szeretnék.
Kevés nő igazgat színházat Magyarországon. Eszenyi Enikő vezette a Vígszínházat, Kovács Adél igazgatja a Radnótit. Azt nem tudom, hogy a világban hányan vannak, de itthon mindenképpen kevesen. Miért van ez így? Ez egy macsó szakma?
Ez az egész világban tendencia, bizonyos társadalmi beágyazódásoknak köszönhetően hagyomány, hogy főleg férfiak voltak ilyen pozíciókban. Az elmúlt hatvan évben azért ez változott. A világ bizonyos pontjain gyorsabban, és vannak olyan országok, ahol még ennyi színház-igazgatónő sincsen, mint Magyarországon. Itthon női rendező sincs túl sok, ha pedig a színházvezetést nézzük, akkor talán olyanból sem találunk sokat – mindegy, hogy férfi vagy nő –, ahol mondjuk rendező vezetne színházat, vagy a vezető színész válik egyszer csak rendezővé is, aztán színházigazgatóvá. Ez már az elmúlt tíz-tizenöt év folyamata. Én színházrendező vagyok, tehát más utat jártam végig, mint Enikő vagy Adél.
Új bemutatótok, Ferdinand von Schirach Nyílt tárgyalás című darabja olyan társadalmi problémákat feszeget, amelyek megrengették a Katona életét is; a Gothár-ügyből politikai ügy lett, megbélyegezték, pellengérre állították a színházat. Ennek egyik következményeként szüntették meg a Színház- és Filmművészeti Egyetemet abban a formájában, amelyben te is tanultál Székely Gábor és Bodó Viktor irányításával. Máté Gábor beszélt arról több interjúban, mennyire megviselte mindez a társulatot. Most mégis egy olyan darabot tűztetek műsorra, amely feltépheti a sebeket, de akár terápia is lehet, hogy felszínre kerüljenek ennek a traumának a még ki nem beszélt, fel nem dolgozott rétegei.
Igen, nagyon megviselte a színházat az alapprobléma is, és aztán nyilvánvalóan az is, amivé nőtt. Idő kellett ahhoz, hogy eltávolodjunk a helyzettől, és elővegyünk egy olyan darabot, ami a kérdőjelekről szól, a szürke zónákról, amelyek sokszor megjelennek a metoo-ügyekben, amikor az ember nem minden esetben tudja eldönteni, hogy kinek higgyen. A darab megmutatja, hogy azokon az eszközökön keresztül – közösségi oldalak, média –, amelyek ma a rendelkezésünkre állnak, milyen módon lehet manipulálni az embereket, a véleményeket. Azt gondolom, a Katonához, a színház szellemiségéhez méltó, hogy amikor ennek eljön az ideje, nemcsak a körülöttünk lévő világgal kapcsolatban végezzük el a munkát, hanem saját magunkkal kapcsolatban is. Azt hiszem, hogy ennek most jött el az ideje.
Emlegettük az alapítókat. Egyikük, Udvaros Dorottya harminc év után ebben a darabban tért vissza a Katona színpadára. A Nyílt tárgyalás kortárs alkotás, az arányokat tekintve te inkább klasszikusokat rendeztél; Ibsent, Shakespeare-t, Csehovot. Szerinted a mai színházi közönség be tudja fogadni ezeket? Hogyan lehet színre vinni a klasszikus műveket úgy, hogy direkt kiszólogatások nélkül napjaink problémáiról is szóljanak, és a szöveg is befogadható legyen?
Hát ez nagy kérdés. Én erősen hiszek abban, hogy a Katonában kell hogy legyen klasszikus szövegen alapuló előadás. Az én előadásaim valóban nagy részben klasszikus szövegekre épülnek, de kortárs utalásokat, párhuzamokat keresek, melyek éppen azokat a dolgokat orvosolják, amiket most mondasz. Hiszem, hogy ezek a művek, szövegek, történetek, még ha rég íródtak is, mélyen, kulturálisan nagyon fontos helyen vannak elraktározva. A klasszikus irodalom nem veszni való. Nyilván nem mindegyik klasszikus dráma tud megszólalni, de amelyik meg tud, azzal foglalkozni kell, mert a nézőket gondolkodásra készteti.
Mikor készül el egy előadás? Itt volt pár napja Hegedűs D. Géza, azt mondta, hogy amikor bejön a közönség, nagyon sokat tud változtatni az előadáson. Ezt te is érzed? Hogyan veszed ezeket az impulzusokat? Állsz a takarásban, beülsz a nézők közé?
A színház alapvetően azért más, mint mondjuk a filmnézés vagy a netflixezés, mert munkára készteti a nézőt. A színházban olyan atmoszféra születik, amelyben dolgoznia kell annak is, aki az előadást befogadja. Ez persze nem jelent mindig kemény munkát, de még akkor is, amikor szórakozik vagy amikor elengedi magát, a néző belekerül ebbe a sajátos szövetbe. Amíg nincs ott a közönség, addig csak feltételezzük, hogy az, amit csinálunk, milyen hatással lesz rájuk. Az én munkám egy ilyen hatásháló összeállítása. Két hónapig a színházi tapasztalataim alapján feltételezek valamit, hogy bizonyos dolgok hogy fognak hatni, de ezt csak akkor látom, érzem meg, amikor a nézők megérkeznek. Ilyenkor mindig beülök a nézőtérre. Nekem fontos, hogy átjárjon ennek az egésznek az atmoszférája, az energiája. Ilyenkor az ember megérzi, hogy mi az, amit benézett, és mi az, amit jól gondolt. Azt szeretem a legjobban, hogy egyszer csak olyan dolgokra kezdenek el reagálni, amiről azt gondoltam, hogy kevésbé fontos, mellékes, és egyszer csak rájövök általuk, hogy úristen, nekik ez volt a fontosabb, nem pedig az, amit én próbáltam felnagyítani. Az nem érdekelte őket, valami apró finomság viszont nagyon. Szóval Hegedűs D. tanár úrnak természetesen igaza van, nagyon meg tudnak változni az előadások, még műfajilag is. Vannak nagy meglepetések.
A Operettszínházban is rendeztél, egyebek között Offenbachot és az István, a királyt. Hogy jöttek ezek a zenés felkérések? Mit jelent számodra a zene?
A zene nagyon fontos, és ez messzire nyúlik vissza. Sokáig táncoltam, lényegében az Operaházban nőttem föl. Nyolcéves koromtól 18 éves koromig évente több előadásban, operákban, balettekben szerepeltem. Édesanyámnak köszönhető, hogy otthonról is erős, elsősorban klasszikus zenei műveltséget hoztam. Egyáltalán nem erőszakosan táplálta ezt belém, egyszerűen ez szólt otthon. Aztán az egyetemen volt egy kurzusunk, az Operaház szuper kezdeményezése – akkor még nem voltak ilyen mélyek az árkok –, hogy a rendezőhallgatók próbálják ki magukat zenés darabokban is. Az Operaháznak tetszett, amit csináltam, és az Operettszínház vezetősége is eljött a vizsgára; akkor még Keró (Kerényi Miklós Gábor) volt ott az igazgató. Tulajdonképpen berobbantam, úgy gondolták, hogy izgalmas, amit csinálok, sorra jöttek a munkák. Az István, a király a mai napig megy az Operettszínházban. Nagyon szeretjük azt az előadást, örülök, hogy át tudott vészelni egy csomó mindent, szeretik a nézők, remélem, még sokáig műsoron lesz.
Egy időben aktívabb voltál közéleti kérdésekben, aztán úgy döntöttél, nem akarsz előtérben lenni, inkább a munkáidon keresztül szeretnél hozzászólni ahhoz, ami körülöttünk zajlik. Mi volt ennek az oka?
Gondoltam, hogy ezt meg fogod kérdezni. Igen, volt egy időszak, amikor még azt éreztem, hogy a diskurzus színvonala olyan, amiben az embernek, még ha nem is ért egyet bizonyos dolgokkal, van ereje részt venni. Addig szólaltam meg aktívabban, amíg megfelelőnek éreztem ezt a színvonalt. Akkor hagytam abba, amikor azt éreztem, hogy olyan hangok, olyan párbeszédek vannak, amikben én már egyszerűen nem tudok megszólalni, mert nem tudok így fogalmazni, nem is esik jól. Mindig olyan témában szólaltam meg, amelyet egyetemesnek gondoltam, mert alapvető emberi értékekről szól, a szabadságról, a méltóságról és nem pártpolitikáról. De ezek a viták átpolitizálódtak, az ember elmondott egy mondatot, és automatikusan rögtön valahová besorolták, én meg azt éreztem, hogy nem akarok sehova kerülni, mindenki hagyjon békén. Szerintem a létezésem, úgy, ahogy van, annak a nyíltsága, minősége eleve egy statement, anélkül hogy bármit is hozzáfűznék.
A teljes beszélgetést ide kattintva hallgathatja meg.
