„Megrendítő”, „csodálatos”, „egy film, amely képes lebontani az előítéleteket” – ilyen és ehhez hasonló jelzők tucatjait érdemelte ki a KIX című magyar dokumentumfilm. Egy mélyszegénységben élő budapesti kisfiú, Sanyi felnőtté válásának történetét követte tizenkét éven át egy dokumentumfilmes stáb, ami nem várt, tragikus fordulatot vett. A sors vagy az akarat az erősebb? – erre a film elején elhangzó kérdésre ad egyfajta választ a ma már felnőtt Sanyi története. Mikulán Dávid és Révész Bálint dokumentumfilmje kortárs magyar látlelet a leszakadó és magára hagyott városi szegénységről.
A beszélgetést itt tudja megnézni:
Itt tudja meghallgatni:
Öt fontos gondolat a beszélgetésből:
- Sanyi története azért is nagyon izgalmas, mert itt van tőlünk karnyújtásnyira, és nem vesszük észre.
- A film, elkészülte és utóélete is rengeteg erkölcsi és etikai dilemmát vet fel. Mikor kell letenni a kamerát? Mennyire kerülhet közel egy dokumentumfilmes a főhőséhez? Milyen felelőssége van a stábnak Sanyi jövőjében?
- A materiális vagy anyagi segítség fontossága eltörpül amellett, amit az odafigyelés tud nyújtani. Alapvetően az, hogy úgy tekintünk olyan emberekre, akikre amúgy sehogy nem tekintünk, mint a közösségünk része, talán az egész magja. Ha minden ilyen baráti társaságnak, mint a miénk, lenne egy Sanyija, akkor a világ jobb hely lenne.
- Az itthoni szegénységábrázolásokhoz képest nagyon fontos, hogy Sanyi városi, sőt fővárosi környezetben él, és az is, hogy láthatjuk: a szegénységnek nincs színe.
- Az intézményrendszer képtelen tartós és tömeges segítséget adni a szegénységben élő gyerekeknek. Olyan hiányok vannak, amelyek egyszerűen áthidalhatatlanok. Egy-egy gyámügyes vagy családsegítő annyi emberrel foglalkozik, ami lehetetlenné teszi az elmélyült segítséget.
