A világsztár zongoristát és zeneszerzőt csodagyerekként emlegetik. Nagymamája zongoráján másfél éves korában emlékezetből visszapötyögött egy dallamot, hétévesen komponált. Elképesztően gyors tempóban, hihetetlen kreativitással és technikai tudással játszik. A klasszikusok mellett egyedi hangszerelésben dolgozza fel a legmodernebb előadók számait, például Michael Jackson Bad című sikerét, ami többmilliós nézettséget produkált az online platformokon. A Szabad Európa Szelfi című podcastsorozatában elhangzott beszélgetés szerkesztett, rövidített változata.
Otthonról, azaz Hajdúböszörményből érkezett a stúdióba. Milyen az, amikor hazaugrik Azerbajdzsánból, New Yorkból, Izraelből vagy Sydney-ből?
Teljesen jól balanszírozza a hektikus, turnés életmódomat. A sok nyüzsgés után nagyon jó hazamenni és kicsit pihenni. Igaz, a munka egy része akkor is folytatódik, ilyenkor lehet kreatívabbnak lenni, mert van időm komponálni és alkotni.
2012-ben Guinness-rekordot állított fel, amikor 765 hangot szólaltatott meg egy perc alatt a zongorán. Miben változott meg leginkább az akkori énjéhez képest?
Főleg a személyiségemben, szerencsére pozitív irányba. Ha látok magamról egy-egy régi felvételt, teljesen megdöbbent, mintha nem is én lennék. Semmiképp nem cserélnék az akkori önmagammal.
Miért?
Mert sokkal frusztráltabb és feszültebb voltam. A zenészeknek vagy más művészeknek sokszor nehéz megtalálniuk a helyüket a világban.
Hogyhogy ilyen tehetséggel nem volt elég magabiztos?
Mert korábban még nem látszott az alagút vége, sok szempontból bizonytalan voltam. Fogalmam sem volt, mit lehet kihozni majd ebből a helyzetből.
Ön igazán nem az a magamutogató típus. A koncertfelvételeket nézve mégis minden eszébe jut az embernek, csak az nem, hogy magába forduló alkat lenne. A színpadon több tízezer ember nézi és hallgatja, mégis laza, könnyed, még a nézőknek is kiszól.
Minden tanulható. A legjobb gyakorlás az, ha kiállok a színpadra, és fellépek. Ezt másképp nem lehet megúszni. Eleinte tényleg nagyon zárkózott voltam, a közönség is riasztott és elborzasztott, sokszor lefehéredtem, ha ki kellett állnom a színpadra. Ehhez képest rengeteget változtam, nyilván a rutin is sokat számít. Egy idő után pedig megtanultam élvezni az egészet. Átkattant bennem valami, a színpad ma már abszolút az életem része.
A Forbes-ban készült interjúban azt mondta: lázadó típusú fiatalként borítékolható volt, hogy kierőszakolja magát a klasszikus közegből. Az is előfordult, hogy halálfélelme volt a versenyzéstől.
Ma már szerencsére nem kell versenyeznem. A művészet és a zene amúgy is szubjektív. De gyerekként valóban nehéz volt ilyen helyzetekben lenni, tényleg voltak borzasztó és rémes pillanatok.
Amerikában a Berkeley egyetemen tanult, de nemcsak zenét, hanem azt is, hogy lehet felépíteni egy saját márkát. Létezik a Péter Bence brand?
Én nem szoktam magamra brandként gondolni. Az mindenképp nagyon erős elhatározás volt, hogy a zene lesz az életem fő fókuszában. Az meg sem fordult bennem, hogy reklámarc legyek. Semmiképp nem akarok olyat csinálni, ami nem passzol hozzám vagy nem önazonos velem. A Berkeley meghatározó volt, ott valóban nemcsak a száraz zenei anyagot és tudást lehetett megtanulni, hanem olyan érdekes órák és kurzusok is voltak, mint a keverés, reklámzeneszerzés vagy a stúdiótechnika.
Végül mégsem szerezte meg a diplomáját. Azt mondta: már nem izgatja, nem akarja kirakni a falra.
A papírnak tényleg semmilyen szempontból nincs jelentősége. Egy-két szemeszter volt már csak hátra, azt az időt már nem akartam elvenni az életemből, és elkölteni egy csomó pénzt arra, amiből aztán semmit nem tudok hasznosítani.
Mindig nagy példaképként emlegeti John Williams zeneszerzőt, szinte minden nagy mozifilm zenéjét ő írta. A találkozásukról azt mondta: nagyon meglepte, hogy még most is milyen szerény és alázatos, mennyire sokat dolgozik, és milyen elképesztő a munkamorálja.
Csak párszor találkoztunk, de valóban nagyon erős benyomást tett rám: mintha az ego nála nem is létezne. Én még ilyet soha, sehol nem láttam. Ez számomra rendkívül tiszteletre méltó és követendő példa. Egész nap a zongora és a kottapapír felett ül, 91 éves korában sincs olyan napja, hogy ne dolgozna és ne írna valamit.
Önnél hogy készül egy saját szerzemény?
Ha hallok valami szokatlant vagy érdekeset, amire felkapom a fejem, rögtön nyomok egy felvétel gombot a telefonon. De az ilyen ötletekből Dunát lehetne rekeszteni, több száz vagy inkább több ezer ilyen van. A kihívás az, hogy ezekből hogyan készül egy kompozíció, hiszen ez a rengeteg munka mellett elszántságot és intenzív odafigyelést igényel. Akár több hónap is lehet, mire összeáll, nagyon hosszú távú befektetés. Sokszor 95 százalékban kész vagyok egy zeneszámmal, odáig viszonylag könnyen eljutok. De az utolsó öt-tíz százalék annyira nehezen megy, hogy néhány művet emiatt talán soha nem fejezek be.
Milyen szempontok alapján választja ki a számokat, amiket feldolgoz?
A dallama és az ismertsége nyilván számít, de az első kérdés: megállja-e a helyét zongorán? Át lehet-e úgy ültetni erre a hangszerre, mintha eredetileg is erre szánták volna? Hogy annyira természetesen szól-e, vagy sem? Ha az utóbbi, akkor teljesen mindegy, melyik számról van szó, nem fog működni. Odaülök a zongora mellé, és pár perc alatt egyértelművé válik, hogy működhet-e vagy sem.
Michael Jackson Bad című számának átdolgozása elképesztő siker lett.
Pedig nem volt könnyű, hisz az ő esetében még ráadásul ott a különleges énekstílusa, ritmusa, akcentusa, ezeket mind bele kellett szőni a feldolgozásba. De szerencsére jól sikerült, mert ezek a különlegességek mind nagyon jól működnek zongorán. A Bad esetében egyszerre lehet játszani a mindenki által jól ismert basszust, hozzá az akkordokat és az éneket. Megpróbáltam úgy összehozni, hogy a két kéz felvegye a versenyt a többszólamúsággal, és ez a végén elég jól összejött.
A Queen Bohém rapszódiájánál mindez mekkora kihívás volt?
Azt a feldolgozást nagyon sokáig nem akartam megcsinálni, csak annyian kérték, hogy végül belementem. Pedig mindig azt mondtam: ahhoz a számhoz nem szabad hozzányúlni, mert úgy jó, ahogy van. Ezért komoly kihívás volt, hogy legyen benne valami új, egy saját kis rész, ami a fülnek is más. Ha nem így lenne, nem lenne értelme feldolgozni. Ez nálam nagyon fontos szabály. A Bohém rapszódia esetében végül az az elképzelés vált be, mintha sok klasszikus zeneszerző összeülne, és mindannyian hozzáadnának egy-egy részletet az eredetihez. Jött a felismerés, hogy ez itt Beethoven, ez egy kis Mozart, ez Bach, ez meg egy kicsit én vagyok.
Még a Fibonacci-számsor is megihlette.
Valóban. Alapból is inkább reál beállítottságú diák voltam, sokáig érdekelt a matematika. Ez a számsor pedig különösen megragadta a figyelmemet, mert a Fibonacci-spirál a természetben – a galaxisoktól a csigaházig – nagyon sok formában és helyen fellelhető. Ahogy a művészeti alkotásokban, festészetben vagy akár az emberi test felépítésében is. Én pedig megpróbáltam a zene nyelvére átfordítani. Innen jött az ötlet.
A csillagászaton, matematikán kívül az emberiség nagy kérdései is foglalkoztatják. Ezeket hogyan lehet a zene nyelvére átfordítani?
Zenét lehet úgy szerezni, hogy leírunk papírra számokat, majd berakosgatjuk a megfelelő hangokba. A kihívás inkább az, hogy ezt a kettőt – a tartalmat és a muzikalitást – úgy hozzam össze, hogy a végén ne vesszen el belőle a zene. A Fibonacci-számsor esetében is nyilván kompromisszumokat kellett kötnöm: meddig haladok a számsorozatban, mely pontokon töröm meg. De épp az a művészet szépsége, hogy néha szembe kell menni a szabályokkal ahhoz, hogy valami maradandót alkossunk.
Soha nincs ön előtt kotta. Mindenre emlékszik?
Igen, ez kisgyerekkoromból indult. A zenei hallásom már akkor adta magát. Nyilván megtanultam kottát olvasni a zeneiskolákban, de hallás után mindig könnyebb volt bármit megtanulni. Sokszor megkaptam a kottákat, de bele sem néztem. Megkerestem egy felvételt, meghallgattam ötvenszer, majd hallás után megtanultam. Nekem ez így mindig gyorsabb és pontosabb volt. Minden ott van a fejemben.
Még egy Bohém rapszódia is?
Ezeket a számokat én dolgoztam át, ezért annyit foglalkoztam velük, hogy ha hajnalban felébresztenek, akkor is tudom, melyik hangnak hol a helye. Ezt nem kellett külön megtanulnom, valahogy adta magát.
A billentyűk mellett a zongora szinte valamennyi részét használja vagy ütögeti.
A Berkeley-ben filmzeneszerzést is tanultam, amihez nyilván hozzátartozik az is, hogyan működik egy szimfonikus zenekar. A feldolgozásoknál viszont csak a zongorát tudtam használni, így jól le voltam maradva. Mivel így jóval kisebb volt a zenei eszköztáram, nagyobb kreativitásra volt szükségem. Innen indult be a fantáziám: hiszen lehet pengetni, dobolni, imitálni a különböző hangszereket. Később ezeket rögzítettük, a felvételeket egyberaktuk, és amikor egyszerre megszólalt, olyan volt, mintha egy zenekar játszott volna.
Fellép a Győri Filharmonikus Zenekarral is, pedig korábban azt mondta: inkább egyedül szeret szerepelni.
Számomra ez a helyzet azért is nagyon különleges, mert ad egy kis friss levegőt a sok zongora után, ráadásul újra zenét írok nagyzenekarra is. Azokat a számokat, amiket már amúgy is ismerhet tőlem a közönség, szimfonikus zenekarra hangszereltük át. Ez annyira új színfolt volt számomra, hogy kicsit az életkedvemet is visszahozta. A fellépés során zeneileg is sikerült közel kerülnünk egymáshoz a zenekarral, a színpadon pedig remekül összeállt az egész.
Lassan már Magyarországon is megismerik az utcán?
Remélem, nem.
Miért?
Mert nagyon jólesik, hogy itthon nyugalomban oda megyek és azt csinálok, amit akarok.
A teljes podcastot itt hallgathatja meg:
