Emmanuel Macron elnök bejelentette, hogy június 9-től újra megnyílnak a francia határok a védettségüket igazolni tudó turisták előtt. Elhatároztuk hát, hogy bejárjuk a híres párizsi turistalátványosságokat, mielőtt megrohamoznák azokat a tömegek. Először a két éve leégett Notre-Dame-székesegyházra voltunk kíváncsiak.
Én is részt veszek a Notre-Dame építésében, pedig nagyon nem akartam. Nincs térlátásom, nem szeretek építkezni, de nem tehetek mást, rábeszélt a gyerek. Nem volt nehéz dolga, mert nemcsak a franciáknak, hanem nekem is örök emlék marad 2019. április 15-e.
Aznap utaztunk ugyanis Ausztráliába, hogy bemutassuk az alig pár hónapos kislányunkat ausztrál férjem szüleinek. Indulásra készen álltunk, mikor a kisbaba eldobta a cumiját, ezért gyorsan nekiálltam sterilizálni. Éppen befejeztem a cumikifőzést, mikor a férjem hívott, hogy menjek le, mert már bepakolta a bőröndöket, a babakocsit, az autóülést, a bébiágyat és a nagylányt is a maxitaxiba.
Kihalásztam a cumikat a forróvízből és lerohantam karomban a picivel a második emeletről.
Hosszú repülőút előtt gondolj a gázra!
A reptéren a beszállásra vártunk, mikor – valami ördögi késztetésre – elkezdtem azon gondolkozni, hogy vajon elzártam-e a gázt. Eszembe jutott, hogy az egyik kulcscsomómat a földszinten lakó néninek adtam, hogy távollétünk alatt beengedje a festőt. Egyből küldtem neki egy üzenetet, hogy megkérjem, nézze meg, hogy elzártam-e a tüzet. Már megkezdődött a beszállás, mikor megcsörrent a telefonom. A néni volt, akinek a neve a nagylányom szerint pont úgy hangzik, mintha franciául azt mondanánk, hogy Madame Zöldbab (Madame Haricot Vert):
„Rossz kulcscsomót adtál! Nem bírom kinyitna az ajtót! Mit csináljak? Hívjam a tűzoltókat? Hívjak lakatost?”
Tényleg rossz kulcscsomót adtam: a lakás helyett, a pince kulcsait. Párizsban állítólag egy egyszerű zárcsere is több száz euró, nálunk meg egy bonyolult biztonsági zár van felszerelve. A taxiravalóval a kezemben körbe kérdeztem a köröttem lévő összes reptéri dolgozót – miközben a férjem és a két gyerek már felszálltak a repülőre –, hogy el tudná-e valaki vinni a kulcsot a néninek, de senki sem vállalta.
Elkeseredetten, utolsóként szálltam fel az Abu-Dzabiba tartó gépre. Felszállás előtt még felhívtam Madame Zöldbabot, akinél addigra összegyűlt a ház összes többi lakója, hogy megbeszéljék, mitévők legyenek. Azzal a tervvel álltak elő, hogy időközönként megállnak majd a lakásunk ajtaja előtt és beszimatolnak, hogy éreznek-e égett szagot.
A néni mindenesetre még belekiabálta a telefonba, hogy küldjem el neki a lakáskulcsot mihelyst tudom, mert ha nem is ég le a ház, a festőt valahogy be kéne engednie.
Ég a város, ég a ház is, ég a Notre-Dame is…
„Ha nem ég le a ház!” - Abu Dhabiig másra sem tudtam gondolni, csak lángokra. Elképzeltem, hogy a szomszédok pizsamában és mamuszban állnak a parkolóban és nézik, ahogy a kialvatlan anyuka felelőtlen cumifertőtlenítése miatt a tűz martalékává válik minden ingó és ingatlan vagyonuk.
Abu Dhabiban az átszállásnál a reptér hatalmas kivetítőin borzalmas látvány fogadott: „Ég Párizs”. Nem hittem a szememnek. Odaszaladtam az egyik képernyőhöz, ahol megértettem, hogy „csak” a Notre-Dame lángol. Gondolatban láttam, ahogy a hívő katolikus Madame Zöldbab pongyolában leül a tévé elé, hogy lenyugtassa idegeit a napi történtek után és meglátja, hogy hiába imádkozta át a napot, még az ország főszékesegyháza is lángok martalékává válik.
Rémálmokkal küzdöttem egészen Ausztráliáig, ahol végre újra működött a telefonom és megtudhattam, hogy a ház nem égett le, és bár a Notre-Dame igen, az sem teljesen. Emberéletben nem esett kár és Madame Zöldbab sem kapott infarktust. A kulcsot száz dollárért feladtam expressz a postán.
Mi lett a Notre-Dame védelmező rézkakasával?
Az ausztrál útról hazatérve egy szépen kifestett lakás és egy huszártorony nélküli székesegyház fogadott minket Párizsban. Tűzvész ide vagy oda, a „Mi Asszonyunk” most is ugyanott áll, mint az elmúlt majd 700 évben. Egy része odaveszett, de a katolikus ereklyék és a művészeti alkotások nagy része is megmenekült. Szerencsére az épület tetejéről a 12 apostol és a 4 evangélista rézszobrát még a tűzvészt megelőző napokban, a renoválási munkák során eltávolították.
Bár a tűzben a 93 méter magas huszártorony leomlott, az 1835-ben tetejére tűzött rézkakas, amit ugyanaz az Ateliers Monduit cég gyártott, mint az amerikai Szabadságszobor fejét is, megmenekült.
A Párizsról érdekes tényeket megosztó Facebook-oldalon a Paris History of our Streets-ről tudtam meg, hogy a rézkakasba 1935-ben katolikus relikviákat helyeztek el, hogy szimbolikusan megvédjék a katedrálist. A száz évvel korábban belehelyezett ereklyék ugyanis porrá váltak, ezért Párizs két védőszentjének: Genovévának és párizsi Szent Dénesnek a csontdarabjait, valamint Jézus állítólagos töviskoronájának egy tövisét, már egy fémdobozban tették bele a kakasba.
Krisztus koronáját, amit a tűzvészig a Notre-Dame-ban tároltak, a legenda szerint 1238-ban IX. Lajos király vásárolta meg az eladósodott Konstantinápolytól. Mind a fémdobozba zárt ereklyék, mind a töviskoszorú megmenekült; csakúgy, mint a három rózsaablak és a nyolcezer sípból álló orgona is.
A majd száz métert zuhant ereklyékkel töltött rézkakast még a tűzvész másnapján a füstölgő romok között a Notre-Dame felújítási munkálataiért felelős Philippe Villeneuve találta meg. A főépítésznek a mellkasára rá van tetoválva a Notre-Dame rózsaablaka és egy interjúban azt is elmondta, hogy hamarosan az Eugène Viollet-le-Duc által 1860-ban újjáépített huszártorony képe is felkerül a testére. De nem csak oda, hanem 2024-re visszakerül majd a székesegyház tetejére is, hiszen az épület eredeti állapotának rekonstruálásához már ezer darab, több száz éves tölgyet kivágtak.
Paraván mögé bújva várja a turistákat a “Mi Asszonyunk”
A turistamentes Notre-Dame megtekintését a Szajna alsó rakpartján kezdjük. Péksüteményekkel a kezünkben ülünk le egy kikötött hajó mellé, és örülünk, mert nincs körülöttünk szinte senki. Nincs kosz, nincs zaj.
Jó a rálátásunk az épületre, amelyet éppen felállványoznak, hogy szeptemberben megkezdhessék a felújítási munkálatokat. Nézzük, ahogy a fémgerendákat üti egy munkás: a kalapács előbb csap le, a hangot később halljuk meg. A renováláshoz ideiglenes lifteket építettek az állványzat oldalára, percenként járnak fel-le.
Aztán átsétálunk az Île de la Cité szigetre, ahol a Notre-Dame áll. A katedrális előtti teret egy paraván veszi körbe, rajta francia gyerekek a székesegyházat ábrázoló rajzaival. A tér mellett, mintha most már állandó készületben kéne lenniük, tűzoltóautók sora áll.
Valószínűleg ez a látvány fogadja majd még jó pár évig az idelátogatókat.
Építsd magad Notre-Dame
Otthon a nyolcéves lányom lelkesen előveszi az egyik, még december óta ki sem bontott ajándékát, amelyet a Palais Royalnál lévő különleges történelmi játékokat áruló bolt karácsonyi kirakatában néztünk ki.
Kinyitja a gyönyörű dobozt és elkezdi kipattintani a darabokat a kartonlapokból. Tíz perc múlva a segítségemet kéri. Mivel a Notre-Dame építése sokkal nehezebb feladat annál, mint aminek látszik, így most már én is részt veszek a munkálatokban, pedig nagyon meg akartam úszni, hiszen nincs térlátásom, nem kedvelem a 3D-s puzzle-okat, legózni sem szerettem soha, de mégis hagytam, hogy rábeszéljen a gyerek.
Macron szerint a székesegyház felújítása a párizsi olimpiáig tart majd, de sokan úgy gondolják, hogy akár két évtizedet is igénybe vehet a munkálatok befejezése. Az asztalon fekvő 387 kartondarab és a majd 50 oldalas útmutató láttán úgy érzem, a mi Notre-Dame-unk sem lesz kész előbb.
