Hagyomány, tekintély, tárgyi tudás, kötött tanterv, fegyelem: hogyan vannak jelen a magyar iskolában, és hogyan kellene jelen lenniük? Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója, a Matthias Corvinus Collegium kuratóriumi elnöke tavasszal Konzervatív oktatáspolitika – válasz a progresszív szakértőknek címmel írt egy röpiratot, Knausz Imre oktatáskutató pedig egy, az MCC által kiadott konzervatív oktatáspolitikai alapműről írt recenziójában foglalta össze a véleményét a progresszív és a konzervatív oktatás különbözőségéről. Erről kérdeztük mi is.
George Lakoff kognitív nyelvész, aki a politikai gondolkodásról írott könyveivel vált ismertté, a család metaforáján keresztül értelmezi a konzervatív és a liberális – Európában inkább baloldalinak mondanánk – emberkép különbözőségét. A Ne gondolj az elefántra! című könyvében írja, hogy a konzervatívok az általa szigorú apának nevezett modellhez vonzódnak. E szerint a világ egy veszélyes hely; létezik abszolút rossz és jó; a gyerekek rossznak születnek, és meg kell tanítani nekik, akár kemény eszközökkel, fegyelmezéssel is a jót. Ezzel szemben a liberálisok a gondoskodó szülő modellben bíznak, amelyben az „anyák” és „apák” – a kormányzók – arra törekednek, hogy az eredendően jó „gyerekeket” távol tartsák a negatív hatásoktól (társadalmi igazságtalanságok, szegénység stb). Lakoff szerint az emberek többsége váltakozva alkalmazza a két metaforát különféle helyzetekben; a politikai kommunikáció elsősorban ezekkel a metaforákkal játszik. Lakoff ezt a tipológiát a politikai beszéd és politikai világkép kapcsán írja le – tegyük hozzá, még a populista pártok és kormányzás tömeges megjelenése előtt, a kétezres évek elején. Ön szerint ez a két világkép leképeződik a pedagógiában is? Kirajzolhatók ez alapján a pedagógiai konzervativizmusnak és a pedagógiai progresszivizmusnak a fontosabb jellemzői?
Szerintem leképeződik. Minden pedagógusnak kell valamilyen ideális orientációs pont, amikor kialakítja a saját pedagógiáját. E kétfajta attitűd vagy életérzés közül választanak, így ez jelen van az oktatásban.
Az lenne a jó, ha ezek egymástól tanulnának. Mindegyik oldalon, mindegyik magatartásban megvannak azok az elemek, amelyekre az adott helyzetben éppen szükség van. Nem azért mondom ezt, mert el akarok kenni minden éles különbséget, hanem mert úgy érzem, hogy iszonyú válságban van az oktatás, és minden olyan tapasztalatot meg kell ragadni, ami valahogy működik, bevonható a saját praxisunkba, és abból tanulni kell.
A magyar oktatásban a progresszívebb vagy a konzervatívabb elemek vannak túlsúlyban? Vagy amit a magyar iskolarendszerről már harminc-negyven-ötven évvel ezelőtt is leírtak, és amit megjelenít az új film is, a Fekete pont, arra mondhatjuk, hogy az a konzervatív pedagógia?
Nem, én különbséget tennék a pedagógiai gyakorlat konzervativizmusa és az ideológiai konzervativizmus között. Ha az a kérdése, hogy az ideológiai konzervativizmus vagy a progresszivizmus hat-e erősebben a gyakorlatra, akkor egyértelmű, hogy a konzervativizmus. De ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy egy konzervatív filozófus vagy egy konzervatív pedagógiáról gondolkodó ember gyönyörűségét lelné abban, ami a magyar iskolákban van.
A gyakorlat konzervativizmusán olyasmit értünk, hogy külsődleges eszközökkel tartjuk fenn a rendet, hogy a pedagógiai módszertanban az előadás dominál, a gyereknek nincs különösebb szava, nem számít, hogy mit gondol. Ezek nem feltétlenül vezethetők le a konzervatív eszmeiségből, amelynek sokkal inkább az lenne a lényege, hogy fontos a tárgyi tudás, fontos az általános műveltség, a hagyományos, a klasszikus műveltség, fontos a pedagógus tekintélye. Ezek az elvek valójában nincsenek jelen a mai magyar iskolában.
Tehát nem igaz, amit gyakran mondani szoktak, hogy mindenféle életszerűtlen dolgokat tanulunk az iskolában, mert pont nem tanuljuk meg. Van egy állandóan visszatérő mém: már megint eltelt egy nap, amikor nem volt szükségem a kovalens kötésről szóló tudásomra. Ez szerintem hazug mém, mert nem tudják az emberek, hogy mi az a kovalens kötés, tehát nem igaz, hogy az iskolában megtanulják. A Pitagorasz-tételt még talán sokan tudják, de a bizonyítását már nem, pedig középiskolás matematikai tananyag.
Tehát valójában a hagyományos műveltséget– amelyet sokszor életszerűtlennek bélyegeznek – nem sajátítják el az iskolában. Úgy csinálunk, mintha megtanítanánk, de valójában nem történik meg. Még radikálisabban fogalmaznék: valójában az történik, hogy megtanulják a gyerekek azt, hogy egyrészt soha nem fogják megérteni, másrészt rohadtul nem is érdekli őket, tehát hogy az élet valami egészen más, mint ami az iskolában van. Nem nagyon lehetne annál hatékonyabban lebeszélni az ifjúságot a műveltségről, mint ahogy ma az iskola teszi.
Knausz Imre (67): volt középiskolai tanár, oktatástörténész, tantervfejlesztő, pedagógiai szolgáltatások szervezője, leghosszabb ideig, több mint húsz évig a Miskolci Egyetem Tanárképző Intézetének docense. Nyugdíjba vonulása előtt a Van Helyed Alapítvány pedagógiai szakértője. A Taní-tani Online főszerkesztője.
A politikus Orbán Balázs írt egy kisebb vihart keltő eszmefuttatást a konzervatív pedagógia szükségességéről, és az általa vezetett MCC egyfajta ideológiai térfoglalásként a progresszivizmus, a woke elleni küzdelem jegyében a konzervatív pedagógiával kapcsolatos könyveket ad ki. Egyikükre reflektált is egy recenzióban. Vegyük tételesen végig a konzervatív pedagógia alaptéziseit. Kezdjük a tekintéllyel, amelynek elenyészése világszerte probléma. Nem csak nálunk vannak iskolaőrök, és védik a pedagógusok fizikai épségét jogszabályokkal. Mi a szerepe a tekintélynek az oktatásban?
Nagy vitakérdés, hogy mit értünk tekintélyen, pedagógusi tekintélyen. Azzal kezdeném, hogy minek kéne történnie az iskolában. Annak, hogy valamilyen módon kapcsolatba kerül a gyerek azzal, hogy milyen a világ. A saját szűk világából kilép egy tágabb világ felé. Az volna az ideális, hogy ez elkezdi őt érdekelni. Ehhez arra van szükség, hogy alapvetően megbízzon azokban az emberekben, akik ezt közvetítik. Ezt fogalmazhatjuk úgy is, hogy legyen tekintélyük ezeknek a személyeknek, a pedagógusoknak. Például abból származó tekintélye, hogy tudja ezeket a dolgokat, jobban tudja, mint a gyerek. Másrészt – még inkább – abból származó tekintélye, hogy olyan ember, akit ez szenvedélyesen érdekel, és aki abba akarja bevezetni a gyereket, ami őt is érdekli. Ez nagyon nincs meg. Ez a baj.
Sokszor olyasmit értenek a pedagógus tekintélyvesztésén, hogy egyes iskolákban leköpik őket. Nyilván ez egy szélsőséges folyománya ennek a helyzetnek. De a magyar oktatásban alapvetően mindenütt elvész a pedagógus tekintélye, mert a gyerekek azt mondják, hogy engem nem érdekel ez az egész marhaság, amit ő itt tanít. Viszont a pedagógus kezében van egy jutalmazó-büntető eszközrendszer, alapvetően az osztályzás, amelyet viszont használ, és amellyel tud fájdalmat okozni a gyerekeknek. Ezzel még inkább elidegeníti magától, tehát még kevésbé lesz bizalom iránta.
Én erről fognám meg a tekintély kérdését. A tekintélyt helyreállítani nyilván csak úgy lehet, ha együttműködés alakul ki a pedagógus és a gyerek között, ahol megmutatkozhat az, hogy a pedagógus mivel tud többet, és mivel tudja maga mellé állítani a gyereket, mik azok a személyiségvonásai, melyekkel vonzó tud lenni. Persze nem tekinthetünk el attól sem, hogy az egész társadalomban csökken a pedagógus tekintélye, nem csak az iskolában, és nem is csak a pedagógusé.
Ehhez kapcsolódóan: Törvényileg szigorítanák Pintérék, hogy a tanárok kizárólag az állami egyentankönyvekből taníthassanak
Az igazság utáni korban mindenfajta értelmiségié.
Pontosan. Azoké, akiktől azt várnánk el, hogy igazat mondjanak. A pedagógus ilyen, a média, a politikusok és a tudósok is. Ennek az értelmiségi elitnek a tekintélye csökken, mert egyre kevésbé hisszük el, hogy tényleg igazat mondanak, és nem a saját önös érdekeiket követik.
A konzervatív pedagógia másik alapfogalma a hagyomány. Orbán Balázsnak a konzervatív pedagógia melletti röpirata úgy indul, hogy az oktatás egy konzervatív műfaj, mert az a feladata, hogy átadja a generációkon keresztül felhalmozott érvényes tudást a következő nemzedéknek. Ha a tanítás elkerülhetetlenül a múlt felé fordul, míg az élet a jelenben zajlik, nem hályogkovácsság-e kiválogatni és kanonizálni mindazt, ami fontosnak tűnik a felhalmozott tudásból?
Minden oktatás olyasmit tanít, ami korábban jött létre. A műveltség vagy a hagyományos műveltség számomra a világismeret. Tehát nem az az érdekes, hogy megismerjem, hogy mit mondott Platón, hanem az, hogy mit mondott a valóságról, a világról, annak van-e üzenete számomra. Tehát mindennek, amit tanítunk, az lenne a célja, hogy megtanítson minket hatékonyabban érteni azt a világot, amiben vagyunk.
Tehát a műveltség a mai világ megértéséhez ad fogódzókat.
Az oktatást olyan diskurzusnak tudom elképzelni, ahol jelen van a múltban felhalmozott ismeret és jelen van a tanulók saját tapasztalata, a tanár saját tapasztalata és az a világ, amely körülöttünk zajlik.
Hogyha hisz abban, hogy az emberiség tudásának van egy olyan kánonja, ami leredukálható iskolai szintre, vagyis a legfontosabb pontjai megragadhatók, akkor miért nem hisz a tanmenetekben, tantervekben?
A műveltségi kánon rendkívül nagy, valójában végtelen mennyiségű tudást ölel fel. Ez olyasmi, amiben megmerítkezni lehet, amibe be kell avatni az ifjúságot, hogy szembesüljön azokkal az igazságokkal, amiket mások felfedeztek. De ez nem megy úgy, hogy készítünk egy kivonatot, és ezen vezetjük végig a gyereket. Mert az minden, csak nem beavatás. Felszínesen valami kivonatot megtanulnak, visszamondanak, majd elfelejtenek. Nem ez a cél. Az a cél, hogy fölkeltsük az érdeklődését ezek iránt a dolgok iránt, hogy hosszan beszélgessünk valamiről, ami érdekes, hogy elkalandozzunk. Így sokkal többet lehet tanulni, és így a kánonból is sokkal többet lehet elsajátítani, mint ha előre kitalálja valaki, hogy az egész országban minden gyereket mire tanítsunk meg.
Tehát a Pitagorasz-tétel vagy 1956 nem olyan, aminek mindenképp benne kell lenni?
Bármi kimaradhat. A kánon része mindkettő szerintem, de az egész kánont nem lehet megtanulni. Nincsen olyan eleme, ami katasztrófa lenne, ha kimaradna. Ezt állítom én, és ezt nagyon kevesen tudják megérteni, vagy elhinni nekem. Pedig ilyenek az emberek, a művelt emberek sem tudnak mindent. Lehet nagyon széles körű a műveltségük, ami jó, de akkor sem tudnak mindent. Valami nekik is kimarad.
Magyarán mindig a tanárra vagy a szűkebb pedagógiai közösségére bízná azt, hogy a borgesi könyvtárból mely elemeket akar a jelenben élő gyerekeknek megmutatni?
Igen. Annak a konkrét tanulócsoportnak, amellyel éppen dolgozik. Ezért azt gondolom, hogy egy oktatási reformnak az a feltétele, hogy különböző eszközökkel nagyon vonzóvá kell tenni a pedagóguspályát. Például a kreativitás lehetőségével és például a fizetéssel is. A legjobb embereket kell idevonzani.
A hagyományhoz kapcsolódik a nemzeti indoktrináció is, ami mindig része volt az oktatásnak. Nem is csak a nacionalista, pláne az etnicista alapú indoktrinációra gondolok, hanem akár az állampolgáritudat-alapú közösségtudatra, nemzettudatra. Milyen feladatát látja az állam közoktatásának abban, hogy ne csak individuumokat, hanem egy valamennyire egységes, közös tudásokkal, kódokkal, értékekkel bíró közösséget neveljen? Ez fontos feladata még az iskolának?
Igen. Magamat egy picit ismételve azt mondom, hogy ezt sem úgy lehet elérni, hogy mindenkinek megtanítjuk ugyanazt, hanem hogy mindenkit belemerítünk ebbe a nemzeti szinten is végtelen nagyságú műveltségbe, és felkeltjük az érdeklődését a dolog iránt. Mert ha felkeltettük az érdeklődését, akkor sokkal inkább számíthatunk arra, hogy sokat elsajátít belőle, főleg, ha ebben segítünk is neki. Erre nagy szükség van azért, hogy meg tudjuk érteni egymást. Demokrácia nincsen anélkül, hogy ne lenne diskurzus.
Amiben a közös alap – ahogy írja a recenziójában – az emberi jogok kellene hogy legyen.
Közös alap lehet, hogy morálisan nagyjából ugyanazokban az elvekben higgyünk. De én ennél többre gondolok, amikor közös alapról beszélek, igazából közös nyelvről. Tehát arról, hogy meg tudjunk beszélni dolgokat magas szinten egymással. A demokráciát sokan úgy fogják fel, hogy a lényege a szavazás. Szavazzuk meg, és a többség dönt. Ez fontos része a demokráciának, de nagyon fontos része az is, hogy megbeszéljük a dolgokat, és ez csak akkor lehetséges társadalmi szinten, ha van hozzá közös tudásunk.
Azzal mit lehet kezdeni, hogy az oktatás és az általa sugallt világkép mindig a fennállót legitimálja? Például gyerekkorunkban a szocializmust szívtuk magunkba, most a kapitalizmus tűnik a világ magától értetődő keretének, anélkül hogy akár explicit ki lenne fejtve a dicsérete. Ezt adottságnak kell venni, vagy pedig ezt is tágítani kell az oktatásban?
Nincs erre kész válaszom. Nyilván ezzel a véleményemmel elrugaszkodom a realitásoktól, de az ideális oktatásnál megtehető az elszakadás az ilyenfajta indoktrinációtól. Sokszor olyasmiről álmodom – és ez nagyon ellene megy a progresszív pedagógiának, és ebben szerintem igazuk van a konzervatívoknak –, hogy olyan iskola kéne, amely eléggé elszigetelődik a világtól.
Írja is, hogy az iskola az intellektuális ellenállás terepe kéne legyen a mai világgal szemben. Van ebben egy arisztokratikus attitűd.
A progresszív pedagógiai hagyomány nagyon szereti az iskolát minél jobban betagolni a helyi társadalomba, beengedni az iskola falai közé a világot, és kivinni a gyerekeket a világba. Nem mondom, hogy ez minden vonatkozásában rossz, de egy másik stratégiát is érdemes lenne komolyan fontolóra venni: azt, hogy a tömegkultúra a jelenlegi formájában, tehát ez az internet és a közösségi média által meghatározott tömegkultúra és a mobiltelefon-függőség olyan mértékben telepszik rá az ifjúságra, hogy némileg paradox módon nagyon megnehezíti a világ, a valóság iránti érdeklődés felkeltését. Ön is Jorge Luis Borgesszel és a nagy könyvtárral példálózott, de ki jár ma már könyvtárba, és egyáltalán ki az, aki könyvet vesz a kezébe? Nem sokan.
Ebből a szempontból lehetne az iskola olyan, mint a kolostor, ahogy néha felfogják a konzervatívok. Ez nem annyira elvetendő gondolat. És akkor vissza oda, hogy mennyiben legitimálja a fennállót az iskola. Talán egy ilyen, a világtól kicsit elszigetelődő iskola kevésbé.
Ehhez kapcsolódóan: Többet beszélgetnek, olvasnak a diákok, de sok helyen kaotikus a mobiltilalom
Az ismeretek és a tárgyi tudás versus kompetenciák örök vitakérdés már a kései szocializmus pedagógiai reformtörekvései óta. Ön ebben is középutas álláspontot fogalmazott meg, például Nahalka István oktatáskutatóra hivatkozva: hogy a képességeink jelentős része is tudásterület-specifikus. Akkor az ismeret, a tárgyi tudás nyersanyag vagy cél?
Én nem szeretem azt a megközelítést, hogy a kompetenciák bármilyen ismeretanyag feldolgozásával fejleszthetők, hogy az ismeretek csak példák, és valójában a képességek fejlesztése a cél. Ez a felfogás azért nem stimmel, mert a kompetenciáink valójában – egyéb összetevők mellett – az ismereteinkből állnak össze. A kompetencia nem más, mint használható tárgyi tudás.
Például amikor olvasunk egy komolyabb szöveget, akkor állandóan elő kell jönnie annak, hogy mit tudunk már arról a dologról, amit olvasunk, különben nem értjük meg, mert nem tudunk minden szónak utánanézni a lexikonban. Tehát kell hogy legyen valamilyen alapvető tudásunk. Ez azt jelenti, hogy az olvasni tudás vagy a szövegértés, amit olyan gyakran szoktak emlegetni, valójában sok tekintetben tárgyitudás-alapú. Nincsen általában szövegértés, hanem van ilyen szövegek értése, meg olyanoké meg amolyanoké.
Én nagyon sokáig úgy fogtam fel – le is írtam sok helyen –, hogy a műveltség számomra egyfajta kompetencia abban az értelmemben, ahogy elmondtam. Most egy kicsit másképp látom ezt is, talán még jobban eltávolodva a progresszivizmustól. Lehet, hogy kompetenciának inkább azt kéne nevezni, ami valamilyen konkrét cselekvés elvégzésére tesz képessé. Az orvosnak van egy olyan kompetenciája, hogy diagnosztizálja a tüdőbetegségeket, és aztán kialakítson rájuk valamilyen terápiát. Azért sajátít el egy sor ismeretet, hogy abból aztán kompetencia legyen.
De a műveltség nem ilyen. Amikor a hagyományos műveltséget sajátítjuk el, akkor nem lebeg a szemünk előtt valamilyen konkrét cselekvés, amit el fogunk tudni végezni, hanem arra gondolunk, tehát a hasznát úgy lehetne megfogalmazni, hogy bármikor lehet olyan helyzet, amikor szükség van rá. De elképzelésünk sincs, hogy mikor lesz ilyen, talán soha.
Mert valójában az igazság megismerése a cél?
Igen. Én ezt is szívesen mondom, de azért az sem öncélú, tehát azért kell az igazságot megismerni, hogy tudjunk tájékozódni ebben a világban. Én abban hiszek, hogy van egy közös világunk, ami objektív, és sokkal jobb eséllyel éljük meg az életünket ebben a világban, ha sokat tudunk róla. De azt nem tudjuk, hogy milyen helyzetben és milyen cselekvéshez lesz szükségünk az egyes konkrét tudáselemekre.
Ez egyébként az elvi alapja annak, amit mondok, hogy nincsen nélkülözhetetlen eleme a műveltségnek, csak az a cél, hogy minél többet tudjunk, minél több műveltséget sajátítsunk el. De nem az a cél, hogy ezt is meg azt is feltétlenül tudni kell, mert nem biztos, hogy szükség lesz rájuk.
Amíg nem volt állami közoktatás, hanem az egyházak végezték, volt egy komoly mobilitási funkciója is az oktatásnak. Most mi az oktatás célja? Az, amiről az előbb beszéltünk, az igazság megismerése, vagy vannak érvényes társadalmi céljai is, amit a konzervatívok vitatnak?
Számomra természetes, hogy az oktatásnak van társadalmi célja, csak az a kérdés, hogy mennyire konkrét vagy mennyire általános. Az igazság megismerése is egy társadalmi cél, ahogy az előbb elmondtam. Sőt nem is azt mondanám, hogy az igazság megismerése, hanem az igazság iránti érdeklődés felkeltése. Tehát én nagyon erősen motivációs célúnak tartom az oktatást: legyen érdeklődés az emberekben aziránt, hogy mi igaz és mi nem, mert ez az, ami kivész. Nem egyszerűen csak a bizalom szűnik meg az igazság iránt, hanem mindegy is, hogy mi az igazság, mert nekem végül is az a lényeg, hogy a saját kis világomban el tudjak igazodni. Tehát ezt az attitűdöt kellene megváltoztatni, mert a tágabb összefüggések előbb vagy utóbb beleszólnak az életembe, és ha nem ismerem őket, akkor kiszolgáltatott vagyok velük szemben
Ha még konkrétabban akarom meghatározni, akkor az utóbbi időben mindig azzal hoztam összefüggésbe az oktatást, hogy mi lesz a demokráciával. A műveltség demokratizálása nélkül nincsen demokrácia. Ezt nem szokták mondani, de én nagyon erősen hiszek ebben. Művelt emberek nélkül nincs demokrácia. A szocializmusban ezt mondták, de nem nagyon csinálták akkor sem. Ma már nem is nagyon mondják, mert azt mondják, hogy a műveltség nem mindenkié, hanem egy szűkebb réteg mániája, vagy pozitívabb megközelítésben: egy szellemi elit hivatása, hogy fenntartsa és ápolja a műveltséget; a tömegek számára mindig idegen lesz. Csakhogy demokráciát csak demokratákkal lehet csinálni, a demokrata pedig érti a világot, amelyben él.
Az előbb idéztem Orbán Balázsnak a konzervatív pedagógiáról szóló röpiratát. Még ő is úgy fejezi be idézett mondatát – amely úgy szólt, hogy az oktatás feladata az, hogy a generációkon keresztül felhalmozott tudást átadja a következő nemzedéknek –, hogy „akik így többre vihetik a szüleiknél”. Tehát még a konzervatívok is elismerik az oktatásnak a társadalmi mobilitásban betöltött szerepét.
Igen, de én nem innen közelíteném meg a kérdést. Persze fontos, nem akarom tagadni a mobilitás jelentőséget, de nem azon mérném egy társadalom demokratizmusát, hogy mekkora benne a mobilitás. Nem azért kell tanulni az iskolában, hogy többre vigyem a szüleimnél, abban az értelemben, hogy magasabb pozíciókat érjek el majd a társadalmi hierarchiában.
A társadalom kasztosodása nem baj?
De baj. Szó sincs arról, hogy a kasztosodást védeném, de számomra sokkal fontosabb, hogy a munkás, a kisiparos vagy bárki szintén művelt ember legyen. Vagy aki ott ül a számítógép mellett valamilyen multinacionális cégnél, és senki sem tudja, hogy pontosan mit csinál: intézi a vállalat ügyeit mint huszadik alkalmazott. Ő is okos, művelt és a világ iránt érdeklődő ember legyen. Ettől lesz demokrácia, mert akkor fog tudni beleszólni a közügyekbe.
Feladata-e az iskolának, hogy ha nem is csak az egyéni mobilitás útján, de valahogy megpróbálja segíteni a társadalmi egyenlőséget? Gondolok itt például arra a triviális dologra, hogy ha a kisiskolások könyveiben nincsen rokkant, nincsen gyerekét egyedül nevelő szülő, nincsen színesebb bőrű embert mutató ábra, példaszöveg, akkor nem kell ahhoz Michel Foucault-nak lenni, hogy azt mondjuk, hogy ez a tankönyv a fennálló hatalmi struktúrákat képezi le. Míg ha ilyen elemeket implicit módon beleteszünk, akkor segítjük a társadalmi egyenlőség tudatának kialakulását. Ezt az oktatás feladatának tartja?
Abszolút. Ebben nagy szerepe lehetne az iskolának.
Mit gondol a progresszív pedagógia és mit a konzervatív a tantervekről? Az ahhoz való ragaszkodás mértékében van köztük különbség? Százalékokban?
Azt hiszem, igen. De a tartalomban is van különbség. A konzervatívok inkább a hagyományos tartalmakat pártolják, míg a progresszívek inkább a jelen világ megismerése felé orientálnák a gyerekeket. A progresszív pedagógiában kezdettől jelen van az a törekvés, hogy minél több olyasmit tanítsunk a gyerekeknek, ami közvetlenül alkalmazható az életben, tehát az úgynevezett hasznos ismereteket. Ez lényeges különbség.
Mire alapozza azt, hogy az előíró tantervek közvetlen következménye az iskolarendszer szelektivitása?
Arra, hogy motivációellenes, pontosabban az úgynevezett intrinzik motiváció ellen hat. Azt szokták intrinzik motivációnak nevezni, amiben maga a cselekvés motivál. Különösen idesorolnám az érdeklődésen alapuló tanulást és a kompetenciamotiváción alapuló tanulást.
Ha elő van írva, hogy mit és milyen sorrendben tanítsunk, akkor haladni kell az anyaggal. Ez a tanár mondása, amikor feltesz a gyerek egy kérdést – bár már nem nagyon tesz fel –, hogy jó, majd ezt megbeszéljük akkor, amikor odaérünk az anyagban. Kontraproduktív, ha a tanuló érdeklődését sikerül fölkelteni. Most ezt kicsit túlzóan mondom.
Különösen így van ez szerintem az általános iskola felső tagozatában. Nekem az a becsípődésem, hogy az a legrosszabbul kitalált tanterv és a legrosszabbul működő része a magyar oktatásnak. Egyfajta szelekciós kapu a felső tagozat, nagyon hatékonyan öli ki a motivációt, a belső érdeklődést a gyerekekben. Mindenki átmegy rajta, tehát ennyiben nem szelektív, de már úgy jön ki a nyolcadik osztályból, hogy nem érdekli az egész. Megtanulta, hogy amit műveltség címen tanítani fognak neki, az nem fontos. Az a fontos, ami óra után történik.
Ez nyilván jobban sújtja azokat, akik olyan családi háttérből származnak, hogy otthonról nem hozzák a műveltséget és a fogékonyságot. Mindenkit sújt az iskolának ez a sajátossága, de jobban sújtja a hátrányos helyzetűeket.
A mostani, a NER alatti magyar közoktatásban megvalósulnak a konzervatív pedagógia fő eszményei?
Szerintem nem. Két dolog valósul meg, amit a nyakába varrok a konzervatív pedagógiának: a kötött tananyaghoz való ragaszkodás és a szelekció, ami egyszerűen azért valósul meg, mert így működik ez az oktatás. Ha pedig elkezdjük nyomatni a konzervatív pedagógiát, az kellő ideológiai alátámasztást ad annak, hogy ez mégsem akkora nagy baj.
