Nemrég szenzációs hírek jelentek meg az egykori pripjatyi házi kedvencek visszavadult, furcsa életmódot folytató leszármazottairól. A tartós sugárzásnak köszönhetően szupererőt szerző és evolúciós ugrásra is képes csernobili ebek történetével nem csak az a baj, hogy van, aki elhiszi.
Tarzan, Ray, Nobyl, Isotope és több más csernobili kutya gondozása és etetése támogatható név szerint egy matrica megvásárlásával, amelyet a Clean Futures Fund (CFF) internetes oldaláról lehet kiválasztani. Ugyanitt – igaz, kicsit drágábban – pajzs alakú, Dogs of Chernobyl feliratú felvarró is vehető, és van limitált szériás képregény is. A bevételt az alapítvány részben a csernobili kutyák etetési és sterilizálási, illetve állatorvosi gondozási programjára, részben pedig a szlavuticsiak támogatására fordítja.
A szlavuticsiak nemrég azzal kerültek be a magyar sajtóba, hogy ők etetik a szupererővel rendelkező csernobili kutyákat, amelyeknek mutálódott DNS-e „lehetővé tette, hogy alkalmazkodjanak a zord körülményekhez”.
„A tiltott zónában élő kutyák nem csak túléltek, hanem sajátos genetikai fejlődést mutatva alkalmazkodtak a sugárzással terhelt környezethez” – közölte egy másik portál két amerikai forrást megjelölve. Norman J. Kleiman és Matthew Breen – a Columbia Egyetem környezet-egészségügyi tudományok docense és az Észak-Karolina állami egyetem állatorvosi karának professzora – idézett gondolatai az amerikai (illetve angolszász) sajtón néhány nappal korábban végigfutó csernobili kutyás sztori valamelyik verziójának szemlézéséből származhatnak: az áttörést kereső tudósokra kihegyezett The Independent hasábjain megjelent verzió ugyanis szinte megegyezik a gyors genetikai evolúciót kiemelő Earth oldalon megjelent írással, amely visszaköszön a Daily Mail cikkében is – utóbbiból az Index dolgozott.
Arra a kérdésre, hogy hogyan kerülnek éppen most az amerikaiak a csernobili kutyák történetébe, két választ találtunk: egy tudományosat és egy médiatörténetit.
A tudomány válasza
A CFF amerikai, lengyel és ukrán kutatók részvételével 2016-ban elindított programja, a Dogs of Chernobyl, a Pripjatyban és az erőmű területén élő kutyák vizsgálatára, egészségügyi kezelésére és nyomon követésére indult. A projekt honlapjáról tudható, hogy az erőműben, az elhagyott városban és a környéken nagyjából hétszáz kutya és száz macska tartózkodik, a városi és az üzemi kutyapopulációk nem keverednek, de kívülről érkezőkkel sem bővülnek, és hogy a falkák jellemzően nem vándorolnak. Az üzemi területen élő falkában szinte egyáltalán nincsenek kifejlett állatok, mert a hat-nyolc éves kutyák közül a legtöbb „nem tűnik négy-öt évesnek sem”. Az alapítvány sterilizálást is végez, ami „kevesebb szenvedést eredményez”.
Ezekről nem vagy csak alig szóltak a december elején felbukkanó csernobili kutyás cikkek. Inkább azt taglalták, hogy a 38 éve hátrahagyott kutyák leszármazottai alkalmazkodni tudtak a mérgező környezethez, és a vizsgált állatokban „genetikai szinten kezdett megjelenni” az immunitás a radioaktív sugárzásra, a nehézfémekre és a légszennyezésre, és hogy ez segíthet megérteni, hogy milyen egészségügyi hatásai vannak az ilyen környezetnek más élőlényekre, köztük az emberre.
Az amerikai szál azzal került képbe, hogy a CFF több mint száz, részben visszavadult kutyából vett vérmintát, és az ebek egyedi genetikai feltérképezéséhez és a kutatáshoz szükséges DNS kinyerését az Egyesült Államokban végezték. Az eredményekről készített tudományos jelentést is ott adták ki; tizenhat, zömében amerikai tudós jegyzi. Köztük van Timothy Mousseau, a Dél-Karolinai Egyetem tanszékvezetője is. A biológiaprofesszor 2000 óta kutat és publikál az ionizáló sugárzás élő szervezetekre gyakorolt hatásairól. A CFF előtt több, más állatokra koncentráló, illetve más összetételű kutatócsoportokban is dolgozott Csernobilban.
Nemrég arról értesülhetett a világ, hogy a Csernobil környéki szürke farkas a térség legsikeresebb állatfaja. Nem azért, mert felmerült, hogy a vérvonaluk keveredhetett az itteni kutyákéval, hanem mert hétszer annyian vannak a térségben, mint a hasonló adottságú, védett belarusz területeken élő fajtársaik. Ezt is amerikaiak – Shane Campbell-Staton és Cara Love – állapították meg a szürke farkasok genetikai variabilitását tanulmányozva. A két biológus azt állítja, hogy a zóna királya alkalmazkodott a fertőzött környezethez, bizonyítani azonban egyelőre nem tudták, hogy a farkasok magas népsűrűsége és rákkal szembeni rezisztenciája genetikai változások eredménye-e, vagy ahhoz köthető, hogy békén hagyja őket az ember.
Az emberi civilizáció elől gyakorlatilag elzárt csernobili zónával kapcsolatban sok téves elképzelés van arról, hogy a növények és az állatok milyen árat fizetnek azért, hogy visszavették a területet. Tudományos közegben már az ezredforduló után eltűnt a kényszer szülte, de csodálatos rezervátum illúziója, mert például az erdei madarakról kiderült, hogy kevesebb faj található a szektorban több genetikai mutációval, jellemzően kisebb aggyal és kevésbé termékenyen, egyes kis testű emlősökről (például a nyulakról és a rókákról) kimutatták, hogy kisebb populációt tudnak csak fenntartani, a talajban élő gerinctelen állatokról, hogy lecsökkent az egyedszámuk, a térségben általános és hétköznapi fajként jelen lévő parlagi pockokat pedig temérdek egészségügyi probléma sújtja.
Jól mutat és talán jól is hangzik a 2020-ban bemutatott, David Attenborough: Egy élet a bolygónkon című dokumentumfilmben, hogy a nyitó és a záró képsorokat is Pripjatyban rögzítették – utóbbit azzal a felhanggal, hogy a természet képes lehet bármilyen emberi sebet begyógyítani –, de a valósághoz inkább egy másik film áll közelebb. A három éve a YouTube-on ingyen hozzáférhető, Hogyan követelték vissza az állatok Csernobilt? című film ötven percéből érthetőbb, hogy a zónában élő háziállatutódok milyen utat jártak be ahhoz, hogy visszataláljanak vad természetükhöz.
Több bizonyíték kell
A radiológiával rokonítható tudományterületek képviselői számára a csernobili térség afféle kutatói oázis. Kathryn Higley, az Oregoni Állami Egyetem radioökológusa azt a magyarázatot adta, hogy a 2600 négyzetkilométeres senki földje ideális vizsgálati terepe annak, hogy a normál szintű háttérsugárzáshoz képest (amely általában nem káros, mert az élőlények biológiai mechanizmusai megelőzik, elhárítják vagy helyreállítják a kárt) hol van az a sugárzási szint, ahol már sérül a szervezet. A mikor és hogyan mellett azonban szerinte azt sem lehet szem elől téveszteni, hogy ez a pont a különböző fajok esetében nagyon más lehet, ahogy a védelmi, elhárítási, alkalmazkodási válaszaik is eltérők.
A tudósok leginkább a felgyorsuló evolúcióval kapcsolatos kérdésekben nem értenek egyet. A ScienceDirect 2016-ban közölt egyik tanulmánya tizenhét olyan biológiai mutációt elemzett, amelyről kutatóik azt állították, hogy Csernobilban vagy Fukusimában bizonyítják az alkalmazkodást a sugárzáshoz (valamilyen szinten). A fenyőfáktól a szöcskéken át a pockokig sokféle állatfajról állították ezt, de a tanulmány rámutatott, hogy a kis mintán készült analíziseknek jellemzően nem elég erős a bizonyítási oldaluk, így az evolúciós alkalmazkodás hipotézise továbbra is gyenge lábakon áll. Egy kivételt azért találtak: egy baktériumot. A csernobili fecskék tollaiból kiszedett baktériumokat Dánia normál sugárzási szintű területén élő fecskék tollazatában élő baktériumokkal hasonlították össze; előbbiek bizonyíthatóan jobban ellenálltak a sugárzásnak.
Ugyanebben az évben indult, de három évig tartott egy másik kutatás: ennek során arra kerestek tudományos igényű választ, hogy a csernobili keleti levelibékák hátszíne azért fekete árnyalatú-e máshol élő fajtársaik világos-élénk zöldje helyett, mert ez a csernobili ökoszisztémára adott evolúciós válaszuk. A vizsgálatok tizenkét különböző szennyezettségi szintű, zömmel észak-ukrajnai költőtóban elemeztek több mint kétszáz hím békát. A többek között a Svéd Sugárvédelmi Ügynökség és a Spanyol Földi Ökológiai Társaság által támogatott projekttel bizonyították, hogy a csernobili levelibékák jellemzően sokkal sötétebb színének nincs köze az aktuális sugárzási szinthez. A sötét bőrszínért felelős melanin így került a tudomány célkeresztjébe; kiderült, hogy az ilyen pigmentek csökkenthetik az ultraibolya sugárzás negatív hatásait, mert elnyelik a sugárzási energia egy részét, így a DNS-károsodás csökkentésével védik a szervezetet. Korábban gombákon is bizonyították, hogy az ionizáló sugárzással szemben is hasonló védelmi vonalat jelenthet a sötét szín, mert segít megkötni és semlegesíteni az ionizált sejteket, így csökkenti a sejtkárosodás valószínűségét, vagyis növelheti a túlélés esélyét.
A 2010-es évek második felére az amerikai, ukrán, belarusz és más kutatók olyannyira különböző eredményekre jutottak, hogy olykor kétségbe vonták mások megállapításait. Egy belarusz tanulmányról – amelyben nem találtak összefüggést a radioaktív szennyeződés mértéke és a területen élő kisemlősök népsűrűsége között – azt állították a kritikusai, hogy a szerzők nem jó helyszínen rögzítették az adatokat; egy másik kutatás hitelességét pedig az kérdőjelezte meg, hogy finanszírozói között egy nukleárishulladék-ártalmatlanító cég is szerepelt.
„Végső soron minden tanulmányban van egy kis igazság, de az igazi kérdés az, hogyan értelmezzük” – magyarázta David Copplestone, a Stirlingi Egyetem radioökológusa. A professzor olvasatában a vita nem arról szól, hogy van-e komoly hatása az élőlényekre a csernobili térségben lévő krónikus sugárzásnak, hanem az, hogy ezek a hatások mekkora dózisban váltak-válnak jelentőssé. Csernobilban ma is radioaktív anyagok között élnek a növények, az állatok és mintegy 3500 ember is, ezért a csernobili kutyák, békák és farkasok története tudományos értelemben ugyanaz: kideríteni, igazolni és bizonyítani, hogy ez az alacsony szintű sugárzás mennyi kárt okoz az élővilágban.
A reális tudományos helyzetértékeléshez egy 2020-ban megjelent tanulmány adhat igazodási pontot. A radioaktív sugárzás által kiváltott transzgenerációs hatásokról szóló tudományos munka egyik szerzője, Jurij Dubrova két évtizede kutatja a témát laboratóriumi körülmények között. Más tudósokhoz hasonlóan ő is arra jutott, hogy be tudott azonosítani bizonyos genetikai és más eltéréseket. A szuperképességekkel és a felgyorsult evolúcióval kapcsolatban azt állítja, hogy az efféle elméletekhez további bizonyítékokra és bizonyításokra van szükség. „A munkának a jövőben foglalkoznia kell a sugárzás által kiváltott transzgenerációs hatások radioaktívan szennyezett területeken élő populációkban való megnyilvánulásának kérdésével, valamint a transzgenerációs hatások mechanizmusával” – olvasható a tanulmány összefoglalójában.
Árnyékra vetődtek
A csernobili kutyákkal kapcsolatban rendre felbukkanó amerikaiakra rövidebb és más a médiatörténeti válasz, mint a tudományos. Az angolszász médiában december elején megjelent és onnan magyarított kutyás híradás ugyanis nem friss. Az eredetiben is szenzációt sugalmazó cikkek inkább tartalomgyártási ügyeskedések, uborkaszezoni sztorik, a szövegben elhelyezett főbb megállapítások és nyilatkozatok 2023 márciusában egyszer már megjelentek. A magyar sajtóban most felkapott amerikai források egy bő másfél éves sztorit írtak meg és csomagoltak újra. 2023. márciusi például a hivatkozott ABC News-, The New York Times- és Science News-cikk is; december elején ezekből kreált és publikált új anyagot többek között a The Independent, az Earth és a Daily Mail is.
A 2023 eleji időpontra egyszerű a magyarázat: a csernobili kutyákkal dolgozó kutatócsoport ekkor publikálta a tanulmányát, amelyről azonnal beszámoltak az olyan tudományos hírportálok, mint a Science Advances vagy a New Scientist. Utóbbira egyébként néhány nappal később a Qubitnél, majd a most újra cikket közlő Indexnél is felfigyeltek.
Csernobilban azonban jelenleg – és már 2022 februárja óta – nincsenek tudományos kutatások, nem tartózkodnak amerikai vagy más nemzetiségű kutatók a térségben. Amikor az orosz hadsereg 2022 februárjában Kijev ellen indult, az egyik első célpont a csernobili erőmű volt. Az előbb elfoglalt, széttúrt, majd elhagyott területen azóta sincs nemzetközi tudományos közösségi munka. Ha az ukrán tudósok közül dolgozik is valaki valamelyik csernobili ökoszisztéma-vizsgáló projekten, a publikációig még nem jutott el.
Tarzan, Ray, Nobyl és Isotope sajnos valószínűleg már nem él. Ennek nem az orosz hadsereg az oka, hanem az, amire a CFF működését és eredményeit tavaly márciusban bemutató National Geographic-cikk hívta fel a figyelmet. A magazin ugyanis nemcsak azt a pluszinformációt közölte, hogy a pripjatyi és az erőmű területén élő kutyafalkák genetikailag a fajtatiszta és a keverék kutyáktól is különböznek, és hogy előbbiek inkább schnauzer- és pinscherjegyeket hordoznak, utóbbiak viszont különböző juhászkutyafajtákkal mutattak inkább rokonságot, hanem azt is, hogy a szuperkutyázássá fajult ebpopulációs vizsgálatra 2017 és 2019 között került sor.
