Az orvosok a születése pillanatában lemondtak róla, azt mondták az édesanyjának: a lánya halva született, sikerült újraéleszteni, de inkább meg se nézze, mert nincsenek lábai. Azt is mondták Erzsinek, hogy valószínűleg értelmi sérült, lehet, hogy meg sem éli a 18. születésnapját, ezért inkább hagyja a kórházban és adja örökbe. Erzsi néhány nap múlva visszament a lányáért, és hazavitte. Tihamér, a férje tanította úszni. Egy olyan faluban laktak, ahol az édesapján kívül senki sem akarta őt úszni tanítani, uszoda sem volt a környéken. Illés Fannit a pekingi olimpiára is az édesapja készítette fel egy hotel 22 méteres medencéjében, SMS-ben küldték más edzők az edzéstervet. Illés Fanniból azóta többszörös paralimpikon lett. Azt mondja: akkoriban egyedül az apja hitt abban, hogy lehet belőle valaki. Nagyinterjú anyaságról, szülési depresszióról és a hogyan továbbról.
A teljes interjút itt nézheti meg:
Két olimpia között, félidőben született meg a fiad. Sokan lemondtak rólad emiatt mint profi sportolóról?
Ez főleg a szakmában volt így, ott, ahol az ember a legnagyobb támogatást várná. Mindig mindenből felálltam, a vállműtétemből is, mindenféle nehézséget megugrottam – nyilván kellő támogatással. Ebben az fájt a legjobban, hogy azt éreztem, hogy nem várnak vissza az úszásba. Olyan érzésem volt, mintha azt sugallták volna, hogy nem akarok inkább a gyerekemmel otthon maradni, vagy egyáltalán mit csinálsz itt? Ez így nehéz volt. De nem volt igazuk. Sosincs igazuk.
Mi volt a legnehezebb ebben a helyzetben?
Az élsport kegyetlen világ az anyukák számára, viszont hadd döntsük már el mi, hogy hány évesen szeretnénk anyukák lenni, főleg úgy, hogy elértünk már ezt-azt. A pályafutásomon a tokiói paralimpiai cím tette fel a pontot az i-re. Tudtam, hogy minden, ami ezután jön, az plusz, mert a lényeg már megvan. Azt hiszem, az a nehéz ebben, hogy egyáltalán nincs erre a szakma felkészülve. Nálunk extrán nehéz a helyzet, mert az apuka is akkor megy el otthonról, amikor én, hiszen ő az edzőm, együtt megyünk le az uszodába, nem hagyhatunk otthon egy csecsemőt, magunkkal nem tudjuk vinni, mert Álmosnak (Szabó Álmos, Illés Fanni férje és edzője – B. R.) más tanítványai is vannak, neki mindig 110 százalékon kell teljesítenie.
Kellett anyukám segítsége nagyon, hogy felköltözzön. Ő vette fel a nagyszülői gyedet. Nagyon sok szerencse kellett ahhoz, hogy ez működjön, és tényleg: ha anyukám nincs, nem jutok ki a párizsi olimpiára sem. Nem csak abban segített, hogy vigyázott a fiamra. Egy idő után látta, hogy még pislogni sincs időm, ezért mindig lehozta az uszodába a gyereket. Minden terhet levett a vállamról, hogy száz százalékon tudjak teljesíteni mint anya és mint sportoló.
Miért gondolták mások, hogy az anyaság és a profi sportkarrier üti egymást, és hogy neked ennyi volt?
A logisztika nagyon nehéz, de nekünk mindenre volt tervünk. Azt sem szerették volna, amikor látták, hogy nem adom fel, hogy vigyem magammal a gyereket az edzőtáborba. Versenyekre sem vihettük el, mert ott nincs helye gyereknek. De szépen mindenre rácáfoltunk, mert Mór hozzászokott ehhez az egészhez. De ez csak a logisztikai része. A testem megváltozott a szülés után; hormonproblémám is kialakult a hosszú szoptatás és a kemény edzések miatt; főleg a kemény edzések miatt. Szóval ezt a női test egyszerre nem bírta. Ha nem tudsz lefogyni, nem tudsz izmot felszedni, az probléma. De ez csak a fizikai része. A lelkivel is volt bajom. Sokat gondolkodtam azon, hogy lehet, hogy már nem olyan fontos az úszás, mint a fiam születése előtt volt. Ez tény. Viszont valamiből nekem is el kell tartanom a családomat; ha a fizetésem kiesett volna, azzal lett volna problémánk.
Ha nem úszol, akkor nincs pénz.
Akkor nincs pénzem. Már akkor is levontak a fizetésemből, amikor terhes lettem, pedig nem erről volt szó. Nem hatalmas összegre kell gondolni, de azért megérezte az ember, friss anyukaként meg pláne.
Sok minden változott benned, amióta gyereked lett?
Persze, nagyon sok. Néha éreztem magamon görcsösséget a teljesítmény miatt, ha nem úgy sikerült egy edzés. Szeretek a tökéletességre törekedni, de amióta megvan Mór, rájöttem, hogy tök mindegy, mi van a munkában, mi van egy-egy versenyen, a lényeg az, ami otthon vár, elsősorban ott kell megteremteni a harmóniát, és most már onnan indul minden. Azt tanulom mindennap, hogy a jelenben tudjak maradni, mert erre van szükségem.
A szülési depresszióba is belecsúsztál.
Tudtam, hogy hajlamos lehetek rá. A terhesség alatt tréningeztem magam arra, hogy csak a jó dolgokra koncentráljak, kizárjam a negatív beszólásokat. Aztán megszületett Mór, és már akkor fura volt, hogy nagyon sokat sírtam. Beütött a baby blues, amikor folyamatosan sír az anyuka mindenen. Tudtam, hogy mi ez, azt is tudtam, hogy egy idő után jobb lesz. Csak nekem egyre rosszabb lett. Aztán elfogadtam, hogy valószínűleg az úszás okozza, és vissza kell mennem.
Három és fél hónappal a szülés után visszamentem úszni. Szoptattam, de nem lehettem akkor Mórral, amikor szerettem volna, és persze volt, ami fájt, mert lemaradtam róla. Extrán mélyen érintettek ezek. Amikor azt érzed, hogy két szék között a földre esel, mert nem tudsz anyaként sem száz százalékot teljesíteni, nem tudsz az uszodában sem, mert igazából romon van a tested, most épül fel egy szülés után, és nem engedelmeskedik.
Mikor esett le, hogy ez szülési depresszió?
Fél éve ébredtem rá. Már másfél éves volt Mór, amikor elmentem egy szakemberhez, aki mondta, hogy ezzel van dolgunk, bármennyire is azt hiszem, hogy nem. Akkoriban olyasmiket képzeltem, hogy ha én nem lennék, akkor is rendben lenne mindenki élete, sőt lehet, hogy jobban rendben lenne, mert én nem lennék, és hogy a problémát én okozom azzal, hogy úszom. Azt éreztem, hogy a probléma én vagyok, meg az úszás. Magamat hibáztattam mindenért, azt éreztem, hogy ha nem lennék, az ugyanúgy rendben lenne, sőt jobb lenne minden a családomnak. Akkor mentem el pszichológushoz, akivel végül Tokióra is készültem. Ő addig-addig nyomta bennem a gombokat, amíg ki nem jött az, aminek ki kellett. Ezekkel a beszélgetésekkel tudtam ebből kikecmeregni, illetve azzal, hogy megtanultam elengedni a múltat. Egy-két hónapja már jobban vagyok. De ez egy folyamat, bármikor vissza lehet zuhanni, ha az ember nem figyel vagy nem arra tereli a gondolatait.
A közösségi média is bele tud pörgetni egy olyan helyzetbe, amit nem kéne éreznünk szerintem. Tudod, amikor látsz szép házakat, szép lakásokat, szép alakokat, szép cipőket, szép arcokat, akkor edzés után, pár pluszkilóval otthon nem azt érzed, hogy olyan jó lennél, vagy hogy szívesen raknál ki magadról képet, miközben meg csomóan azért követnek meg azért néznek fel rád, mert szereted a testedet és felvállalod magadat. Nem éreztem akkoriban hitelesnek magam.
Mondott bárki olyat, hogy felelőtlenség gyereket vállalnod?
Persze. De igazság szerint nem sokan tudták, hogy gyereket várunk. Sejtettem, hogy mire számíthatok.
És az jött be, amire számítottál?
Nem olyan százalékban, viszont a sértések durvábbak voltak, mint amire tippeltem. Lehet, hogy ez az én hülyeségem, de én szeretek szembenézni a valósággal, nem szeretek semmit a szőnyeg alá söpörni. Kaptam több olyan e-mailt is, amiben számomra teljesen ismeretlen emberek azt írták, hogy biztos fogyatékos lesz a gyerekem. Amikor megszületett a fiam, akkor kiírtam a mindenkit foglalkoztató kérdésre, hogy a lábait és a kézfejét természetesen az apukájától örökölte. Ennek ellenére nem hittek ebben, volt pár durva bántás.
Volt benned félelem, hogy mi van, ha…?
Nem! Azért az Isten nem szívat meg ennyire! Nálam nem genetikai eredetű a végtaghiányosság. Megállapították az orvosok, hogy külső behatás alapján leállt a végtagfejlődésem, igazából ennyi történt, minden másom kifejlődött rendesen. Emiatt egyáltalán nem féltem, hogy a gyerekemnek esetleg bármi baja lesz. Egyébként a genetikai ultrahangon kétszer annyi időt voltam benn, mint mások.
A fiad megszületése jelent valamiféle önigazolást?
Azt, hogy milyen nagyon ügyes meg okos, szoktad látni. Nem is az az önigazolás benne, hanem az, ahogyan fejlődött, és hogy rácáfolt mindenkire, aki kicsit is –talán még a tágabb családi körben is, vagy baráti, ismerősi körben – kétkedve fogadta, hogy gyereket mertem vállalni. Nekem meg se kellett szólalnom. Tökéletes terhességem volt, végig ültem, biztonságban volt, sportoltam, mindent meg tudtam tenni, semmi nem érhette, ami káros lett volna, igyekszünk nagyon egészségesen élni, úgyhogy ő maga volt az igazolás.
És a párizsi ezüstérmed?
Az inkább. Tudom, hogy nem volt messze az arany, csak négy századra. Egyébként nem volt egy pillanatra sem az az érzésem, hogy megnyerhetem, csak az, hogy az ezüstérem legyen meg, mert ha bronz, akkor biztos, hogy megvert egy kínai, amit nem szeretnék. Ez volt a legnagyobb félelmem. Érzésben egy szinten van nálam az ezüst az arannyal.
Miért nem gondoltad, hogy érmes lehetsz?
A pluszkilók miatt. Amiatt, hogy a paralimpia előtt egy hónappal kezdtem el érezni, hogy jobban vagyok, le tudtam tenni a szülés utáni depressziót. Akkor lett jobb a kedvem. Egészen egyszerűen azt éreztem, hogy ebben a négy században az van, amit az agyamban generáltam, az a sok negatívum, az a sok rossz. Ezért vagyok száz százalékig elégedett az eredménnyel.
De neked valójában ez arany?
Nekem az. A negyedik idővel utaztam ki. Még anyukám is azt kérdezte, hogy feladom-e. Álmostól kérdezte a hátam mögött. Nyilván nem adom fel soha. De azért nehéz volt így, negyedik idővel kimenni. Az a legrosszabb, hogy ha bejutsz a döntőbe, és nem nyersz érmet.
Van még tovább?
Szerintem van. Én szeretném tovább folytatni. Meg hát anyagilag is… 35 éves korunk felett jár az olimpiai érmek után életjáradék, amit életünk végéig kapunk. Két év múlva kapom meg. Az már olyan anyagi biztonságot ad, hogy el tudom dönteni mindenféle nyomás nélkül is, hogy csinálom-e tovább, vagy abbahagyom. Még két évig biztosan akarom csinálni. Tudom is, akarom is.
Benned van még egy Los Angeles-i olimpia?
Ha nagyon akarom, akkor bennem van. Viszont az is bennem, hogy lehet, hogy akarok még egy babát. Ez egy nagyon nehéz döntés lesz két év múlva, hogy merre menjünk tovább, de időben fogok szólni a szövetségnek, mert a helyet nem akarom más elől elvenni, ez így korrekt.
Fairnek tartod, hogy a paralimpikonok nem ugyanannyi pénzt kapnak az érmeik után, mint az épek?
Ezt nem az én tisztem megítélni. Örülök annak is, ami van. Viszont azt is tudni kell, hogy nálunk nem egy női győztes van 100 méter mellúszásban, tizennégy kategóriának vannak győztesei. Azt is bele kell számolni, hogy tizennégy kategóriában összesen negyvenkét érmet osztanak ki. Mindig azt szoktam mondani, hogy a teljesítményt kell nézni, hiszen ugyanaz a medence, ugyanaz a táv, ugyanazok a szabályok. Szerintem egy paralimpikonnak sokkal nehezebb eljutni egy paralimpiára, mint egy olimpikonnak. Ezért nem szoktam szeretni, ha olimpikonnak hívnak.
Paralimpikonnak lenni valahogy sokkal jobb és és nagyobb dolog, mint olimpikonnak lenni, mert nehezebb az út. Egy olyan faluból származom, ahol senki nem akart velem foglalkozni, nem volt uszoda sem a környéken. Egy hotel 22 méteres medencéjében készültem fel a pekingi paralimpiára. Apukám volt az edzőm, úgy küldték neki SMS-ben más edzők az edzéstervet. Egyedül ő akart velem foglalkozni, mert ő hitte el, hogy lehet belőlem valaki.
Tök jó, hogy ennyit fejlődött itthon a parasport az elmúlt években, amiért tényleg nem lehetek elég hálás. Nyilván tudom, hogy más országokban hogy állnak ehhez, valahol jobban, valahol rosszabbul, valahol egyáltalán nincs különbség, valahol azt se tudják, hogy van paralimpia. Én azt szeretném, hogy ne legyen különbség. Az elég szuper, hogy négyévente van olimpiai jutalom, meg egy-egy világverseny után, de például egy Európa-bajnoki jutalom meg egy világbajnoki jutalom nem ötven százalék, hanem tíz százalék alatt van az épekéhez képest.
Mi is hónapról hónapra élünk, gyerekünk van, családunk van, az étkezésünket magunknak kell fizetnünk, és egy parasportoló még mindig nem kap annyi szponzori lehetőséget itthon, Magyarországon, mint mondjuk külföldön. Ennek ellenére jobb a helyzet, mint pár évvel ezelőtt. Tíz évvel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni, hogy az úszásból éljek meg, akkoriban húszezer forintért úsztam. Kaptam ösztöndíjat, de nem tudtam elképzelni, hogy napi szinten kapok majd fizetést az úszásomért, és most már arról beszélek, hogy ez a fizetés lehetne magasabb.
Na jó, de ez a hivatásod, ezt csinálod, ez a szakmád.
Jobb a helyzet, de lehetne jobb, most volt egy durva infláció, szóval az se volt egyszerű így.
Az sem volt egyszerű, ahogyan megszülettél.
Hát az enyém extrán nem. A Keszthelyi Kórházban születtem. Anyukám császárral tudott a világra hozni, mert nem voltam befordulva, farfekvéses voltam, ezért a császár mellett döntöttek. Elaltatták. Amikor magához tért, az orvos közölte vele, hogy halva születtem, de sikerült újraéleszteni. Lábak nélkül születtem, és szerinte ne nézzen meg, mert biztos, hogy értelmileg is sérült vagyok. Mondjuk nem sokat tévedett. Na jó csak viccelek. Azt is mondta a doki, hogy nem fogok tudni ülni sem, és lehet, hogy meghalok 18 éves korom előtt, szóval szerinte ne is nézzen meg, menjen haza, és kezdjen új életet nélkülem, adjanak örökbe. Anyukám három nap után hazament. Nem nézett meg. Aztán apukám bejött titokban megnézni.
Kedvenced azóta is a Keszthelyi Kórház?
Nem a kedvencem, nagyon nem. A nagymamám is bejött megnézni titokban. Azért titokban, mert sem apukám, sem a nagymamám nem akarta anyukámat befolyásolni. Azt szerették volna, hogy ez az ő döntése legyen, csak ő nyilván sokkos állapotban volt otthon. De ez olyan kényes téma volt, hogy szerintem senki nem mert erről beszélni, hanem mindenki elfogadta, hogy jó, ott lett hagyva, inkább ne szóljunk semmit, az Erzsinek ezt fel kell majd dolgoznia, meg ez az ő döntése kell hogy legyen. Aztán anyukám egyik reggel úgy kelt fel, hogy azt mondta: Tihamér, azonnal szereld össze azt a kiságyat, mert hazahozzuk!
