Csütörtökön lejárt az a határidő, ameddig Boris Johnson brit kormányfő szerint meg lehetett állapodni egy átfogó brit-EU-s kereskedelmi szerződésről.
Johnson gyorsan meg is jelent a kamerák előtt és világossá tette: véget értek a kétoldalú kereskedelmi tárgyalások és ez az Unió döntése volt. Nincs értelme, hogy a tervek szerint Londonba utazzon Michel Barnier Uniós főtárgyaló, hacsak nem hajlandó részletekbe menő alkut kötni, tette hozzá. A brit miniszterelnök azt is megjegyezte: úgy tűnik, a jövőbeli brit-európai kereskedelmi viszony nem az Unió és Kanada jobbára vámmentes kapcsolatára, hanem a vámokra épülő, európai-ausztrál megállapodásra hasonlít majd.
Kommentátorok szerint azonban még nem temetik az alku lehetőségét. A BBC például aláhúzta, hogy Brüsszelben csak visszafogottan reagáltak és a hivatalos vonal még mindig az, hogy október második felében is folytatódnak tárgyalások. Mindez azt jelenti, hogy a következő hetekben Londonban és Brüsszelben is intenzívebbé válhat az alkudozás.
Ez lehet most a megállapodás legnagyobb akadálya
Minden egy olyan ágazat körüli megállapodáson múlhat, ami a brit GDP mindössze 0,1 százalékát adja és csak 12 ezer embernek ad munkát. Az elenyésző jelentőségűek tűnő kérdés hátterében az áll, hogy Nagy-Britannia hivatalosan január 31-én lépett ki az EU-ból. Képviselői már nem ülnek az uniós intézményekben, de 2021 kezdetéig még be kell tartania a brüsszeli klubtagság törvényeit és szabályait. A 47 éven át EU-tag britek megpróbáltak számtalan témakörben alkut kötni az Unióval a jövőbeli viszonyról. A sokáig nehézkesen haladó tárgyalások három témakörben akadtak el. Ezek:
- a versenyszabályok és állami támogatások kérdései,
- a lehetséges szerződés betartását garantáló döntőbíráskodás
- és a halászat.
Úgy tűnik, hogy a végére igaza lesz sok kommentátornak, aki ezt előre megjósolt: tényleg a halászat lehet az, amin áll vagy bukik az alku.
Mit ír elő az Uniós halászati politika?
Az Európai Unió Közös Halászati Politikája (CFP) lehetővé teszi, hogy az összes tagállam halászhajói hozzáférjenek a többi tagország vizeihez, kivéve a partmenti, 12 tengeri mérföldes sávot. Bármit azonban nem szabad kifogni. Az Uniós politizálás egyik legfurcsább eseménye, amikor a tagállamok miniszterei minden év decemberében összegyűlnek Brüsszelben és arról alkudoznak, hogy mennyit foghatnak ki egymás halfajtáiból. A huzavona napokig tart, amíg az akár 50 évre visszamenő halászati jogok alapján meg nem határozzák a nemzeti kvótákat.
A briteket mindig is sértette ez a rendszer, mert úgy érezték, hogy rosszul jártak vele. Nem csoda, hogy a brit halászközösségek lelkesen támogatták a brexitet. Harciasságukat pedig csak tovább tüzelték az olyan szalagcímek a médiában, miszerint „az EU ellopta a halunkat”.
Mi lesz, ha nem mehetnek a brit partok közelébe az uniós halászok?
Jövőre, amikor Nagy-Britanniára már nem vonatkozik majd a Közös Halászati Politika, az ország úgynevezett „független partmenti állammá” válik. Ez azt jelenti, hogy a partjaitól 200 tengeri mérföldre kinyúló exkluzív gazdasági övezet (EEZ) kizárólagos ura lesz.
Első ránézésre a briteknek több aduja van. Nagyobb partmenti tengerszakasszal rendelkeznek, mint bármely uniós tagállam. A brit vizek különösen jó fogást lehet csinálni - gazdagok halban. Az észak-francia halászok a brit vizeken fogják ki az általuk eladott hal 60 százalékát, ám ezek a körzetek jövőre kizárólagos brit fennhatóság alá kerülnek.
Miért akarnak brit vizeken halászni az európaiak?
A háttérben a halállományok mozgása és földrajzi sajátosságok húzódnak meg. Vegyük a tőkehal és a lepényhal, az Északi-tenger két leggyakoribb halfajtának példáját. A felnőtt egyedek a brit szigetek mély és hideg vizeit preferálják. Viszont ikrájuk nagyobb eséllyel él túl és fejlődik ki belőle ivadék a melegebb, déli vizekben. Így a francia partvidék a „hal-óvoda”, míg a brit vizek számítanak a „felnőtt diszkónak”, ahol a legjobb példányokat lehet kifogni.
Viszont a halászat nemcsak a fogásról, de a kereskedelemről is szól – és itt van alkupozícióban az EU. A brit halászok az általuk kifogott mennyiség 80%-t adják el külföldre, főképp az uniós országokba. Közben a britek által fogyasztott hal 70% - importból származik, jelentős részben az Unióból. Az iparág legértékesebb része pedig nem is magával a halászattal, hanem a zsákmány feldolgozásával foglalkozik és totálisan függ a szabadkereskedelemtől.
Az Unió számára logikus dolog volt összekapcsolni két dolgot: a brit vizekhez és az 450 millió fogyasztóval rendelkező uniós piachoz való vámmentes hozzáférés kérdéseit.
Mit akar az EU és mit akarnak a britek?
Az Európai Bizottság alapvetően változatlanul hagyná a halászati politikát. Erre sarkallják az olyan, jelentős mértékben halászatból élő országok, mint Dánia, valamint Belgium, Franciaország, Írország és Hollandia, ahol a halászat sok partmenti közösségnek ad megélhetést és ahol komoly tényező az országos politikában.
Az Unió számára azonban az a gond, hogy nem maradhat fenn a status quo. Miért? Mert Boris Johnson brit miniszterelnöknek muszáj befolyásos hazai szövetségesei kedvére tenni. Ezért a halállomány előfordulási helye és nem a történelmi halászati jogok alapján meg akarja növelni a brit kifogási kvótát. A támogatói közben azt is akarják, hogy a kvótákat minden évben tárgyalják újra az EU-val, amivel a britek diktálhatnának.
A kompromisszum egy több évre szóló alku lehetne, amelyben az európaiak elfogadnák, hogy fokozatosan emelkedik a brit halászati kvóta, miközben az uniós halászok továbbra is jelen lehetnek a La Manche csatornán, de kevésbé más brit partmenti vizeken.
Ketyeg az óra: január 1-től kitilthatják a francia halászokat azokról a partszakaszokról, ahol őseik évszázadokon át fogtak ki halat. A La Manche két partján és a kontinensen élő európaiak pedig arra ébredhetnek, hogy jön a megállapodás nélküli brexit és nyomában a gazdasági zűrzavar.
